Másodszor köszönt ránk március tizenötödike úgy, hogy nem ünnepelhetünk közösségben. Marad a médiában látható, hallható válogatás a jól bevált régi, és a karanténnal viaskodva készített új produkciók között, és persze az olvasás.
Elő is vettem egy könyvet, címe: MÁRCIUS 15-e EMLÉKÉREM 1981-2010. Üzleti polcot sosem látott, magánkiadásban készült a hajdani szereplők örömére, és – remélhetően – utódaik tanulságára, hogy emlékeztessen nagyszerű emberekre, és az átélt időkre.
– írta az előszóban Hoppál Mihály ma már Széchenyi-díjas néprajztudós, a könyv szerkesztője, a címben jelzett emlékérem egyik alapítója. A kassai születésű etnológus 1980-ban döntött úgy néhány barátjával, hogy létrehoznak egy „bizottságot”, és alapítanak egy díjat, amit minden év március 15-én adnak át egy arra érdemes személynek, aki munkásságával vagy egyetlen kiemelkedő művével a nemzetet szolgálja, maradandó értéket hozott létre, és a Kádár-rendszerben nem tartozott a kitüntetésekkel elhalmozott kedvencek közé.
Megszületett a díj: egy szép bronzérmet készített Péterfy László szobrászművész (ma már Kossuth-díjas) egy oklevél kíséretében, melynek szövegét Szakály Ferenc történész (sajnos 1999-ben elhunyt) fogalmazta latinul, és Molnár Imre iparművész írta az általa készített pergamenre. Egy bőrtokot is készített a művész (ma már Ferenczi-díjas és az MMA tagja), abba helyezte az összegöngyölt pergament, miután a bizottság minden tagja ellátta kézjegyével az oklevelet.
Az ünnepség, egyre gyarapodó számú meghívottal, Hoppál Mihály és felesége Haider Edit muzeológus lakásán március 15-én este 8-kor kezdődött a Kossuth-nótával, amelyet legtöbbször Sipos Mihály – az 1986-ban szintén kitüntetett Muzsikás együttes tagja – intonált hegedűjén, majd egy felkért szónok méltatta a díjazott munkásságát. A koccintás és a gratulációk után a büféasztalhoz vonult a társaság, s a falatozást, beszélgetést követő hangulatban
Az első kitüntetett negyven éve, 1981-ben Katona Tamás történész volt. Ő is, s a 2010-ig díjazottak közül szinte mindenki kapott később hivatalos elismeréseket is, mintegy igazolva a „bizottság” jó választását, csakis az értéket elismerő döntését.
Róluk, a 40 díjazottról szól a könyv, interjúkkal, személyes beszámolókkal gazdagítva és sok-sok fényképpel, melyek ezeknek a magán március tizenötödikéknek az ünnepélyes, vagy vidám pillanatait örökítették meg. Örömmel, érdeklődéssel és nem kevés nosztalgiával olvasom az írásokat, és nézem a régi arcokat.
Aki egyszer meghívást kapott Hoppálék estjére, azt szívesen látták a következő években is. Nemcsak a kitüntetettek, de 1981-2010 között a díjátadók vendégeinek nevét is közli a kötet, ugyanis Molnár Imre évről évre gondoskodott arról, hogy
Nem tudom, hogy vált-e valaki érdemtelenné az örökös meghívásra, de 275 név némelyikéről tudni lehet, hogy számára a nemzeti ünnep és a Kossuth-nóta szimbóluma már nem ugyanazt jelenti, mint korábban.
Az utolsó évekre sajnos az idő múlása fájdalmas ritkítást végzett a korábban díjazottak, s az őket ünneplők soraiban. Az alapítók bizakodtak, hogy átadhatják a jó ügyet és a szervezést a következő nemzedéknek. Ezt a reményt fejezi ki Hoppál Mihály az előszó végén: „…jó visszatekinteni, mert úgy érezhetjük, hogy tettünk valamit, s talán példát mutattunk az utánunk jövőknek, gyermekeinknek, unokáinknak, hogy érdemes közösséget létrehozni, barátságokat őrizni, közösen cselekedni, s talán „a haza fényre derül”.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Az írás eredetileg az e-nyelvmagazin.hu-n jelent meg.
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
