A Jobbik elnöke a „Kétsebességes Európa vagy két Európa” névvel ellátott panelbeszélgetésen szólalt fel, aminek központi témája, hogy a Brexitet követően több vezető EU állam is felvetette a kétsebességes Európa gondolatát, ahol az EU-t és az eurózóna országait a föderáció irányába mozdítanák el, így Németország és Franciaország globális nagyhatalommá léphetne elő. Az USA elfordulása és a britek kilépése arra ösztönzi az erősebb államokat, hogy új szövetséget hozzanak létre, ebből pedig úgy néz ki, hogy a legtöbb keleti állam kimarad és a perifériára szorul.
Vona Gábor beszédében helytelennek találta, hogy a címben csak két lehetséges jövőképet neveztek meg: a kétsebességes Uniót vagy a két Európát.
Ezért egy provokatív feltevéssel élt:
Hogyan jutottunk odáig, hogy egy egységes, erős és szolidáris EU-ról egyre kevesebb szó esik? Van-e valódi akarat egy egysebességes Európát létrehozni, vagy ez csupán a sajtónak és a közvéleménynek szóló csillogó, de üres ígérgetés?
„A legelején le kell szögezni, hogy a kétsebességes EU nem egy jövőkép, hanem a múlt és a jelen. Ez a valóság, amiben élünk.”
A politikus úgy véli, a kérdés tehát nem az, hogy az egységes EU darabjaira eshet-e szét, hanem éppen fordítva, az, hogy a jelenleg gazdaságilag, társadalmilag és kulturálisan is széttördelt Európa lehet-e egységes?
Emlékeztet, hogy 2004-ben több kelet-európai állam csatlakozott az EU-hoz, mit addig bármikor. Ez volt a közösség történetének legnagyobb méretű bővülése. Mindenhol tűzijátékok kísérték a történelmi pillanatot; az egykori szocialista blokk társadalmainak szívében pedig ott volt a remény.
„Remény a szabadságra és a jólétre.”
De azóta eltelt 13 év. A tűzijátékok abbamaradtak és a remény is odaveszett.
A Jobbik elnöke egyáltalán nem tartja túlzónak azt mondani, hogy ma Kelet-Közép-Európában az emberek számára az Európai Unió egyáltalán nem egy boldog történelmi beteljesülés, hanem egy elveszett illúzió. Egy hely, ahol jobb híján élnek.
A kutatások mind azt igazolják, hogy az Unióba vetett bizalom a csatlakozás után drámai módon csökkent a régióban. A volt szocialista országok gazdasága nem tudott bekapcsolódni érdemben az európai gazdaságba. A szabad verseny és a közös piac pedig a nemzetgazdaságok leépülését hozta.
A GDP olykor mutathat szép számokat, de ezek mögött borús a valóság. Miközben elárasztanak minket a nyugat-európai ipar termékei, nagyon kevés kelet-közép-európai vállalat képes a nyugati piacra belépni.
Duális gazdaságok jöttek létre, amelyben két külön világ létezik. Vannak a versenyképes, exportképes és tőkeerős multinacionális cégek, és vannak a versenyképtelen, exportképtelen és tőkeszegény hazai vállalkozások, akik közül csak keveseknek sikerül bekapcsolódni a globális vagy akár a kontinentális gazdaság vérkeringésébe.
„De az emberek számára a legkomolyabb csalódást a bérek okozták.”
Láthatjuk, hogy a közös piac révén az árak terén megvalósult egyfajta kiegyenlítődés.
Ha egy lengyel, egy magyar, egy francia és egy német ugyanazokat a termékeket vásárolja meg egy szupermarketben, akkor a kasszánál többé-kevésbé ugyanazt az összeget fogják kifizetni.
Amikor a hónap végén megkapják a fizetésüket, akkor viszont
„a keleti régióban háromszor, négyszer kevesebb fizetés jár ugyanazért a munkáért.”
Ha a vásárlóerő paritást tekintjük, a helyzet akkor sem jobb. A csatlakozás óta eltelt 13 évben az átlagbérek közötti szakadék nem csökkent a nyugati átlagbérekhez képest, sőt, nem egy tagállamban még nőtt is.
Az emberek azt érzik, hogy az árunió megvalósult, de a bérunió nem.
„Mi ez, ha nem maga a kétsebességes Európa?”
Ezért van az, hogy Lengyelországból, Magyarországból, Észtországból, Szlovákiából és a többi keleti tagállamból milliók – jobbára fiatalok – kelnek útra. Ez azonban számukra nem a személyek és a munkaerő áramlásának szabadsága, hanem egy szociális kényszer.
Ez nekik nem kalandvágy, hanem egzisztenciális menekültté válás, mert nem tudnak a szülőföldjükön boldogulni.
Ha ezt a folyamatot nem tudjuk megállítani, már pedig jelenleg úgy tűnik, hogy nem sikerül, akkor a régiónkban megoldhatatlan demográfiai, társadalombiztosítási, munkaerőpiaci és családi tragédia elé nézünk – sorolta a nem túl fényes kilátásokat Vona.
A pártelnök tisztában van vele, hogy ez egy nagyon komplex gazdasági kérdés, és hogy a problémának számtalan összetevője van, ahogy azzal is tisztában van, hogy az Európa két fele között meglévő gazdasági különbségeknek történelmi okai vannak, amit nem lehet egyik napról a másikra megoldani, azonban úgy véli, hogy végre fel kell tennünk a kellemetlen és nehéz kérdéseket, és azokra válaszokat kell találnunk.
Nem is önmagában az a szörnyű, hogy ilyen nagyok a bérkülönbségek, hanem az a döbbenetes, hogy a helyzet semmivel sem jobb, mint a 13 évvel ezelőtt.
A kohéziós politika hatástalan maradt, ami azt jelenti, hogy van egy rendszerhiba az Unió működésében, amiről nem esik szó.
Ez a rendszerhiba okozza a legnagyobb megosztottságot az Unióban.
Utalva a tavaly a fórumot uraló témára elmondta, hogy nem az az igazi választóvonal, hogy nyugaton támogatják a migrációt, keleten pedig, Magyarországhoz hasonlóan elutasítják. Bár ez egy óriási kihívás mindenhol, de ahogy mondta, az egységes Európa számára nem ez a fő probléma, hanem a társadalmi-gazdasági különbségek.
Ennek az alapvető problémának a megoldásához valódi és eredményes kohéziós politikára van szükség.
Felmerülhet a jogos kérdés, hogy ugyan, mit tehet többet a nyugat azon kívül, hogy nettó befizetőként euró milliárdokkal támogatja a nettó kedvezményezett keleti tagállamok felzárkózását?
Vona szerint ez a kérdés azonban csak első hallásra jogos. Ezek az euró milliárdok ugyanis nagyobbrészt visszavándorolnak a nyugati államokba, az ő nemzetgazdaságaikat fűtik.
És ezt nem csak ő állítja, hanem az Európai Bizottság német tagja, Günther Oettinger biztos úr mondta, aki egy interjúban elismerte, hogy a németek által befizetett és a keleti tagállamokba, Lengyelországba, Magyarországra érkező pénz visszakerül a német gazdaságba, hiszen a nyertes pályázatokon gyakran ottani német cégek kapnak megbízásokat, a megvalósulás során pedig német termékeket vásárolnak.
A biztos kimondta azt a döbbenetes mondatot, ami rámutat az Unió rendszerhibájára, azt hogy
„gazdasági értelemben Németország nem is nettó befizető, hanem nettó kedvezményezett.”
A jobbikos politikus szerint ha ez a mondat igaz, akkor megérthetjük, miért nem teljesültek a reményeink, miért ragad bele a közösség egyre inkább a kétsebességes működés mocsarába.
Ezzel az életbevágóan fontos problémával kapcsolatban indult el egy nagyon fontos európai polgári kezdeményezés idén Bérunió címen.
8 kelet-közép-európai országból fogtak össze civil szervezetek, pártok, szakszervezetek, hogy az Unió reformját elindítsák és a gazdasági szakadékot áthidalják azzal, hogy ugyanazért a munkáért az EU-n belül mindenütt ugyanolyan fizetést biztosítanak.
Mindannyian tudjuk, hogy ez nem megy egyik napról a másikra, hogy ez egy folyamat, de végre el kellene már indulnia.
Azt is tudjuk, hogy a béreket a gazdasági teljesítménynek kell meghatároznia és nem Brüsszelnek, de akkor teremtsünk már végre egy olyan uniós gazdaságpolitikát és kohéziós politikát, ahol a keleti régiónak reménye lehet a felzárkózásra.
„Szüntessük meg azt a rendszerhibát, amitől az Unióban egyre inkább mélyül a kétsebességes probléma!”
Ennek a megoldásához három fél közös akaratára és munkájára van szükség.
Szükség van egyrészt a brüsszeli vezetés józanságára, valamint valódi elköteleződésére az egységes EU mellett.
Másrészt szükség van a nyugati tagállamok belátására, hogy ez nekik is érdekük, ha meg akarnak szabadulni a kelet-európai munkaerő dömpingjétől.
Végül szükség van a keleti tagállamok szemléletváltására is: a korrupció felszámolására, az uniós felzárkóztatási források felhasználásának hatékonyabbá tételére, a gyakorlati megoldásokra koncentráló politikára a meddő ideológiai harcok helyett.
Vona Gábor két utat lát az EU számára:
„vagy bérunió lesz és egységes Európa, vagy Európa egy ideig még kétsebességes marad, azután pedig szétesik.”
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
