Félreértéseket elkerülendő, nem kívánok senkit sem elítélni, sem megítélni e sorok írásakor. Célom velük csupán annyi, hogy reávilágítsak (ismét) egy ősi igazságra, amit oly sokszor oly sokan elfelejtenek a nemzeti-keresztény tábor, pláne hangadói soraiban: ha az ellenség megbélyegez bennünket már pusztán az igazság kimondásáért is, ne csüggedjünk, hiszen akkor jól végeztük dolgunkat, mert veszélyesek voltunk reá nézve.
Ezt annak apropóján írom, hogy a minap azt hallottam (persze messze nem először), hogy az úgynevezett nemzeti radikálisok táborában nem kevesen azért nem mernek meghívni magukhoz nyilvánosan előadni engem (pedig amúgy állítólag roppant kedvelik előadásaimat), mert félnek a hatásától. (Nem nyilvánosan se nagyon persze, mert akkor meg a közöttük a csekély létszám ellenére is felbukkanó poloskáktól tartanak.) Félnek tehát (de még mennyire!) attól, hogy velem együtt ők is szélsőségeseknek minősülnek ezért (vélt) ellenségeik előtt.
Nem, szó sincs valamiféle egyéni sérelem hangsúlyozásáról e sorok gépelésekor. Csak arról, hogy én meg ilyenkor viszont válaszul azt kérdezem: na és? Ha a kelleténél is jobban maliciózus akarnék lenni, hozzátehetném persze azt is, lehet, hogy mégiscsak igaza van annak a barátomnak, aki ilyenkor azt szokta mondani, nálunk a nemzeti-keresztény címkézésű jobboldal éppen emiatt valójában a BAL jobb oldala? No de ne sértegessünk senkit, és főleg ne általánosítsunk, tehetnők hozzá. Legyen úgy! Ámde ettől még a probléma, a félelem az igazságnak már csupán a kimondásától vagy leírásától is, adott mindennapjainkban.
Érdekes, vajon miért kell egyeseknek mindig félni valamitől? Pedig nem feltétlenül kell, de mégis ezt teszik. Ettől még ugyanis nem fognak reájuk kevésbé neheztelni, sőt haragudni a démonikus erők. Ezt viszont valahogy nem értik meg, akárhányszor is igyekszem kifejteni nekik. Nem egyszerűbb lenne, ha az igen igen lenne, és a nem nem? Ha valakit kedvelek, aki tudom, hogy az igazat és csak azt vallja, nem kell félnem, hogy meghívjam. Úgy tanultam valaha, hogy aki az igazságtól fél, az mintha nem szeretné az igazságot. Mert az igazság eleve kiöli a tőle való félelmet. Nem értem viszont, mi kell még ahhoz, hogy erre a nemzeti-keresztény táborbeliek, pláne hangadói rájöjjenek? (Tisztelet persze a kivételeknek!)
Ha az ókeresztény évszázadok mártíraktáit, vértanúleírásait olvasom, azon döbbenek meg folyton, mennyire vállalták akkor, éspedig nem is olyan kevesen, a felismert igazság megvallásáért való sorsot. Egyenesen az életüket adták érte. Krisztusban való hitük megvallásáért a szó szoros értelemben kínok kínját kellett kiállniuk. Azoknak, akik manapság felszisszennek, vajon mi lesz, ha kimondjuk a minket, magyarokat is sújtó démonikus erőkről az igazat, ajánlom figyelmükbe Marx Ignác műve (A Katolikus Egyház története, 1932) idevágó ismertetését. Eszerint a Nérótól Diocletianusig tartó római keresztényüldözések alatt a Krisztusban való hit megvallásáért járó büntetések főbb formái ezek voltak:
„1. keresztre szögezés, vagy rászegezés nélkül fölfüggesztés, éhenhalással egybekötve, agyonszúrás, fölakasztás mindenféle formában, amikor az áldozat lecsüngő tagjaira nehéz súlyokat akasztottak, a szemérmet sértő ruhátlanítás, 2. kerékbe törés éles tárgyakkal vagy azok nélkül, 3. kínpadra feszítés sokszor égetéssel vagy kapcsokkal, fogókkal, vasfésűkkel való szaggatás, bebörtönzés láncra verten a táplálék elvonásával, ostorozás legkülönbözőbb szerszámokkal (lora, nervi, fustes, flagra, scorpiones, plumbatae), sokszor addig, amíg a csontok és belek kilátszottak, 4. kemencében vagy parázson, izzó vasszéken vagy vasrostélyon való megsütés, forró olajjal vagy szurokkal teli hordóba való belevetés, forró olajnak vagy izzó, olvasztott ércnek fülbe, szájba öntése, olajba áztatott ruhákba öltöztetés, aztán annak meggyújtása (tunica molesta), 5. lefejezés, lándzsával vagy nyíllal való keresztül szúrás, megfojtás, elevenen való eltemetés, 6. vadállatok vagy kutyák által való széttépetés, patkányokkal való szétrágatás, 7. darabokra szaggatás, megcsonkítás, a test fölhasítása, amikor a sebbe moslékot öntöttek, 8. nyilvános kényszermunka, bányamunka megcsonkítással vagy éheztetéssel, asszonyok és szüzek meggyalázása, akiket naphosszat ruhátlanul hordoztak körül vagy bűnbarlangokba kényszerítettek.”
Ugye kiveri az embert a jéghideg veríték, ha mindezt olvassa? Pedig bizony nem mese, ami akkor történt. Vagy gondoljunk csak 1956 (többnyire persze névtelen) hőseire, akik, amint Cseh Tamás számos dalszövege is megörökítette, dalolva, csaknem földöntúli boldogsággal néztek szembe a szovjet tankokkal! S akkor ma éppen a nemzeti-keresztény táborban akadnak, nem is kevesen, akik már néhány határozottabb szó kimondásától is valósággal berezelnek, s nem vállalják igazán a közösséget azokkal, akik pedig helyettük és értük is szólnak? Persze, mondanók erre, a mai nemzedékek lelki-fizikai teherbírása már nemhogy nem az ókeresztényeké, de már nem is az ötvenhatosoké, ezért aztán sokkal kisebb és kevesebb szenvedéseket sem tudnak elviselni.
Amikor ezeket írom, ugyanakkor természetesen nem azt kívánom, hogy fejjel menjen bárki is a falnak, hiszen a fentebbi ókori kínzásfajtáknak vannak mai megfelelői is. Aki ma nyilvánosan feltárja a démoni erők anatómiáját, könnyen állása elvesztésével és a média megbélyegzésével számolhat. Éppen ezért, hozzászokva a történelmünkből oly ismert passzív rezisztenciához, sokszor felmerül a kérdés, meg kell-e mindig mondanunk az igazságot? Egy néhai kiváló katolikus hittankönyv (Majtényi Béla: Hittani kérdések, 1942) e kérdésre így felelt: „Ha valaki jogosan kérdezett tőlünk valamit, akkor meg kell mondanunk az igazságot. Ellenkező esetben sem hazudhatunk, de kitérő választ adhatunk. (Üzleti titok, katonai titok, hivatalos titok, gyónási titok.)”
Igen, kitérő választ adhatunk, tanítja a katolikus teológia, amelynek hivatott képviselői közül ezúttal Bangha Béla jezsuita atya munkáját (A jezsuita rend és ellenségei, 1942) idézem még erről jobb megértésül. Amint írja, van, hogy az ember reservatio mentalis-szal él, vagyis „amikor nem vagyok köteles valamit akárki fiának az orrára kötni, s az mégis kérdezi tőlem, evazív (kitérő) feleletet adhatok neki, olyat is, amely a szavak közvetlen jelentését tekintve nem fedi a valóságot.” Az ezen netán csodálkozóknak pedig előbb néhány köznapi, utóbb egy bibliai példával igazolja ezt:
„Ha nem akartok fogadni valakit, nem üzentek-e ki a cseléddel egyszerűen, hogy nem vagytok odahaza? (Már tudniillik nem vagytok odahaza az ő számukra! ) Ha valaki pénzt kér tőled kölcsön s te nem akarsz neki adni, esetleg mert tudod, hogy az illető soha nem ad vissza kölcsönvett pénzeket, nem azt feleled-e neki szemrebbenés nélkül, hogy „nincs”? Tudniillik az ő számára nincs, könnyelműen kidobni való pénzed nincs! És nem engedi-e meg a világi jog is, hogy a vádlott tagadjon, míg bizonyítékot nem tudnak felhozni ellene, minthogy senki sem köteles önmaga ellen tanúskodni? De nem szükséges ilyen emberi példákhoz nyúlnunk. Ott van maga Krisztus Urunk, aki amaz emlékezetes esetben a zsidók kérdésére: felmegye-e az ünnepre Jeruzsálembe, kereken ezt a választ adja: „Nem megyek fel” (Jn 7, 8), és aztán mégis felment! Jézusról nem lehet feltenni, hogy csak amúgy „megváltoztatta a szándékát”, ő igenis tudta, hogy fel fog menni, fel is akart menni az ünnepre, de ezt a szándékát nem akarta a kérdezgetőkkel közölni. Ezért egyszerű reservatio mentalisszal (elméleti fenntartással) így felelt: „Nem megyek fel.” (Tudniillik: nem megyek fel nyíltan, a ti tudtotokkal, azaz: semmi közötök hozzá!)”
Mindebből következően az élet adja mindig, mikor, kiknek, kik előtt kell kimondani a teljes igazságot és mikor nem, tekintettel Aquinói Szent Tamás figyelmeztetésére: „Iustitia sine misericordia crudelitas est, misericordia sine iustitia mater est dissolutionis.” (Az igazságosság irgalmasság nélkül kegyetlenség, az irgalmasság igazságosság nélkül a bomlasztás szülőanyja.) Egy mindenesetre bizonyos: korunk aligha tartozik ama békés világtörténelmi idők közé, amikor a létünk megmentéséhez, és ami annál is sokkal fontosabb, sőt a legfontosabb, Istenhez fordulásunkhoz szükséges igazságokat feltétlenül sztaniolpapírba kellene becsomagolnunk. Éppen ezért talán soha nem voltak annyira időszerűek Szent Pál apostol szavai, mint ma:
„Kérve kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött, az Ő eljövetelére és országára: hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. (2 Tim 4, 1-4)
Az apostol tehát egyértelműen üzen nekünk is: álljunk elő az igazsággal, AKÁR ALKALMAS, AKÁR ALKALMATLAN helyzetben. Őszintén kívánom, hogy mindannyian fogadjuk meg végre e szavakat s azok alapján azt is, hogy ne féljünk kimondani a minket, magyarokat is érintő igazságokat, bármennyi parazsat is gyűjtsünk ezzel a fejünkre!
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
