Tudománytörténetet írni hálás dolog. Az események láncolatát, már ha van elég forrás, felvázolni egyszerű, néhány anekdotával és jópofa képpel felturbózva az egészet máris könnyen fogyasztható anyagokat lehet összeállítani. Az ismeretterjesztés fontos dolog, így rögtön megvan a cikk létjogosultsága is, nem felesleges karakterhalmaz lesz csupán. Kár lenne eltagadni, most induló sorozatunk is valami hasonlóra vállalkozik, a különbség csak annyi, életbevágóan fontos dologról szól majd: a vakcinák történelméről.
Karácsony előtt újra volt alkalmam Csókay Andrással, az országszerte ismert és kedvelt idegsebésszel hosszabban elbeszélgetni. A hetilapunk ünnepi számába készített interjúban a Jóisten, a karácsony és a koronavírus mellett óhatatlanul felmerült a vakcinák kérdése is. A doktor úr álláspontja inspirált arra, hogy belevágjak a sorozatba, Csókay szerint ugyanis a vakcina
Az már más kérdés, hogy az utóbbi hetekben ezt mintha elfelejtettük volna. A COVID-vakcinával kapcsolatban felmerült (jogos) aggodalmak miatt félő, jólbevált, világszerte alkalmazott, emberéletek milliót megmentő oltóanyagok alkalmazása szenved csorbát.
A koronavírus elleni oltóanyagok mellékhatásairól, korlátairól, veszélyeiről beszélni kell!
Ezt józan ésszel senki nem vitathatja! Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, az, hogy Bill Gates és a gyíkemberek összeesküvéséről ma bárki szabadon értekezhet a világhálón, sok egyéb mellett, annak is köszönhető, hogy nem kell félnünk attól, himlőben, leprában, torokgyíkban, tuberkulózisban vagy más szörnyű nyavalyában leljük halálunkat. A védőoltásoknak köszönhetően marad időnk a kételkedésre és az alábbi cikk elolvasására is!
El kell, hogy keserítsük a különleges dramaturgiai fogásra számító olvasóinkat. A sorozat első része bizony az első, mai értelemben vett vakcinával és annak kifejlesztőjével, Edward Jennerrel foglalkozik. A közvélekedés szerint Jenner volt az immunológia tudományának atyja, s őt tartják az oltóanyagok ötletgazdájának is. Bár időközben kiderült, tulajdonképpen egyik állítás sem fedi a valóságot, a fekete himlő (mások mellett) Jennernek is köszönhető visszaszorulása miatt megérdemli, hogy külön foglalkozzunk vele. De előbb egy kis kitérő!
Az anyaggyűjtés során egyre erősödő tiszteletet éreztem a fekete himlővel foglalkozó tudósok iránt.
Ma a himlőről legfeljebb ártalmatlan gyermekbetegségek jutnak eszünkbe, de egészen a tizenkilencedig századik a fekete himlőt okozó Poxvirus variolae vírus egyike volt az emberiség legnagyobb átkainak. Ezt nyugodtan értsük szó szerint, helyenként elképesztő számokat olvasni! D. A. Henderson témával foglalkozó könyve előszavában például azt írja, a fekete himlő utolsó száz évében (a múlt század hetvenes éveiben a vakcináknak köszönhetően legyőztük a betegséget, de erről majd később) félmilliárd(!) ember haláláért felelős. Ez elképesztő adat:
a himlő háromszor annyi emberrel végzett, mint az időszak összes háborúja, első és második világháborústól, mindenestül!
Ha olyan ember kapta el a kórt, aki nem kapott védőoltást, 30% eséllyel belehalt. Érdemes a Henderson által felsorolt a témával foglalkozó könyvek közül megemlíteni néhányat: „A legnagyobb gyilkos” (D. Hopkins), „Démon a fagyasztóban” (R. Preston) és az igen ütős „Istencsapás” (J. Tucker). Sokatmondó nevek…
Jenner idejében, a XVIII.-XIX. század fordulóján a fekete himlő már ismert és rettegett betegség volt. Eredetéről ma sem tudni semmit. Annyi bizonyos, az első himlővel fertőzött emberi maradványok az ókori Egyiptomból kerültek elő, de közel 3000 éves, Kínából és Indiából származó források is említik. Kevés betegségnek volt ekkora, történelemformáló ereje. Megroppantotta például Rómát, Marcus Aurelius uralkodása idején, Kr. u. 165 és 180 között vagy ötmillió emberrel végzett (néhány magyar forrásban pestisjárványként emlegetik, ez a plague szó félrefordításából adódó tévedés), Japánban két év alatt a lakosság harmadát megölte a VIII. században. Az 1700-as években Európában évente négyszázezer emberrel végzett. Nem a kard és a puska, hanem a fekete himlő volt a kor vezető halálozási oka.
Égetően nagy szükség volt tehát a megoldásra. Aki elkapta a fekete himlőt, az 20-30% eséllyel belehalt, (a túlélők harmada megvakult, vagy, ha szerencséje volt, mint Kölcsey, „csak” egyik szeme világát vesztette el), ráadásul az esetek 5%-ban a betegség egy különleges, vérzéses formája lépett fel. Ez gyakorlatilag halálra ítélve a pácienst. A himlőnek igazán elképesztő mortalitása az újszülött csecsemők körében volt:
a XIX. századi Londonból 80%-os, Berlinből 98%-os(!) halálozási arányról tudni.
Nem véletlen tehát, hogy a korai orvostudomány is intenzíven foglalkozott a betegség legyőzésével. Nem is Jenner volt az első, aki megpróbálkozott vele. Az ókori Kínában tulajdonképpen orrspray-jel „oltották” az embereket, porrá őrölt himlőhegekkel. A kezelés az esetek 2-3%-ban halált okozott, de még mindig jobb volt, mint a kór 20-30%-os halálozási aránya. A kínai módszer híre a 17. század környékén Angliába is eljutott, később nyilván Jennerhez is, de Európában ekkoriban inkább sörrel vagy szellőztetéssel próbálták gyógyítani a kórt.
Voltak persze sokan, akik saját szakállukra igyekezték megoldani a helyzetet. Egy orvosi előképzettséggel nem rendelkező skót farmer, egyébként Jenner kortársa, például ösztönösen érzett rá arra, legyengített vírussal kellene dolgoznia. John Williamson, az akkor már Európában is egyre terjedő inokulációs technikát továbbfejlesztve egy egészen babonás,
káposztalevelet, kámfort és rothadó növényi anyagokat felhasználó eljárás során legyengített kórokozóval kezelte „pácienseit”.
Könnyen belátható, az inokuláció átmeneti megoldást jelentett csupán. Bár a 2-3%-os halálozási arány még mindig sokkal jobb volt, mint a 20-30%-os, az orvosok azért jelezték, jobb megoldásra lenne szükség. Pláne annak fényében, hogy kiderült, az eljárással időnként szifilisszel vagy tuberkulózissal fertőzik meg a megvédeni kívánt alanyt. A XVIII. század végére számos európai uralkodócsalád és gazdag nemes „oltatta be” így a gyermekeit, de Nagy Frigyes porosz uralkodó odáig ment, hogy a teljes hadseregét is „inokuláltatta”.
Edward Jenner 1749-ben született, papi családba. Életrajzírói egyetértenek abban, Jenner már gyermekkorában odavolt a tudományért. Állítólag egy szomszédban élő fejőnőtől hallotta még kamaszkorában a történelem folyását megváltoztató kijelentést, „Nekem volt már tehénhimlőm, így a feketét biztosan nem kapom meg. Nem lesz olyan rusnya, himlőhelyes fejem!”. E romantikus kis történetet azért annyiban érdemes árnyalni, hogy a XVIII. században már a közhiedelem része volt, hogy a fejőnők védettek a fekete himlővel szemben.
Jenner volt az első(k egyike), aki rájött, miért!
Jenner Eduárd korszakalkotó eredménye az volt, hogy a gyakorlatban is igazolta, majd, és ez legalább annyira fontos, a köztudatban is elültette, az enyhe lefolyású, emberre szinte veszélytelen tehénhimlő védettséget ad a szörnyű fekete himlő ellen is. 1796 nyarán karon ragadott egy fiatal tehenészlányt, Sarah Nelms-t, mintát vett a karján található friss himlőhegekből, majd azt belekarcolta egy nyolcéves kisfiú, James Phipps bőrébe. Ma egy ehhez hasonló eljárás számos jogi és bioetikai aggályt vetne fel, de a XIX. század fordulóján óriási áttörést jelentett, hiszen néhány nappal később,
mikor Jenner fekete himlővel is megfertőzte(!) a kisfiút, kiderült, a kis James védettséget szerzett a kórral szemben.
Jenner azonnal jelentkezett az Akadémiánál az eredményeivel, el is küldték a fenébe, mondván, kevés a bioznyíték! Két évvel később, mikor már tisztességes mennyiségű adata volt, egy vékony könyvecskében számolt be az általa vakcinációnak nevezett eljárásról (a vacca latinul tehenet jelent). A kezdeti nehézségek után az eljárás híre bejárta az egész modern világot. 1801-ben például Magyarországra, illetve Erdélybe is eljutott. Egy marosvásárhelyi orvos, bizonyos Szotyori József volt az első, aki az év szeptemberében hazánkban is alkalmazta az új eljárást (az ő könyvéből származnak az alcímként használt idézetek).
Jennernek, ahogy az ilyenkor lenni szokott, számos kritikusa akadt, annak a kornak is megvoltak a maga vakcinaszkeptikusai (lásd nyitóképünket).
Az új technika azonban annyira egyértelműen felülmúlta a régit, hogy 1840-re be is tiltották az inokulációs eljárást az Egyesült Királyságban, bár Jenner ezt már nem érte meg. Fia, lánya és felesége elvesztése után egészsége megroppant, 1823-ban elhunyt.
Bár ma már tudománytörténeti konszenzus, hogy nem Jenner volt az első, aki tehénhimlővel védett meg embereket a fekete himlő szörnyűségeitől (Anglia tejtermelő vidékein állítólag nem számított ez ritkaságnak már a XVIII. században sem), hírneve és az eljárás állhatatos promózása nélkül talán csak évtizedekkel később ismeri meg a világ a „vakcinációt”. Jenner teljesítménye tehát mindenképp milliónyi emberi életben mérhető, ahogy azoké a keveset emlegetett kutatóké is, akik a huszadik században végleg legyőzték bolygónk talán legszörnyűbb betegségét. Róluk lesz szó a következő részben.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
