Ahogy sokan közülünk, én is olyan családból származom, ahol a szavazás sosem volt választás kérdése. Kötelező kör.
Amikor és ahányszor csak kellett, szüleimmel együtt mentünk és szavaztunk.
Az sem volt soha vita tárgya, kire: a magyar pártra. Vállaltan nem (csupán) politikai, hanem nemzeti(ségi), közösségi alapon.
Ez önmagában nem érdem. Ha szégyellenénk, mindent megtagadnánk, amit valaha értéknek tartottunk, ha dicsőítést várnánk érte, mintha más nemzeteket néznénk le, ami megint nem sajátunk.
A felvidéki magyar jövőt szlovákul megírni nem lehet.
A számbéli többség tagjai nem ismernek, és nem is igazán kívánnak megismerni minket. A választás napjáig potenciális választó, utána legfeljebb megoldandó probléma, tehertétel vagyunk. Számukra a jó magyar, aki szlovákul beszél vagy csendben marad. Nem állítom, hogy ezt rosszindulatból teszik, sajnos adott helyzet, hogy a többség mindig a kisebbség felszámolására törekszik. Akarva vagy akaratlanul. A megfeleléskényszer eredménye ugyanakkor minden esetben ugyanaz: beolvadás.
Felvidéki magyarként a szavazás egyben a közösségünk melletti kiállást is jelent. Manapság nem divat a felelősségvállalás, márpedig egy etnikai közösséghez való tartozás extra adag felelősséggel is jár. Szeretném hinni, hogy a többség számára ez nem lehet teher, nem szabad, hogy az legyen. Mert ennek fejében olyan kulturális gazdagságot nyerünk, amelybe Kosztolányitól Gombóc Artúron át Hofi Gézáig ott van minden és mindenki.
Aki nem tudja, mit jelent: Elszabtuk!, az hogy tudna engem megérteni. Ha nem ért meg, hogy tudna képviselni…
A felelősség bizony kényes dolog. Leginkább azért, mert csak akkor működik, ha két irányú. Egyesek viszont éppen erről feledkeztek meg. A mai napig a legismertebb szlovákiai magyar politikus szívesen hirdeti magáról, hogy harminc éve van a politikában. Azt már szemérmesen elhallgatja, hogy annak közel felét pártelnökként kormánypozícióban töltötte. Ha valakinek a szlovákiai magyarok közül megadatott, hogy javítson közösségünk helyzetén, az bizony ő. Tizenegynéhány éven át kormányzó párt elnökeként vett részt minden fontos döntés meghozatalában. Harminc éve magyar szavazatok jóvoltából van ott. Neki már megadatott a lehetőség, hogy tegyen Dél-Szlovákiért, mindenki döntse el, mennyire élt vele.
Az „egy sör, nem sör” minta alapján egyre gyakrabban hallani: egy szavazat, nem szavazat. Pedig dehogynem.
A voks ugyanis nemcsak egy papír vagy négy karika különböző nevek mellett, hanem véleménynyilvánítás, kiállás egy ügy mellett. Tetszik vagy sem, ez 2020. februárjában a felvidéki magyar megmaradás ügye.
Tény, hogy egyes képviselők – magyarok és szlovákok egyaránt – sokat tettek azért, hogy mára szitokszóvá váljék a demokrácia(ó) alapszókincsébe tartozó politikus kifejezés.
Legalább annyi vicc és szitok kapcsolódik hozzá, mint a rendőrökhöz. Nem véletlen viszont, hogyha komoly baj van, csak felhívjuk a rendőrséget, hozzájuk fordulunk segítségért, mert mást egyszerűen nem tehetünk. Nincs helyette más intézmény. Ugyanez igaz a politikusokra is. Ha közösségként ér bennünket támadás, vagy méltánytalanság, és nem lesz képviseletünk, mehetünk a sóhivatalba panaszra. Politikai érdekképviselet nélkül a törvényalkotás a fejünk felett zajlik majd.
Március 1-én új időszámítás kezdődik a felvidéki magyar nemzeti közösség számára. Meg merem kockáztatni: eredménytől függetlenül.
Ma még lehet élcelődni az összefogáson, de az egységes magyar politikai képviselet megteremtése elkerülhetetlen. Persze ehhez az is kell, hogy felhagyjunk a négyéves ciklusok, a szent és sérthetetlen kormányprogramtól kormányprogramig politikájával. Hosszú távú célok és stratégia nélkül nem lehet értelmes jövőképünk.
Február 29-én mindenesetre feleségemmel együtt kézen fogjuk a gyerekeket, és elmegyünk szavazni, hogy megtanulják: a szavazás számunkra nem választás.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
