Az alábbiakban Válóczy József, az Esztergomi Hittudományi Főiskola és Érseki Papnevelő Intézet teológiatanára, a Budapest-Angyalföldi Szent Mihály Plébánia papi közösségének tagja ünnepi írását olvashatják.
„Már százszor megbeszéltük, hogy Jézusnak jobban fájt!” – a súlyos beteg, fájdalmaira panaszkodó feleségét eligazító jámbor öreg bácsi nyilvánvalóan nagyon szerette Jézust, szavai mégis inkább bizarr borzongást, mint őszinte megrendülést váltanak ki bennem. A skolasztikus teológia valamikor könnyű logikával érvelt e szemléletmód mellett: a fájdalom mértéke végül attól függ, ki szenvedi el, így minden kétségen felül áll, hogy a legmagasabb rendű ember, az istenember szenvedése minden emberi szenvedés közül a legsúlyosabb. Hát igaza lehet Schopenhauernek, aki szerint például a zaj elviselésének képessége fordítottan arányos az intelligenciával (vagyis: minél intelligensebb valaki, annál nagyobb szenvedést jelent neki a zaj elviselése)? Kizárt. Ez a néha talán kívánatos, de kellő távolságból szemlélve megmosolyogtató elitizmus idegen az evangéliumtól.
Az evangélium azt tanítja nekünk, hogy
Jézus szenvedése sem úgy vonzza a tekintetünket, mint ahogyan egy horrorfilm vagy egy brutális akciófilm babonázza meg a kíváncsi érzékeinket; nem a fájdalmának mértéke, hanem elszenvedésének indítéka emeli azt minden emberi szenvedés legbecsesebbikévé. Hogy maga Isten vállal általa közösséget a szenvedő emberrel, azt jelenti, hogy nem féltékenység vagy függőség, nem gyengeség vagy kényszerűség motiválja, hanem az „ingyenes” (François Varillon értelmezése szerint ez azt jelenti: hátsó szándék nélküli) szeretet.
Jézus keresztjét és a mi keresztjeinket egymással szembeállítani haszontalan félreértés. Mennyivel felszabadítóbb Vas István Via Appia című versében a nem a hitükért, nem védtelenként megfeszített szabadságharcos rabszolgákat megidéző, finoman provokatív kérdést hallani:
Nemcsak azt tudatosíthatja egy ilyen kapcsolás, hogy Jézus keresztje minden ember, minden kor és kultúra és karakter számára megteremti és felkínálja a megváltottság lehetőségét, hanem talán azt is, hogy minden olyan emberi reflexió, szellemi és érzelmi erőfeszítés, amely közelebb segít az emberi szenvedés titkának, drámájának és potenciális jelentésének megértéséhez-megragadásához, az evangéliumi tekintetet élesíti a szemünkben.
Jézus útja, hogy a „sebei szereztek nekünk gyógyulást”, egészen eredeti választás, „abszolút első kiadás” – legalábbis ahogyan az Isten „szenvedő szolgájáról” szóló, ószövetségi (izajási) próféciát a maga személyére szabja. De azért van ennek az intuíciónak előzménye a zsidó-keresztény kinyilatkoztatáskincsen kívül is. Platón veti fel Krisztus előtt jó négyszáz évvel: az igaz ember igaz voltát a gonoszok majd úgy tesztelik, hogy „megkorbácsolják, kínpadra feszítik, megkötözik, kiégetik a két szemét, s mikor minden szenvedést kiállt, végül keresztre feszítik…” A gondolkodó (filozofáló) ember szinte vallásos ambíciója igen gyakran (az eleai Zénóntól Szókratészen és Platónon át Heideggerig) a minden körülmények között értelmet hordozó halál – s így valójában a minden körülmények között értelmet hordozó élet megtanulása és megtanítása volt.
– Karl Rahner Heidegger által is inspirált intelmei (minthogy mindezt mintaszerűen éppen Jézus életodaadó gesztusában fedezi fel) szépen teszik fel az evangéliumi koronát az ősi emberi bölcsességkeresésre.
A filozófusok tanúságtétele mellett hasznos és felemelő lehet felfedezni a kultúra más területein termett vallomásokat is. Bár minden minősítés ízlésalapú és szubjektív, megkockáztatom, hogy a legszebbek közül valók azok (az Olvasó rákereshet majd Alan Parker Madárka című filmjére vagy Marco Masini olasz énekes-dalszerző Frankenstein című dalára), amelyek arról mesélnek, hogyan szelídíti meg egy barát szenvedésének tolakodó dörömbölése azt, aki a maga épségének és védettségének biztos tudatában először idegenül, már-már érzéketlen elzárkózással szemléli őt. Hogyan születik meg bennük és közöttük a sorsközösség, a megváltott, feltétel nélküli szeretet szakrális miliője.
Fotó: Fábián Attila; portré: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 31–április 7-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
