„Uraim! Hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs munitio, nincs ágyú. Uraim, ha csak ez a baj, úgy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyú, lesz munitio, amennyi kell!” És lett ágyú, leginkább Gábor Áronnak köszönhetően, aki 300 templomi harangból 64 ágyút öntött Túróczi Mózes komájának kézdivásárhelyi műhelyében. Aztán létrejött a tüzériskola is a városban, amely a szabadságharc idején a székelyföldi hadianyaggyártás központja lett, ezzel pedig beírta magát 1848/49 történetének aranylapjaira.
Kézdiszék fővárosa egyébként a legkeletibb magyar többségű város; 20 000 lakosának 92 százaléka ma is magyar. Nevezik a céhek városának, hisz a középkorban Székelyföld talán legjelentősebb kézműves központja volt, ahol a céhek szabályozták a termelést és az értékesítést.
Mikor a XIX. század végén már majd mindenütt gyári keretek között zajlott az ipari termelés, itt gyáripar híján továbbra is fennmaradtak a céhes keretek. Szép lassan aztán ezek ipartársulatokká váltak, amelyek a XX. század közepéig ápolták a régi céhes hagyományokat. Az azonos foglalkozású mestereket tömörítő céhek közül kiemelkedtek a vargák, ezért Kézdivásárhelyt gyakran hívják a vargák városának is, de ismeretes az udvarterek városa elnevezés is, a sajátos településformáról.
A város főterén helyezkedtek el ugyanis a mesterek házai, amelyekhez egy-egy keskeny telek tartozott, amelyet szintén beépítettek az utódok. A főtérről indulva tehát bármelyik kapun kilépve keskeny telkekre, utcákra jutunk, amelyet közös udvarnak használtak azok, akiknek ott háza volt. De hogy összeérjen 1848, a céhek és az udvarterek: aki igazán meg szeretné ismerni Kézdivásárhelyt, az március 15-én látogasson el a városba.
Megkockáztatjuk, az egész Kárpát-medencében itt ünneplik a legszebben március 15-ét. Itt aztán tényleg nincs kirendelt iskola, kortárs feldolgozás vagy lelketlen, kiüresedett, átpolitizált ripacskodás. Itt lóra szállnak Felső-Háromszék legényei és huszárai; minden faluból szekérkaraván és lovasok hada indul Kézdivásárhely felé, hogy a főtéren Berecktől Csernátonig minden település megmutassa magát az ünneplő tömegnek.
Az egészből hihetetlen erő sugárzik, bár ez nem is lehet másként idelent Háromszéken, ahol évszázadokon át helyt kellett állni a betörő idegen ellenében. Talán nem is véletlen, hogy Háromszék olyan nagyságokat adott a nemzetnek, mint Mikes Kelemen, Benedek Elek, Kőrösi Csoma Sándor vagy Gábor Áron.
De ha csak szűken Kézdiszékre koncentrálunk, elég egy kört menni Kézdivásárhely körül: Csernátonban mindjárt ott van a Haszmann-család amely majd egy évszázada gyűjti egybe a székelység tárgyi és szellemi emlékeit. A szomszédos Dálnok Dózsa Györgyre lehet büszke, míg a tőle pár kilométerre fekvő Márkosfalva a „nemzet festőjére”, Barabás Miklósra. És most tényleg csak a legnagyobb neveket emeltük ki.
Kézdivásárhelyt is körbeveszik a panelek, ahova a kommunizmus beterelt jó pár ezer embert, de itt mégsem érzed azt, hogy aggódnod kéne. A városnak van népe is, nem csak lakossága. És ugye ez az a város, ahol Beke István és Szőcs Zoltán is él, és akiket 2016-os forgatásunk idején éppen terrorcselekmény előkészítésével vádolt a román hatalom.
A román hatalom, amely még mindig nem tanulta meg, hogy teher alatt nől a pálma. Bár ezzel az üggyel túllőttek a célon, de talán nem olyan nagy baj, ha vannak ügyek, amelyek ébren tartják a székely ellenállást. Talán egyszer tényleg újra elsül egy rézágyú, talán egyszer tényleg vihar váltja a lágy szellőt. A seregszemle és a felvonulás közben véget ért, a tömeg nagy része hazament, a politikusokra alig kíváncsi valaki. Maradtunk mi, a főtér udvarteres házai, Gábor Áron szobra és az ő nagyszerű szelleme, ami ma belengte egész Háromszéket, reményt adva a magyar jövendőnek.
Megjelent a Magyar7 hetilap 37. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
