Uzonban, mint bármelyik székely faluban, megvannak az emberek által belakott területek, utcák nevei sok-sok régi házzal és a házakhoz kapcsolódó emlékekkel, emléktöredékekkel. Nemrég avatták fel a teljesen felújított Pünkösti-kúriát, amely egy csodás meglepetést tartogatott számunkra, hiszen mindenki úgy tudta, hogy az 1800-as években épült, aztán a renoválás során kiderült, hogy már az 1700-as években is renoválták, tehát nagyon régi. Jelenleg, aki a Puszta nevű falurész felé közeledik, egy nagyon szép, impozáns épületet láthat.
Ez a Verzár-kúria. Ma a Serban családé; az 1900-as években többször is cserélt tulajdonost, mert az örökösök többen voltak, el kellett adniuk. A Verzár család egyike azon elmagyarosodott örményeknek, akik már régóta ide vándoroltak Örményországból.
A hazai örmények saját csoporttudata szerint már a honfoglaló elődeinkkel együtt is érkeztek örmény családok a Kárpát-medencébe, sőt, a hét törzs egyike akár örmény is lehetett. Azt is tudni vélik, hogy a törzsszövetség létrejöttekor Árpád pajzsra emelése örmény szokás szerint történt, bár ez már a görög-római kortól általános gesztus volt Erdélyben. Talmács központtal telephelyet hoztak létre, és a kaukázusi templomokkal rokonítható kápolnákat építettek Erdélyben az Árpád-korban. Jelentős betelepülés történt a XIII. században is, amire az esztergomi örmény negyed, a Terra Ormenorum okleveles emléke utal. A következő évszázadban IX. Bonifác pápa már Brassóban is tud – minden bizonnyal külkereskedő – örményekről.
A következő nagy betelepedési hullám a XVII. században történt. Menekültek a törökök elől, előbb Lengyelországba, majd pedig Moldvába is, ahol fontos kereskedelmi és vallási központokat hoztak létre. 1672-ben sokan jöttek, és Apafi Mihály erdélyi fejedelem szívesen fogadta be őket. Besztercén, Gyergyószentmiklóson, Csíkszépvizen, Görgényszentimrén, Petelén, Marosfelfaluban, Kantán, valamint saját ebesfalvi birtokán telepítette le, és már ő is, később pedig fia, II. Apafi Mihály is kiváltságokban részesítette az örményeket: szabadon választhattak bírót, szabadon kereskedhettek, kereskedelmi ügyekben a görög kompániához fellebbezhettek. Származásukat tekintve földrajzilag heterogén, szociológiai szempontból viszont homogén, főként kereskedőkből és kitűnő kézművesekből álló csoport alkotta ezt a kolóniát. A beköltöző családok száma 300 alatt lehetett, ami később nagyjából megtízszereződött. Besztercéről a szászok 1712-ben elűzték őket, mert konkurenciának számítottak a kereskedésben, ezt követően költöztek Szamosújvárra (Armenopolis), megalapítva az örmény metropolist, az egyetlen olyan várost Erdélyben, mely tervezés alapján épült.
Az otthonra lelt örménység vallása a 17. századi letelepedés időszakában még ősi örmény keresztény volt. A katolikus hitre való áttérés a 18. század nyolcvanas éveiben kezdődik és Verzerescu Oxendius nevéhez fűződik.
Az örmény kereskedők sokat utaztak, Gyergyótól Bécsig hajtották a felvásárolt marhákat. Jelenlétüket helységnevek sokasága is bizonyítja: Ürmös (Örményes), Örménykút (Békés megyében), Örményes, Örményszékes, Ürményháza (a mai Szerbia területén).
Hogy mikor és hogyan telepedtek meg Uzonban az örmények az elmúlt évszázadokban, ez a történészekre tartozik, de tény és való, hogy itt éltek, csodaszép épületeket hagytak hátra, gazdagították a falut, emelték hírnevét tudásukkal, szorgalmukkal. Az uzoni örmények egy ideig Szentivánba jártak a katolikus templomba, de az 1900-as évek elején Uzon népe is nekifogott a templomépítésnek. Ahol ma a katolikus templom áll, ott az örmény marhakereskedők részére fenntartott épület volt. Ezt elbontva kezdték építeni a katolikus templomot, amelyhez a szemközti református templom várfalának lebontott anyagát is felhasználták. Nagyanyám mesélte, hogy iskolásként ők is segítettek hordani a követ, és egyéb munkálatokban is részt vettek.
A Verzár kúriát is gazdag, szorgalmas, elmagyarosodott örmények építették. A kúriához hatalmas kert tartozott egészen fel a Pusztán egy kis zsákutcáig a Feketeügy mentén. Gyermekkoromban a kúria több szobáját kisajátította az állam, ezekben szülészet működött. Volt külön gyermekorvos – Pécsi doktor – és két szülésznő: Juditka néni és a frissen végzett Antal Vilmika néni. Az étkeztetést a szülő nők családja oldotta meg otthonról. A kúria pincelakásában fodrászat, kozmetika működött Szebeni Ica néni vezetésével.
A Verzár család házasság révén rokonságban áll a másik, szintén örmény gyökerekkel rendelkező uzoni családdal, a Temesváriakkal. Verzár Gergely és Temesvári Anna házasságából öt gyermek született: Jenő, Róza, Eliz, Gyula (akinek Budapesten nyoma veszett), és Nándor úrfi. Egy fénykép, amely a ma is Uzonban élő Verzár Edit tulajdona, sokat elárul a valamikor nagy család múltjáról, a kor életviteléről, még az öltözködésről is. Rajta balról jobbra Csiky Lajos (a Róza fia), Karekin örmény pap, Verzár István (Gyula fia), Verzár Nándor úrfi, Verzár Gergelyné Temesvári Anna (sz. 1844-ben), Verzár Róza Csiky Jánosné, Magda és Sarolta a két leányka, valamint Verzár Gyuláné Pugher Irma, Verzár Gyula és Verzár Eliz látható.
Ma már az egyedüli uzoni örmény Verzár Edit. Nagyapja Verzár Jenő, nagyanyja Szakács Ágnes volt. Ebből a házasságból született Verzár László és Verzár Jenő. Verzár László 1924. május 29-én jött világra Uzonban, itt is végezte az iskoláit. Azután gazdálkodott, amíg a kollektív el nem vette a drága sok földet, bár van, ami a helybeliek emlékezetében az övék maradt: még ma is Verzár-tagnak nevezik azt a helyet. Laci bácsi a kollektív gazdaságban különböző beosztásokban dolgozott: mázsamester, könyvelő, pénztáros, raktárnok, előkönyvelő is volt. Játszott harmonikán, az uzoni fúvószenekarban sokáig ő volt a cintányéros. Felesége Fejes Irén volt, két gyermekük született: Edit 1947. április 15-én, Jenő 1951. október 12-én. Jenő elköltözött Magyarországra, Editke itthon él kisebbik fiával, a nagyobbik fia pedig szintén Magyarországon él családjával.
Laci bácsi testvére, Jenő a II. világháború idején orosz fogságba került. A fogságot végigszenvedte uzoni bajtársaival együtt, és egy végzetes vacsora miatt kellett meghalnia. Az történt, hogy mielőtt hazaengedték volna a foglyokat – bejelentették, hogy holnap indulnak –, kása volt vacsorára nagyon sok juhfaggyúval összefőzve. És habár Márkos László uzoni fogolytársa szépen kérte Verzár Jenőt, hogy ne egye meg, mert meg fog halni, hiszen azelőtt agyon voltak éheztetve, zsírt nem is láttak, ő nem tudott parancsolni magának, jóllakott, és reggel az őrök halva találták. Ezt bizonyította két társa, Márkos László, valamint Bodoki Lajos, akik hazatértek szerencsésen a sok kálvária után.
Márkos László azonos nevű fia szíveskedett nekem átadni pár Oroszországból küldött tábori lapot, érdekes, hogy csak szépet és jót írnak arról a kegyetlen életről, amelyben ott részük volt. Az egyik lap (mai helyesírással – szerk. megj.): „Édes fiam, ezen pár soraimmal tudatlak, hogy még életben vagyok. És legjobbakat kívánok a számotokra a jó Istentől, tisztelem az egész rokonságot, írjatok, mert nagyon várom. Most többet nem írok, maradok a legforróbb szeretettel, számtalanszor csókollak kis fiaddal együtt. Férjed, Laci” – írja Márkos László egy hadifoglyoknak nyomtatott, kétnyelvű (orosz–francia) levelezőlapon 1948 januárjában. Májusban küldte a következőt: „Édes fiam, ezen pár soraimmal tudatlak, hogy jól vagyok, melyet viszont kívánok a jó Istentől a számotokra. Tisztelem az egész családot, most többet nem írok, maradok a messzi távolban szerető férjed, Laci”. A harmadik, szovjet lágerben kelt levelezőlap dátuma elmosódott, szövege azonban ma is megható: „Édes fiam, ezen pár soraimmal tudatlak, hogy jól vagyok, melyet viszont kívánok számotokra, és írd meg, hogy a kisfiam nőtt-e, mert szeretném meglátni és a Sógor otthon van. Tisztelem az egész családot, maradok a messzi távolban, szerető férjed, Laci”.
De hogy egy kis vidámság is legyen a múltról, fennmaradt egy anekdota Verzár Nándor úrfiról. Egy alkalommal Brassóban járva bement a Koronába kávézni. Mivel éppen marhakereskedői ruhában volt, nem szolgálták ki, sőt, ki is utasították az akkor első osztályú vendéglőből. Kis idő múltán elegánsan felöltözve ismét odament, a cilinderét letette az asztalra, és kért 10 adag kávét. A pincér furcsállta a dolgot, de kiszolgálta, s mikor mind kihozta, Nándor úrfi szerre beleöntötte a cilinderébe, mondván: igyál csak cilinder, mert a kávé neked szól, nem nekem. Ilyen és ehhez hasonló úri vicceket, tréfákat űztek a régiek, mert a virtusra mindig készen álltak, s a humor sem hagyta el őket.
Hogy milyen volt az életvitelük? Akárcsak a szorgalmas székelyeké: állandó munka, beosztás, meggondolt gazdálkodás, a föld szeretete jellemezte napjaikat. Ők is tudták az ősi törvényt: a föld sohasem csapja be a gazdáját, ha az hűséges hozzá. Egyik évben talán szegényesen terem, de a következő esztendő pótolhatja a veszteséget. A föld nem más, mint az élet édesanyja.
Köszönöm a segítséget Verzár Editnek és Márkos Lászlónak.
Ambrusné Imreh Anna ny. tanárnő
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
