Gaziantep egyike azoknak a városoknak, ahol a Törökországba menekült szírek töltik napjaikat. Egész városrészek teltek meg szír családokkal itt, ötven kilométerre a szír határtól. A menekültek személyesen tapasztalták meg a bombázásokat. Mégsem tervezik, hogy továbbmennek Nyugat-Európába. Sem elég pénzük, sem kedvük nincs a nagy úthoz. Amint rendeződik a helyzet Szíriában, szeretnének hazamenni.
Rossz minőségű cementből épültek a házak Gazientepnek abban a városrészében, ahol lakásokat kaptak a szír menekültek. A szemetes utcán gyerekek fociznak. A szürke városképbe csak az iskola és a játszótér színes Popeye-figurája hoz némi vidámságot. Maher`s Isa, a negyvenes évei elején járó szír férfi vendégei vagyunk. Kétszobás, konyhás lakásban él, mint a legtöbb menekült. Az aprócska nappalit keleti kárpitokkal igyekeztek lakályosabbá tenni. Maher egyike annak a több mint hárommillió regisztrált szír menekültnek, aki Törökországban él. A következő két évben az Európai Unió hárommilliárd eurót folyósít a Törökországban élő menekültek támogatására. Bár most is kapnak anyagi segítséget, és sokan dolgoznak feketén, a lakbér kifizetése még így is problémát jelent a szír családoknak. Ezt nemegyszer úgy oldják meg, hogy illegálisan dolgozni küldik kiskorú gyermekeiket.
„Haza szeretnék menni”
Maher „egyszerű embernek” mondja magát. Építkezéseken dolgozott Szíriában és itt, Törökországban is. Csak itt éppen feketén. Egyszerűbb munkákat bíznak rá, bár most éppen eltörte a kezét.
– Lebombázták a házunkat Aleppóban, az öszszes ruhánk és papírunk elégett. Akkor menekültünk Törökországba – idézi fel.
Keserűen beszél egykori házáról, amelyet saját kezével épített fel. Tíz év munkája vált porrá és hamuvá, miközben Maher nem támogatta sem Aszad kormányát, sem a szír ellenzéket.
Maher és a többi regisztrált törökországi szír menekült az ENSZ világélelmezési programjától kap segítséget, egy speciális hitelkártyán. Elmondásuk szerint ez az összeg nem elegendő. A félig-meddig befejezettnek kinéző lakásokért ugyanis bérleti díjat kell fizetni. Lakástól függ, hogy mennyit, általában 300 és 600 török líra között mozognak az árak. A külvárosokban, ahol járunk, vegyesen laknak a menekültek és a helyi törökök. A másfél millió lakosú Gaziantepben összesen 300-350 ezer szír menekültet helyeztek el.
– A kártya jobbá tette az életünket, bár csak élelmiszer-szükségletünk hatvan százalékát fedezi. Többnyire a legalapvetőbb árukét, mint a cukor, a rizs, a liszt – teszi hozzá Maher. Az ő gyermekei szerencsések. Nem dolgoznak, sőt iskolába is járhatnak.
– Ha Szíriában nem harcolnak és bombáznak majd, hazamegyünk. Sosem gondoltam komolyan arra, hogy Törökországnál messzebb menjek, mondjuk Németországba – ahhoz több pénz kellene. Nemrég barátoktól és rokonoktól gyűjtöttem össze 1200 dollárt, hogy az utolsó, Szíriában marad nővéremet elhozassam Törökországba.
Most zárva a határ Törökország és Szíria között, legálisan csak háborús sérültek léphetik át.
Szerény otthonok. Gaziantepben egy vagy két menekült szír család jut egy kétszobás lakásra. Lakóik arra várnak, hogy hazatérhessenek Fotó: Girts Vikimanis
Gaziantepben folyton az az érzése az embernek, hogy a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb menekültekkel találkozik. Vendéglátóink biztosan nem azok közül valók, akik meg tudnák engedni maguknak, hogy menő hotelekben szálljanak meg, ha úgy döntenek, hogy Európa legbefogadóbb országa, Németország felé indulnak.
Európa, Kanada?
Bármelyik menekült családhoz térünk be Gaziantepben, a házakon szinte mindenütt ott van a parabolaantenna. Megkérdezem Mahert, nézi-e a Szíriáról szóló híradásokat. Elszomorítja a kérdés, nemmel válaszol. Túlságosan fájdalmasak neki ezek a háborús híradók.
– Nem tudom, ki kezdte a háborút Szíriában. Elfogadnék bármilyen kormányzást, amely tiszteletben tart engem emberként és szírként, és gondoskodik a szükségleteimről – mondja.
A következő menekült családnál ugyanolyan, kárpitokkal díszített nappali fogad bennünket. Két család osztozik a két szoba, konyhán. A 24 éves Hannah mobiltelefonján mutogatja a képeket aleppói házuk romjairól, és panaszkodik az életkörülmények miatt. A család szinte minden tagjának egészségügyi gondjai vannak, időről időre megbetegszik valaki.
Úgy tűnik, ezek az emberek egyszerűen csak élték az életüket Szíriában, nem törődtek Bassár el-Aszad rezsimjének brutalitásával sem. Az a Szíria számukra a tündérmesék országa volt – dolgozni jártak, a nők gyerekeket neveltek, míg egyszer csak el nem kezdtek hullani a bombák.
– Szíriában úgy éltünk, mint a Paradicsomban. Most úgy érzem, mintha kivetettek volna a „másik oldalra”. Apám nemrég meghalt Szíriában, és még arra sem volt lehetőségem, hogy elköszönjek tőle – kesereg Hannah.
Csak közvetett információi vannak róla, ezek után milyen kilátásai lehetnek neki és családjának.
– Európáról álmodoztunk. Láttuk a tévében, hogy ott az emberek jobban bánnak a szírekkel, több a támogatás és a segítség – teszi hozzá Hannah. Azt is felveti, hogy az egész családjával Kanadába megy, de amikor megkérdezzük, hol van Kanada, képtelen világos választ adni.
Játszótér Gaziantepben, az egyik, szírek által is lakott városnegyedben. A gyerekeket gyakran dolgozni küldik a családok, mert nem mindegyikük tudja kigazdálkodni a lakbért Fotó: Girts Vikimanis
„Mégis az a hazám”
A szír kormány politikai megítélése változó a menekültek között. A lelkileg súlyosabban sérült emberek kritikusabbak, mint azok, akik kevesebbet szenvedtek. A negyvenes évei közepén járó Ahmad Al–Makmak is építkezésen dolgozott Aleppóban, akárcsak előző vendéglátónk. Ő haragszik Aszadra.
– Nem épelméjű, rengeteg embert megölt – mondja Ahmad.
Haragjának sok személyes oka van – aleppói házát lebombázták, ő pedig falura menekült, rokonokhoz, de a bombázás elérte a falut is. Legalább háromszázan meghaltak akkor.
– Amikor bombáznak Aleppóban, sosem tudni, hogy a szír kormány csinálja-e, vagy az orosz légierő – állítja a férfi. Ezt a mondatot sokszor hallani a menekültektől, ha a bombázásokról esik szó. Ahmadnak bizonyos értelemben szerencséje volt: a lánya török állampolgár felesége, aki segített neki lakást találni. Ötéves fia lisztérzékenységben szenved, Szíriában nem kapott megfelelő ellátást. Az orvosi kezelést és a kórház elérését a Nemzetközi Migrációs Szervezet (International Organization for Migration) segítségével tudja most megoldani. Ahmad sem gondolkodik rajta, hogy elinduljon Európába.
– Ha újra biztonságban tudhatom a családomat Szíriában, visszamegyek. Mindent elölről kell majd kezdenem, de mégis az a hazám.
Futball protézissel
Gazientepben van egy protézisklinika is, amelyet az Európai Unión kívül Kuvait és más öböl menti országok támogatnak. A Relief International amerikai segélyszervezet felügyelete alatt működik a kórház. Helyben készítik a protéziseket. Kegyetlen látvány a két, öt-hét év körüli kislány, akik Aleppo bombázásakor vesztették el a lábukat. Pszichológus segít nekik, hogy túljussanak a veszteségen. Műfüves futballpályája is van a kórháznak – ott két, húszas évei elején járó fiú focizik éppen. Ali és Ismael testvérek. A huszonhárom éves Ali sok bombázást végigszenvedett Aleppóban – három amputáción van túl. Lábprotézise van, most karprotézisre vár. Bátyja, a diplomás mérnök segíti a kezelés alatt. A harmadik fivér pénzzel támogatja őket, ő is Gaziantepben él.
– Segítem a testvéremet mindenben – az ellátásban, a mozgásban és abban is, hogy el tudjon menni vécére. Most jobban van. Segít a kezelés, már több dolgot önállóan el tud végezni.
Láthatóan kevéssé érdekli őket a beszélgetés, inkább focizni kezdünk. Ismail áll a kapuban, Alinak passzolok. Kétszer lő, a másodikból gól lesz. Örülünk.
A sérült Ali nem olyan beszédes, mint a bátyja, aki az Aleppói Egyetemen diplomázott. Barátaival még a háború kitörése után is műemlék épületeket gondoztak. Azt mondja, ezt folytatja akkor is, amikor stabilizálódik a helyzet Szíriában. A szülei a városon kívül élnek, olyan területen, amely az Iszlám Állam ellenőrzése alatt áll. Elmondása szerint nincs túl sok lehetőség, hogy kapcsolatba lépjen velük.
– Vannak olyan, az Iszlám Állam által ellenőrzött pontok, ahol engedélyt lehet kérni, hogy felhívhassa az ember a szeretteit. Két hónapja én is ezt csináltam – újságolja Ismail.
Ő azért is van most Törökországban, mert nem akarja, hogy besorozzák Aszad hadseregébe, ugyanis a Szabad Szíriai Hadsereg támogatója.
– Működik az egyetem most is, de a legtöbb hallgató nő. A férfiakat kényszerítették, hogy beálljanak a hadseregbe – magyarázza Ismail. – Aszadnak nincs szíve. Amikor egyetemista voltam, egyszer támadás érte az egyetemet. Minden újság az Iszlám Államot tette felelőssé, de én biztosan tudom, hogy Aszad hadserege követte el a támadást.
Itt, a klinikán ismerjük meg a szír orvost, Abdul Ibrahimot is. A negyvenegy éves férfi az aleppói egészségügyi igazgatóságot vezeti. Alig vannak szavai rá, mit érez.
– Képzelje el, azért dolgozik, hogy embereket segítsen, és akkor megtámadják. Ám a szír rezsimet nem lehet felelősségre vonni, pedig a nemzetközi jog semmilyen rendelkezését nem tartja be. Még a kórházakat is bombázzák. Az egészségügyi intézmények és a kórházak az első számú célpontok.
Abdul Gaziantep és Aleppo között ingázik, hogy segítsen az elesetteken. Néha orvosi ruhában alszik, mert nem tudja, mikor jön a következő bombázás. Azt mondja, több mint tíz kollégája halt meg a kórházakat ért támadásokban.
– Vagy Aszad erői bombáznak, vagy az oroszok – kesereg ő is. Azt mondja, tegnap még hét kórház volt Aleppóban, ma már csak hat. Nem tudja, holnapra nem lesz-e még eggyel kevesebb.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 23.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
