Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Februárban Kovács Zoltán, a budapesti Szent István-bazilika helyettes plébánosa ad útravalót.
Kispap voltam, amikor egyszer hajnalban hajat nyírtam. A folyosó villamoshálózata a ház azon részében elavult volt akkoriban, ezért, ha már többen is üzembe helyezték kávéfőzőiket vagy más energiaigényes eszközeiket, előfordult, hogy hirtelen áramszünet lett a szobákban. Félig lenyírt fővel nem igazán vállalkoztam rá, hogy én legyek, aki visszakapcsolja a főkapcsolót. Nem akartam megkockáztatni, hogy közröhej tárgyává legyek, ha valaki meglát így a házban. Hála Istennek, hamar megoldotta a helyzetet valaki más, így folytatódhatott a saját kezű borbélymunka. Elöljáróink egyszer aztán megelégelték a gyakori áramkimaradást. Hamarosan szerelők jöttek, akik teherbíróbb rendszert kezdtek kiépíteni. A munkálatok átmenetileg még nagyobb kellemetlenségeket okoztak, de amikor elkészült az új hálózat, a korábban említett incidensek többé már nem fordultak elő.
Nekünk, akik Jézus szavai szerint a „világ világosságai” vagyunk, szintén vannak hirtelen jött vagy hosszan tartó sötétségek az életünkben, melyek nem kevés bosszúság forrásai. És akkor azt érezzük: oda a világosság! Emberi dolog, hogy ilyenkor megijedünk, és tapogatózni kezdünk. Egyes esetekben talán még türelmetlenül szitkozódni, kapkodni is, kockáztatva, hogy közben mi magunk is megsebződünk, és netán másokat is megsebzünk. A karbantartót okolni könnyebb, mint kreatívan megoldást keresni. Pedig, ha a „nagy Villanyszerelő”, a világ Világossága megengedi az életemben a sötétséget, azt nem ellenem, hanem értem engedi meg. Azért, hogy „áramtalanítva” javítsa, erősítse, még ütőképesebbé tegye a „hálózatomat”. Hogy ne a korábbi hitem halvány fényű „izzói” vezessenek az utamon, hanem hitéletem „felsőbb osztályba” lépjen. És menyire jó lesz tapasztalni a „hálózat” megújulását, azt, hogy a jól megélt krízis éjsötétjében megerősödött, biztosabbá vált hitéletem teherbíróbb lett, és immár sokkal jobban állja a próbákat, mint a régi, szegényesebb hitem!
Kegyelmi életünk lángja is sérülékeny, egészen könnyen el tud lobbanni a súlyos bűnök következtében. De Krisztus világossága képes újra meg újra felizzítani azt bennünk. Persze illúzió volna azt gondolni, hogy már kész fényforrások vagyunk, ezért ugyanis nekünk magunknak is tennünk kell! Fényünk valójában nem a sajátunk, hanem Krisztus világosságának tükre, ha engedjük, hogy ő ragyogja be az életünket. Ő a „világ világosságait” is neveli, mégpedig sokszor a krízisek sötétsége által, amelyben előbb-utóbb megtanuljuk: Isten a sötétben is Isten. Jogosan teszem fel a kérdést: hogyan tudok én magam a „világ világosságaként” ragyogni, ha történetesen engem is belső sötétség kínoz? Isten a kis fényforrásokat is folyton alakítja. Éppen úgy tudok hiteles és megbízható „világosság” lenni mások számára, ha már magam is megtapasztaltam a sötétség nyomasztó terhét, s közben engedtem, hogy Isten a szívembe vésse: éjszaka a nap nem szűnt meg létezni, csak én most nem látom, ezért vagyok vaksötétben. De Jézus, „felkelő Napunk a magasságból” biztosan érkezni fog, és az ő fényében csillan meg a mi sokszor sötétben, homályban megpróbált szívünk is. Ez tesz bennünket igazán a „világ világosságaivá”, olyan emberekké, akik képesek fényt bocsátani a környezetükbe, és a még homályban botorkáló szíveket hozzá, minden világosság forrásához vezetni.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
