Az integrálás nehézségeiről, sőt egyenesen kivitelezhetetlenségéről szóló másfél évvel ezelőtti magyarországi blogbejegyzés köröz a napokban a közösségi oldalon, amihez sokan hozzászóltak a bejegyzés alatt és a közösségi portálon is. Vannak, akik nehezményezik, hogy túlságosan sötét a kép, amit a kezelhetetlen, mások tanulását tönkre tevő, az osztálytársak és pedagógusok életét megkeserítő magatartászavaros, ADHD-s gyermekekről fest a szerző, aki vélhetően egy kiábrándult pedagógus lehet. Mások viszont ugyanígy látják a helyzetet. Szerintük egyszerűen nincsenek meg a feltételek ahhoz, hogy a problémás gyermekeket integrálni lehessen.
Valóban megvalósíthatatlan lenne a nehezen kezelhető, kommunikációs és viselkedési zavarokkal küszködő gyermekek betagolása a normális osztályközösségbe? A kérdés annál is inkább jogos, mivel a felvidéki magyar iskolákban is egyre több az ilyen gyermek, közülük sokan mélyszegénységből, teljesen más szociális helyzetből kerülnek be az iskolapadokba, mint az átlag.
„Bizonyos fokig értem a bejegyzés írójának elkeseredését, de úgy érzem, hogy itt, a Felvidéken elsősorban nem a sajátos nevelési igényű gyermekekről van szó, mert azokból kevés van osztályonként, hanem a hátrányos helyzetű családból érkező gyermekekről, akiknek jó része roma. Ők a magyar alapiskoláinkban már a diákok több mint 40 százalékát teszik ki, és sok magyar kisiskolát ők mentenek meg a bezárástól. S ők azok, akik később is ott maradnak az adott településen, éppen ezért égetően fontos, hogy a maximumot hozzuk ki belőlük az iskolában, hogy később érvényesülni tudjanak a munkaerőpiacon is” – fejti ki véleményét Albert Sándor, a Selye János Egyetem alapító rektora, oktatásügyi szakember. Szerinte az ilyen gyermekek külön való oktatása nem jó megoldás, elkülönítésük nem elfogadható.
A legnagyobb baj, hogy ennek a helyzetnek a megoldására nincs felkészülve sem az iskola, sem a pedagógus, de a szülők sem. Nincs meg az a támogató háttér sem, ami segítené a problémás gyermekek integrációját.
„Nincs pszichológus, sem gyógypedagógus, sem fejlesztő pedagógus az ilyen osztályokban, mert erre nincs pénz. Tudomásom szerint Királyhelmecen és Ógyallán nagyon sikeres programmal zárkóztatják fel a gyermekeket. A hagyományos tanítási módszerek már nem működnek, feladatmegoldásokkal, mégpedig különböző szinteken, lehet lekötni és fejleszteni a gyermekeket. A heterogén csoportokban mindenki a saját képességeknek megfelelő munkát végzi el. Ez nagy felkészülést igényel a pedagógus részéről is és a modern oktatási módszerek tárházának bevetését” – sorolja a lehetséges előremenekülési utakat.
Albert Sándor szerint a kötelező óvodalátogatás sokat javíthat a helyzeten, sőt az volna kívánatos, ha az ilyen hátrányos szociális helyzetből való gyermekek már 3 éves koruktól közösségbe járnának. Gazdagabb országokban egyébként mindenütt ott vannak a segítő tanárok, akik bent az osztályban foglalkoznak a problémás gyermekekkel.
Vannak tanórák, amin együtt vannak a többiekkel, s vannak olyanok is, ahol kiemelik őket és külön csoportban foglalkoznak velük. Nálunk is futnak különböző kísérleti projektek, amelyek ez ilyen gyermekek integrációját segítik. Az volna a kívánatos, hogy ha ezek beválnak, folytatódhassanak tovább. Ehhez pénz kell, s talán az oktatási minisztériumra kellene nagyobb nyomást gyakorolni. Nincs más út, a pedagógusoknak ki kell harcolniuk maguknak a jobb körülményeket.
Az oktatásügyi szakember nagy bajnak tartja, hogy harminc év alatt egyetlen oktatási reformtervezet sem került megvalósításra. Csökkenteni kellene a kötelező tananyagot is és élménypedagógiai módszerekkel kellene tanítani, de a pedagógusképzést is át kellene alakítani. Szerinte nagyon fontos, hogy a mélyszegénységből származó gyermekek elvégezzék legalább az alapiskola kilenc osztályát, még jobb, ha utána szakmát tanulnak vagy esetleg középiskolát végeznek.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
