Válasz Amerikának: Sztálin 22 kilotonnás szuperfegyvere

Válasz Amerikának: Sztálin 22 kilotonnás szuperfegyvere

74 éve, 1947. november 6-án jelentette be a moszkvai városi tanács ünnepi ülésén Molotov szovjet külügyminiszter, hogy a Szovjetunió ismeri az atombomba titkát, véget ért a két évig tartó amerikai atommonopólium. A szovjet forradalom harmincadik évfordulójának előestéjén tett nyilatkozatnak Nyugaton nem sok hitelt adtak, egészen addig, amíg 1949. augusztus 29-én végre nem hajtották az első sikeres szovjet atomrobbantást.

A bolsevikok már közvetlenül hatalomra jutásuk után, 1918-ban rádiumkutató-intézetet hoztak létre Leningrádban, amelynek élére a világhírű fizikus Abram Joffe került kinevezésre.

Itt kezdte pályafutását 1925-ben az akkor még csak 22 éves Igor Kurcsatov, aki idővel a szovjet atomkutatás vezéralakja lett. Kurcsatov az egyik első szovjet tudósként kezdett atomfizikával foglalkozni, ő felügyelte az első szovjet ciklotron (részecskegyorsító) építését is.

A szovjet tudósokat már az 1930-as években foglalkoztatta a nukleáris láncreakció lehetősége, amelyet 1932-ben Szilárd Leó vetett fel, és a német Otto Hahn valósított meg először hat évvel később.

1940-ben előterjesztést is készítettek esetleges katonai felhasználásáról, ám ennek megvalósítását elhalasztották az egy évvel később kezdődő náci támadás miatt.

Egy neves szovjet fizikus, Georgij Fjodorov 1942-ben a láncreakcióval kapcsolatos amerikai, angol és német közlemények elmaradásából arra következtetett, hogy ezek a hatalmak „szuperfegyveren” dolgoznak, amit szigorúan titkos levélben Sztálinnak is megírt.

A mindig gyanakvó generalisszimuszt elgondolkodtatta a dolog, ezért elrendelte a szovjet nukleáris program beindítását, vezetésével Kurcsatovot bízták meg.

Ő kíméletlen tempót diktált magának, de munkatársainak is, ezért nevezték el „generálisnak”. (Kurcsatov a munka kezdetén megfogadta, hogy nem borotválkozik, amíg sikerrel nem jár. Excentrikus arcszőrzetét később is megtartotta, ezért „szakállnak” is becézték munkatársai.)

Intézeteket szerveztek, kiépítették az ipari bázist, a program azonban igazán csak azután gyorsult fel, hogy az amerikaiak 1945 augusztusában ledobták az atombombát Hirosimára és Nagaszakira.

Hírdetés

A program felügyelete ekkor közvetlenül a kommunista párt legszűkebb vezető testületéhez, a Politikai Bizottsághoz került. A munkába bevonták a Vörös Hadsereg által megszállt Németországból „importált” tudósokat, s a hírszerzés is értékes információkat szerzett az amerikai Manhattan-tervről.

Ennek forrásai részben a beépített ügynökök voltak, részben pedig tudósok, akik anyagi indíttatásból vagy lelkiismereti okokból osztották meg ismereteiket a szovjetekkel.

Az amerikaiak atommonopóliumuk elvesztése után persze lázasan keresték a felelőst, a bűnbakokat az 1953-ban kémkedésért kivégzett Rosenberg házaspárban találták meg.

A vádakat mai napig sem sikerült tisztázni, de az biztos, hogy nem ők voltak az egyedüliek, akik információkat adtak át, miként az is, hogy Kurcsatovék e segítség nélkül is sikerrel jártak volna, noha munkájukat vitathatatlanul lerövidítették.

Számos logisztikai problémát kellett leküzdeniük, kezdetben a németektől lefoglalt uránércet használták, de 1946 tavaszára már 45 tonna urán és 450 tonna különlegesen tiszta grafit állt rendelkezésükre.

Októberben üzembe helyezték az első atomreaktort, s szenteste elvégezték az első kísérletet szabályozott láncreakcióval. Kurcsatov csapatának 1947-ben két különböző módszerrel sikerült egészen kis mennyiségű, hasadóanyagként használható 239-es plutóniumot előállítania.

Az első szovjet atombombát 1946-ban kezdték építeni, működési elve megegyezett a Hirosimára ledobott amerikai fegyverrel.

Az Első Villám fedőnevű (az amerikai hírszerzés által Sztálinra utalva Joe bácsiként emlegetett) 22 kilotonnás bombát elkészülte után a legnagyobb titokban szállították Szemipalatyinszkba, és 1949. augusztus 29-én robbantották fel.

A korabeli legenda szerint a bombán dolgozó tudósok elismerését az esetleges kudarc esetén kiszabott büntetéseknek megfelelően osztották szét: akiket kivégeztek volna, azok a Szocialista Munka Hőse kitüntetést, akik „csak” börtönbüntetést kaptak volna, azok a kisebb presztízsű Lenin-rendet vehették át.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »