avagy Hollywood: az időtlenség ura
Sokunk egyik meghatározó gyermekkori mozi élménye a legelső, az eredeti, az 1977-es Csillagok háborúja című film. Hihetetlen, teljesen újszerű látványvilágával annak idején mérföldkőnek számított a mozgóképalkotások között. Azt a fajta látványbeli „nagy durranást”, amit produkált, azóta nagyon kevés film, talán csak a Mátrix és az Avatar tudta utánacsinálni. Manapság pedig, amikor beülünk a moziba megnézni egy-egy filmnek csak kis túlzással nevezhető, gyakorlatilag értékelhető történet nélküli látványtechnikai megvalósítást, az ingerküszöbünket már olyannyira feltornázták, hogy legtöbbször csak unottan legyintünk.
Talán a korral jár, talán ezzel az unott legyintéssel jellemezhető „dejszen ezt mán láttuk” tematika többszöri megképződésének köszönhető, ma már rendkívül ritkán járok moziba, pedig a filmeket ma is nagyon szeretem, és meg is nézek belőlük jó párat. Ahogy egy kedves ismerősöm szokta jellemezni mai digitálissá váló világunk filmfogyasztási szokásainak trendi alakulását: „Minek fizetni érte, gyün a levegőből, ingyen van!” Bizony nagy igazság ez, ismét meggyőződhettünk arról, miért nem lehet leváltani a népet. Többek között azért, mert ha darab ideig szó nélkül tűri is, hogy fát vágjanak a hátán, azért csak megtalálja, kitalálja, hogyan mutassa be az egyezményes jelet Mammon világának.
A városi-vírusi létezésbe kényszerített urbánus társadalom, a városlakó nem veszi észre, de a filmeken keresztül üzennek neki! Színes villódzások a vásznon, a képernyőn, furcsa lények rohangálnak ide-oda, robbanások hangja elölről-hátulról, most már lentről és fentről is, az élmény (de leginkább az illúzió!) szinte tökéletes, csak éppen a legfontosabbat, az üzenetet, azt nem veszik észre, mert nem figyelnek oda arra, hogy a látványos parasztvakítás közepette mi hangzik el, milyen mondatok hagyják el a sokszor ikonikussá növelt, felépített, megcsinált világsztárok fogai kerítését!
Gondolatainkkal, szavainkkal, de manapság leginkább képeinkkel, teremtünk! Mások képeit vetítik elénk, ezzel mások teremtését hozatják le velünk a világunkba a sajátunk helyett!
(Akit a téma bővebben és részletesen érdekel, szíves figyelmébe ajánlom a MONEYPULÁCIÓ – avagy Hollywood a jövőbe lát? című könyvet. Információk: www.saremberkora.hu weboldalon)
Úgy tűnik a mozgókép Mekkájában is továbbléptek egy lépéssel, most már látványtechnikailag is üzentek nekünk, méghozzá nem is akárhogyan!
Néhány évvel ezelőtt gigászi pénzösszegért, 4 milliárd USA-dollárért vásárolta meg a Disney-birodalom a Csillagok háborúja-univerzum anyavállalatát, a Lucasfilmet. (Unaloműzőként el lehet kezdeni átszámolni lélegeztető gépre, vagy teljes magyar GDP-re!) Ez az apócska kis tőkeátcsoportosítási mozzanat természetesen nem csupán a „nagy hal megeszi a kis halat” című marxista tematika jegyében lezajló erődemonstráció volt, sokkal inkább a Mammon világára oly jellemző „kis gömböc” mentalitás, a féktelen haszonszerzés és profitmaximalizálás jelzésértékű megnyilvánulása.
Tavaly decemberben a klasszikus trilógia folytatása, az Ébredő erő” megdöntötte az összes rekordot, és a mozik pénztárainál azonnal a legtöbbet kereső filmnek kijáró első helyen landolt a képzeletbeli dobogón. Idén, 2016-ban darab ideig még az ún. köztes, vagy „antológia” film évében vagyunk. Ez azt jelenti, hogy nem az eredeti történetszál folytatódik, hanem egy olyan filmet mutatnak be a Csillagok háborúja-univerzumból, ami egy teljesen önálló történet, csak lazán kapcsolódik az eredeti trilógiához, de pénztermelésre jó lesz.
No, mármost évente legalább egyszer magam is ellátogatok a mozgókép-színházba, idén éppen a Zsivány egyes – Egy Star Wars történet című filmre ültem be. A film megtekintése közben olyasmi történt, amire nem gondoltam volna, ami már nagyon régen esett meg velem. Arról van szó, hogy az állam két alkalommal is hangos koppanás közepette landolt a pécsi Uránia Filmszínház padlózatán, konkrétan leesett.
Ja! És nem holmi látványos űrcsata ürügyén, de nem ám!
Az első eset akkor történt, amikor megjelent a vásznon Grand Moff Tarkin, azaz Tarkin kormányzó, a Halálcsillag fő hallja kendje. Talán sokan emlékeznek még rá az első, az eredeti, az 1977-es filmből. A kitűnő, többek között a legjobb tévészínésznek járó BAFTA-díjjal is kitüntetett Peter Cushing alakította. 2016-ot írunk, és megérkezik a fedélzetre Peter Cushing. Ugyanaz, aki 1977-ben ezt a szerepet játszotta! Ugyanúgy néz ki! Egy aprócska bökkenő van csupán, hogy 1994, tehát 22 éve– ezt muszáj leszek betűvel is kiírni –, tehát huszonkét éve halott!
Megmondom az őszintét, egy félhangos „HÚBAZZMEG!” is kiszaladt a számon. Mondjuk aggódnom nem nagyon kellett a következmények miatt, mivel konkrétan ketten ültünk a mozi nézőterén. Gondolom a vasárnap reggeli félkilences, amolyan matiné jellegű kezdési időpontnak köszönhetően.
Ültem a székben, és ez volt az első olyan alkalom, amikor nem tudtam eldönteni, hogy most élő embert látok-e a vásznon, vagy egy rajzolt CGI alakot! És nem arról van szó, hogy nem tudom én hány méterről, messziről mutatják, háttal a közönségnek, és csak a hangját hallod, hanem közelről, premierplánból! Mozog, beszél, mimikája van, látod a ráncait, meg minden!
Ja! És mindezt 3D-ben!
A másik hasonló „élmény”, vagy talán pontosabb, ha ez esetben a „tapasztalás”, de még inkább, ha a „megtapasztalás” szót használjuk, Leia hercegnő megjelenésekor adódott. Itt egy nagyon halvány fél-árnyalattal gyengébbre sikeredett a megvalósítás, a szemek és az arccsont találkozásánál felfedezhetjük, hogy ez bizony rajzolt szereplő, de persze az is lehet, hogy csak azért van ilyen érzésünk, mert az előző filmben láthattuk a mai, a megöregedett és még élő, igazi, hús-vér szereplőt. Mindenesetre korrektek vagyunk, amikor azt mondjuk, próbálván stílusosak maradni, hogy pillogtunk, mint Grisa a körmoziban, amikor ott állt előttünk az 1977-es Carrie Fisher, azaz Leia hercegnő. Természetesen ugyanolyan fiatalon, ugyanabban a ruhában, ugyanazzal a csak rá jellemző gombolyag-frizurával.
Itt gyakorlatilag feltettem a kezem és aszontam, hogy meghaltunk.
Mi az üzenet?
Üzenet? Talán a FIGYELMEZTETÉS szó az, ami sokkal jobban illik ide! Arról van szó, hogy innentől kezdve Hollywood, de még inkább azok, akik a kezükben tartják, akik irányítják az „álomgyárat”, bármit megtehetnek! Bármit, bárkit a képernyőkre, a vásznakra „varázsolhatnak, nem fogsz tudni különbséget tenni valóság és fikció között! Nem fogod tudni megkülönböztetni, hogy mi az, ami igaz, és mi az, ami pedig hamis! Olyan tökélyre fejlesztették az illúziót! Még csak az sem kell, hogy az illető ott legyen, vagy életben legyen! Fognak egy fotót, vagy filmkockát, beszkennelik, a többi pedig… és itt van a lényegi, a lényeges különbség! Innentől kezdve már nem mondhatod, hogy történelem, mert egyáltalán nem lehetsz biztos benne, hogy az, vagyis, hogy tényleg megtörtént, nem pedig csak valamelyik kompjúter-grafikus „rajzasztalán, vagyis a képernyőjén született-e meg!
Már a legutóbbi Terminátor-filmnél a Genysis-nél is láthattuk, mire képes a modern technika, amikor Arnold és 1984-es kiadása rendezett egy kis zúzást a parkban. Na, azóta reszeltek még egy kicsit a szoftveren! Az ember bele se mer gondolni abba, vajon milyen filmmel jönnek majd ki jövőre, vagy mivel mondjuk öt, tíz év múlva?
Csak hogy érthető és világos legyen mindenki számára!
Már korántsem arról van szó, hogy Sztálin generalisszimusz parancsára eltüntetnek valakit egy fényképről! Már nem ott tartunk, már rég túlhaladtuk, hogy a Photoshop programban eltüntetnek néhány szarkalábat és nagyobb melleket „varázsolnak” az éppen aktuális címlaplánynak!
Már ott tartunk, hogy elkezdték hozzáigazítani a valóságot az egyszer már megírt forgatókönyvekhez!
Mindezt mozgóképes, háromdimenziós, tehát térbeli változatban!
És szokásunk szerint, mi megint észre sem vesszük!
Ilyen van? Vedd már észre, itt csak ilyen van!
1 öntudatos pécsi polgár
(a süketek vészharangozója)
Kategória:Film, Könyv
Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »
