Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júliusban Földi István keszthelyi esperes plébános ad útravalót.
A magvető példázata arra hív, hogy őszintén vizsgáljuk meg a szívünket, vajon alkalmas-e az evangélium befogadására. Sokszor előfordul, hogy a szívünk talaja kövesnek bizonyul, mert rég berögzült szokásaink fogva tartanak minket, ahogyan a farizeusokat és az írástudókat a poros tekercsek kopott betűi. Talán nem is egyszerűen köves talajról van szó, inkább mintha kemény, kitaposott úttá vált volna a lelkünk, amelyben a mag nem tud meggyökerezni.
Befogadjuk az igét, amikor a vasárnapi szentmisében halljuk, otthon meg aztán hagyjuk, hogy pillanatnyi aggodalmaink, félelmeink vagy a világ zajai elfojtsák azt, mint a bogáncs a frissen kikelt vetést. Egyvalami nélkülözhetetlen: engednünk kell, hogy a Magvető maga látogasson el szívünk földjére! Jézus az, aki megforgatja a rögöket, eltávolítja a köveket, kigyomlálja a tüskéket, hogy az elvetett mag kicsírázhasson végre. Hálát adhatunk a magvetésért, amit Isten művel bennünk, és a nyitottságért, amellyel befogadtuk az igét. Ez a befogadás teszi lehetővé, hogy a mag növekedni kezdjen, és végül termést hozzon.
Az első gyümölcs pedig az, hogy mi magunk is magvetővé válunk: továbbadjuk, amit kaptunk. A magban rejlő erő hatalmas. Erről tanúskodik Izajás próféta is: „ahogy az eső és a hó nem tér vissza az égbe anélkül, hogy termékennyé tenné a földet”, úgy Isten igéje, Jézus szava sem marad hatástalan. Ezért fontos, hogy sok magvető legyen a világban, akik nem ijednek meg a feladatok nagyságától, hanem bíznak a Szentlélek jelenlétében és a gondviselő Istenben. Olyan emberekre van szükség, akik nem válogatnak a talajok között, hanem mindenhová elvetik az igét. Az evangélista arra hív, hogy bátran vessünk mindenütt, mert a mag ereje nem tőlünk függ. Jézus senkitől sem tagadja meg szavait, felkínálja a bűnös, a felületes, az élvezetekben elmerült, a megkövesedett szívű és a szórakozott embereknek egyaránt. A példabeszédében ezeket hasonlítja útszélhez, köves és bogáncsos talajhoz. Mindez pedig Isten végtelen szeretetét bizonyítja.
A mai időkben különösen nagy szükség van olyanokra, akik felelősséget éreznek azért, hogy hirdessék az evangéliumot, reményt vigyenek az emberek közé. Nem véletlen, hogy Máté a magvető példázata után rögtön a konkolyról szóló tanítást hozza evangéliumában. Megjegyzi, hogy amíg a gazda szolgái aludtak, addig az ellenség konkolyt hintett a búza közé. Ez figyelmeztetés: a rossz nem alszik, és gyakran akkor támad, amikor alábbhagy a lelkesedésünk, amikor kétségbeesünk vagy feladjuk. A szentmise asztalközösségének örömében azonban az Úr nemcsak tanít minket, hanem táplál is az élet kenyerével és az üdvösség kelyhével. Ezek erőt és bölcsességet adnak, hogy kitartsunk, és továbbra is hűséges magvetők maradjunk. A magvető példázata így nem csupán önvizsgálatra hív, hanem küldetést is ad: engedjük, hogy Isten megművelje szívünk földjét, és váljunk olyan emberekké, akik bátran és kitartóan vetik az evangélium magját a világ minden talajára.
A te lelked milyen talaj? Mennyire kövesedtél meg az elmúlt évek során? A lelki életed kitaposott út, a hited kimerül a megszokásaidban? Kilátsz a bogáncsaid közül? A Magvető közel van hozzád!
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
