Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Áprilisban Sárai-Szabó Kelemen OSB, bencés rendi szerzetes ad útravalót.
A harmadik napon Krisztus barátai, amikor a napkeltekor eljöttek a helyre, a sírt üresen találták, és a sziklát elhengerítve a bejárat elől. Különféle módon vettek tudomást a csodáról, de még ők is aligha vehették tudomásul, hogy az előző éjszakán a világ halt meg. Amire ők tekintettek, az az új teremtés első napja volt, új éggel és új földdel, és a kertész hasonlata szerint az Isten újból sétára indult a kertjében, de már nem az esti hűvösségben, hanem a hajnaléban – így folytatja Krisztus haláláról és feltámadásáról szóló elmélkedését Chesterton Az örökkévaló ember című könyvében. Bár minden vasárnap Krisztus feltámadására emlékezünk, ez a vasárnap mégiscsak más. Hiszen virágvasárnap óta együtt vagyunk az Úrral. Ott voltunk az ujjongó tömegben, együtt ültünk vele az utolsó vacsorán, végighaladtunk vele a fájdalom útján, és szemléltük a kereszten, néma fájdalommal virrasztottunk sírjánál, és gyertyafényes örömmel köszöntöttük éjjel, amikor feltámadt. Kavargó érzések viharában próbáltunk eligazodni, válaszokat keresünk az életünkhöz, és bizalommal jöttünk ma, hogy ünnepélyesen is megvalljuk hitünk legnagyobb titkát, a feltámadást. Egy olyan eseményt, ami eddig csak Jézussal történt meg, de ami aztán tanítványai és Egyháza közössége életének értelmet ad. Hihetetlen reményt és erőt kellene adnia ennek nekünk. Valahogy úgy, ahogy a tanítványoknak az imént hallott evangéliumban. Talán nincs még egy olyan rész az evangéliumokban, ahol ennyi futkosás lenne. Fut Mária Magdolna, fut Péter és János, oda-vissza. Van-e bennünk ekkora izgatottság Krisztus feltámadásával kapcsolatban? Van-e bennünk vágy, hogy másoknak is elmondjuk, a reményünk megvalósult, az élet nem ér véget itt a Földön, hanem van egy új és egészen másfajta életünk is. Ennek megfelelően rendezzük-e be az életünket? Vagy leköt minket a földi világ? „Ünnepeljünk a tisztaság és igazság kovásztalan kenyerével”, igyekezzünk magunkat és másokat is tisztává tenni, az igazság szerint járni-kelni, futkosni a Földön. Az ünnep annak igazán ünnep, aki felkészült rá, de legalábbis meg tudja élni a pillanat varázsát, képes ráhangolódni az ünnep örömére. Annak lehet igazán szép ünnepe, akinek a szíve tiszta, és félre tudja tenni a hétköznapok gondjait, nyomasztó érzéseit, hogy átadja magát a másiknak, odafigyeljen a másikra. A tisztaság kenyere tehát ez, az odafigyelő és önzetlen szív. A húsvéti gyertya ragyogása, a keresztségre emlékeztető víz az új teremtés eszközei. Fény és víz szükséges az élethez. Kell a világosság, kell, hogy a víz megtisztítson, felébresszen bennünket! Hogyan tekintünk magunkra? A feltámadt Krisztus kegyelme segítsen minket abban, hogy világosság, egyértelműség legyen az életünkben. Segítsen minket abban is, hogy az igazi, istenes életért munkálkodjunk, hogy újra és újra megtisztuljunk az ő végtelen kegyelmével, és azzal a felszabadult örömmel éljünk, hogy Jézusban megtaláljuk életünk teljességét, már itt a földön és az örök életben is! Engedjük, hogy a feltámadt Krisztus öröme és ereje átjárjon bennünket: „Bízzatok, én legyőztem a világot!” Nekünk is erre szól a meghívásunk! Harcoljunk és győzzük le a világot, a pesszimizmust, a reménytelenséget, a fájdalmat és a szenvedést! A feltámadt Krisztus mellettünk van, bennünk van!
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
