Ilyen volt Tihany augusztus végén, szeptember elején az 1960-as évek közepén. Csillag István riportja a Magyar Nemzet archívumából.
2015. augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, s ebből az alkalomból múltidézésbe fogtunk. Keressék a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Hetente többször is jelentkező válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott időszak számaiból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.
———————————–
Tihanyi rege – napjainkban
Az ősi olcsóbb volt, ez kétségtelen. A bennszülöttek gyermekei kántálták végnélkül! rigmusokban a szegény pásztorfiú, a habok királynője, s a kecskekörmök legendáját, lent a mólónál vagy az apátság lépcsőin – néhány fillérért.
Napjaink Regéje az apátság tövében, lényegesen drágább. Igaz, hogy itt már a bennszülöttek felcseperedett leánygyermekei írják az új regét. Gazdag autós fiúk, a habostorták királynői és a vörösre lakkozott körmök, a vadonatúj rege szereplői. S az ősi rigmusok helyett középjó kávék, dobostorták, szörpök csevegnek, csorognak végnélküli mennyiségben.
A kilátás gyönyörű – ezt már annyiszor megírtuk, hogy közhely. A kilátás nyugodt szépsége változatlanul nem! A bennszülöttek felcseperedett leánygyermekeinek kilátásairól azonban – azt hiszem – most először ejtenék szót. Három dupláért két forinttal számított többet egyikük, az egyik alkalommal. Pedig az asztalnál, mindhárman magyarul beszélgettünk!
És ha már itt tartunk: a füredi Vitorlás eszpresszó nem a hegytetőn, hanem a mélyedésben, a Balaton partján csalogatja az együgyű pásztorfiúkat. Talán ezért van, hogy vörös hajú királynőjének jobban kell nyújtózkodnia. Ö már kerek húsz forinttal számított többet öttagú társaságunknak.
Ha nem figyelmeztetjük, könnyen úgy járhattunk volna, mint az a regebeli fiú: egy idő után sok-sok száz évig csak üres pénztárcákat vetne partra tündéri nagy tavunk. Pedig itt nincs mese!
A gebines foglalkozásnak olykor rossz csengése van. Néhányan tehetnek róla. Ennek a Budapestről ideszerződött Jerem Kálmánnak társai. Akik olyan hitbizománynak tekintik az egy-egy kezükre bízott kisvendéglőt szerte az országban, ahol nyugodt biztonságban rablógazdálkodást lehet űzni. A lehető legkevesebbet nyújtva, a lehető legtöbbet keresni – így szól ennek a gazdálkodásnak ki nem mondott legfőbb parancsolata. Fals jelszó, szirén hang; közel a tó tündére. Jerem Kálmánnak – ezt két hét alatt megállapíthattuk – tiszta a hallása. Ha egyáltalán odafigyelt bármiféle szirén csábéneklésére. Ha egyáltalán volt ideje rá.
1966. áprilisában húsvétkor vette át, családjával (feleség, leány, vő, egy pincérgyerek) a Halászcsárda vezetését. Csak halételből 1200 adagot sütött-főzött-rántott hetenként ez a családi vendéglátó kiskollektíva. Éspedig nem kevesebb, mint négy métermázsa ponty, fogas, süllő tisztítását, sütését-főzését-kirántását jelentette hetenként a főszezonban májustól szeptemberig. És a mennyiség pedig – nagyvonalú számítással – 19 200 adagot és 64 mázsa halat jelentett az idei nyáron. Amire nem volt példa eddig a tihanyi Halászcsárda történetében.
Jerem Kálmán egyébkén is messziről indult Tihany felé. Harminckét éve – 14 éves korában – a miskolci kocsmában (ma Avas) tanulta a szakmát. 1940-ben került Budapestre. Azóta több ezer kilométert gyalogolt végig fehér kabátban, tálakkal megrakodva a Gellért, a Hangli, a Keszei, a margitszigeti Nagyszálló, a Széchenyi-hegyi Vörös Csillag és a Corvin étterem versenypályáin.
Jó iskola volt valamennyi. Tapasztaltuk. Mint amikor hivatásos színész lép színpadra a műkedvelők között, úgy kitűnt udvariasságával, gyorsaságával, minden készségével.
A nevét, személyi adatait, de az egyéb statisztikát is, ott tartózkodásom utolsó napján jegyeztem fel.
A Balaton északi partjához vezető műút mellett, a Csóri bisztróról még kevesebbet tudok. De amit tudok – elég. Átépített, hangulatos helyiség, kitűnő ételek (kora reggeltől záróráig birkagulyás és pörkölt!) – olcsón! És mindehhez: már-már csak emlékeinkben élő, szíves, családias kiszolgálás. Például: ha serclit kíván a vendég, felszelnek a kedvéért – urambocsá’ – egy egész vadonatúj kenyeret.
A Hotel Tihany 1963-ban (adományozó: Gyöngyi) Fortepan
Úgy látszik, mégis van mese.
Nagyon szép bolt, a nagyon szép ívű híd tövében. A reklámtáblák szerint minden kapható. A valóságban alig valami. Ha méltatlankodik a vendég, a debrecenit főző vagy italt mérő, kedves arcú, szelíd mosolyú hölgy a pult mögött széttárja a karját: „Ne tessék csodálkozni; augusztus vége van.”
Megint ők temetnek. Hiálba, hát a „magyar tengernyi” írás. A betű, toll és papírkoptatás. Petőfi még szeptember végére tette az elmúlás határidejét. A Veszprém megyei Vendéglátóipart Vállalat túlteljesítette a normát. Hátha lefőzhetik Petőfit? „De ime sötét hajam őszbe vegyül mát, a tél dere már megüté szivemet.”
A tihanyi rév 1965-ben Fortepan
A pesti szleng szerint a „szőr”, bajt, hibát jelent Ügy látszik, Tihanyban is. Forró délben, igazi szezonhangulatban indult el kedves barátunk a motel melletti, sok pénzen épült fodrászműterembe. Külföldről érkezett, kedves hölgyvendégünk ugyanis tudta a szabályt: a szépségért szenvedni kell! A tihanyi fodrásznők – úgy látszik – nem hajlandók. Egyetlenegy sincs közülük az üzletben. Minek? Augusztus végén?…
A Tihany-szálló előtt a világ minden tájáról érkezett gépkocsik parkolnak. BMW-kongresszus. Csúcsforgalom. A fodrásznők – strandolnak. Augusztus végén.
Elment a hajó. Többször elment. De ő mindig rajta volt. Harminckilenc éve. 1927-ben kezdte – inasként. Évekkel ezelőtt azt mondta egyszer, hogy elég volt, befejezte. Füredre indultunk volna. A Beloiannisz parancsnoki fülkéjéből ősz hajú kapitány tiszteleg. Ő az: Szabó János. Rég láttuk egymást, mégis ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Vannak ilyen szabálytalan barátságok, ő a nyárról, hajóról, utasokról, tóról mesél. Én meg arra gondolok, hogy nekem már, amíg élek, ő lesz a kapitány. Ha elmegy, majd egyszer mégis, árnyék borul a Balatonra. Amíg ott van a helyén, úgy érzem, semmi baj nem történhetik.
Elhallgatunk; a motor le-, ő felállt. Rövid vezényszavak a valószínűtlenül tisztára szidolozott sárgarézcsőbe. Csak hajón látni igazán, hogy nem mind arany, ami fénylik. Réz is lehet. De ez a ragyogás felér az aranyéval.
Ügy navigál behunyt szemmel, könyv, iránytű nélkül, mint aki betéve tudja a leckét. Betéve tudja. 39 éve gyakorolja. A hajó bordáit, a balatoni hullámok anatómiáját doktori szinten ismeri.
Akárcsak visszatérő utasait. Kapitány és házigazda egyszemélyben. Ennyivel is több a távoli tengerek kapitányánál.
Mi újság? Szeptembertől aligha tudják a tihanyi üdülők. A nyomtatott hírek szállításának szolgálata ugyanis „gyöngyvirágtól lombhullásig” két pöttömnyi gyerek végzi. Testvérek. És iskolások mindketten. Természetes követelmény tehát, hogy az iskolák kapuinak megnyitásával egyidejűleg ők automatikusan becsukják addig örökmozgó „standjukat”.
Ettől kezdve Tihanyban sincs új a nap alatt. Marad a hegy, a víz, a bor és a szeptemberi mézízű, rnézszínű, süllők illatától, dombok fuvallmátód, Balaton ihletésétől terhes nyárutó megejtő szépsége.
Nem vagyok biztos benne, helyes-e, ha a sajtószolgáltatás nagyobb stabilitásáért emelek szót ezen a vidéken. Azért mégis!
Ahol az út kétfelé válik, útjelző tábla hirdeti, hogy az alsó traktuson révbe juthat a betontenger viharain idáig evickélt utas. Olyan ez a tábla, mint a világtörvény az óceánon, vagy a Fárosz a repülőtereken. Olyannak kéne lenni. Mert a valóságban nem olyan. A betonnak csak magyarul tudó tengerészei értik ugyanis: „Tihany-rév 3 km”. – Ez áll a táblán. Percenként áll meg egy-egy külföldi gépkocsi, hegy vezetője érdeklődjék az enyh-hely, a hotel iránt. Mi Lenne, ha a táblára a tiszta magyar „rév” szó helyett kivételesen ezt a nemzetközi kifejezést festenénk, hogy „hotel” vagy „komp”?…
Igaz: ez esetben kevesebben gyakorolhatnánk közülünk a nyelvtudást, de az is igaz, hogy külföldi vendégeink közül kevesebben tévednének el. Illetve fel. Az apátsághoz, a tulajdonképpeni ősközösséghez, a faluba, a bennszülöttekhez.
Akiknek fedcseperedett leányai…, de ezt már leírtam. És jövőre minden kezdődik elölről. Reméljük. Mert ez a jó! így a jó. Még akkor is, ha jobb is lehetne. Bízunk benne. Ezért is írjük meg minden évben az igazságot. Hogy a végen sok-sok év múltán majd kikeveredjék belőle az újkori, az igazi – tihanyi rege.
Csillag István (1966. szeptember 10., 5. oldal)
——————————————-
Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
