Már nem is tudom, hányadik Nemzeti konzultációs levelet vehettük kezünkbe. Őszintén megvallom, eddig jó állampolgárként mindegyiket kitöltöttem és visszaküldtem. Túlnyomó részben támogató válaszokat adtam, hiszen a kérdések úgy lettek feltéve, hogy nem is lehetett őket másképp megválaszolni.
Már nem is tudom, hányadik Nemzeti konzultációs levelet vehettük kezünkbe. Őszintén megvallom, eddig jó állampolgárként mindegyiket kitöltöttem és visszaküldtem. Túlnyomó részben támogató válaszokat adtam, hiszen a kérdések úgy lettek feltéve, hogy nem is lehetett őket másképp megválaszolni.
Itt jutunk el a kérdéskör problematikus oldalához, sok esetben a feltett kérdések nem minden esetben teljesen a reális problémákat érintették-érintik, ezen kívül tartalmuk és didaktikus megfogalmazásuk nem feltétlenül ad lehetőséget a felvetések reális megközelítésére.
A jelenlegi konzultáció már a 2026-os választási kampány részeként is értelmezhető. Természetes, hogy elméletileg minden reálisan és felelősen gondolkodó állampolgár támogatja a nyugdíjak emelését, a munkáshitelt, a kollégiumok építését, a fiatalok lakáshoz juttatását. Mindezek tényleg távlatilag építő, a nemzet jövőjét előrevivő törekvések lehetnek.
Más kérdés azonban, hogy e szép, jó szándékú és a nemzet jövőjét előrevivő tervek mennyire finanszírozhatóak, illetve arányaik is kérdésesek. Ismeretes, hogy a jelenlegi, már vége felé haladó költségvetési évben is jelentős volt a költségvetési hiány, a jövő év költségvetési tervezete közel 4100 milliárd forintos költségvetési hiánnyal számol. Bírhatja-e majd a költségvetés a nagyhatású, egyébként építő nemzetpolitikai kiadásokat? Vagy esetleg más oldalról is érdemes lehet megközelíteni a kérdéskört.
Egyértelmű, hogy a gazdaság a jelenlegi növekedési trendek mellett is nehezen bírhatja a nagyszabású kiadásokat, melyek egyébként egytől-egyig szükségesek lennének. Maradhat a másik szempont: a nemzeti jövedelem arányosabb átcsoportosítása, a szerényebb és a többoldalú társadalmi érdeket figyelembe vevő tervezés.
Itt eljutunk az aktuálpolitikához, a társadalomban egyre nagyobb szakadékokat, törésvonalakat előidéző kérdéskörhöz, vagyis a nemzeti jövedelem újrafelosztásához.
A rendszerváltás óta eltelt 35 év alatt talán még sohasem erősödött fel annyira a politikai polémia e kérdéskör kapcsán, mint jelenleg, vagyis 2024 őszén-telén. A magyar társadalom, az új generációk igényszintje, elvárásai sokkal magasabbak, mint mondjuk 1992-ben, az egyenlőtlenségek sokkal nagyobbak, a társadalmi törésvonalak sokkal mélyebbek, mint példaként az említett korábbi dátum időszakában. Az egymásnak feszülő politikai erők, törekvések konfliktusa rendkívül élesedni látszik. Objektív igazságot nagyon nehéz kimondani.
A kormánypártok jelentős eredménye a kül- és a belpolitikai stabilitás, a civilizációnkat fenyegető migráció elutasítása, a határozott kiállás a béke érdekében. Ez utóbbi leginkább az orosz-ukrán konfliktusra vonatkozik, kevésbé a közel-keleti konfliktusra, ahol lemaradást észlelhetünk példaként Olaszországtól, nevezetesen mivel Giorgia Meloni kormányfő nemrég fogadta a palesztin államfőt, nemcsak a béke, de a kétállami megoldás mellett is állást foglalt.
Kanyarodjunk azért vissza a többséget érintő és érdeklő hazai társadalmi folyamatokra. Azt senki sem vitathatja, hogy a magyar társadalom jelenlegi teherbíró képessége ismeretében is nagyon jelentős eredmények is születtek. Itt nem lehet mindet felsorolni, de mindenki ismerheti a családtámogatások, a lakásépítések, a vállalkozáspolitikai támogatások jelentős eredményeit.
Ugyanakkor nagyon sokan látják a NER súlyos árnyoldalait is: a holdudvarhoz tartozó vállalkozások mértéktelen pénzügyi feltöltését, támogatását, a szintén holdudvarhoz tartozó különféle alibi- és vattaszervezetek, intézmények, szervezetek, pártiskolák aránytalan kedvezményeit, előjogait. Mikor ezt az elfogult kormánypárti elkötelezett ismerősöknek mondom, az a válasz, hogy ez minden kormányzat alatt létezett. Azért az arányok kérdésesek…
Ez a szél dagasztja az ellenzék vitorláit, mely egyelőre lényegileg átláthatatlan. Céljait, hátterét illetően egyaránt.
Pár hónap alatt földcsuszamlásszerű átrendeződés következett be az ellenzéki oldalon. Az ideológiai alapon megszerveződő hagyományos ellenzék visszaszorult, domináns erejének a Tisza Párt tűnik. Szinte láthatatlan tömegeket tudott mozgósítani, élvonalába emelni többnyire olyan személyeket, akik nevét sem a kultúra, sem a politika, sem pedig bármely szakterület kapcsán nemigen hallhattuk. Lehet, hogy a NER holdudvar pozícióit akarják megszerezni?
Nyilvánvaló, hogy a kormánypártokkal szembeni, a részben jogos elégedetlenséget, részben pedig a megalapozatlan igényeket lovagolja meg, népszerűsége innen származik. Külpolitikai tekintetben láthatóan behódol az EU háborús, liberális irányzatainak.
Társadalompolitikai törekvései egyelőre sötét lóként értelmezhetőek. Annyi bizonyos, hogy egy fiatal yuppie réteg a hangadója, hogy az össznemzeti problémákkal, vidék helyzetével mit akarnak kezdeni teljesen elképzelhetetlen, még lehet, hogy ők sem tudják. Lehet, hogy a fiatal technokraták képviseletén túl az egész csak egy parasztvakítás?
Ugyanis a megnyilvánulásaik kialakulatlannak tűnnek. Magyar Péter példaként Londonban pózolt Winston Churchill szobra előtt. Már sokan leírták, a háború alatti brit kormányfőhöz háborús bűnök kötődnek, de még azt is hozzá lehet tenni, hogy 1940. szeptember 4-én a londoni felsőházban elítélte a II. bécsi döntést, ezen kívül az angolszász légierő támadta, bombázta hazánkat is.
A gondolatmenet logikájánál maradva, talán érdekesebb a Churchill szobra előtti pózolás kapcsán társadalompolitikai koncepciója, ha van egyáltalán.
A tory kormányfő alatt ugyanis nemigen születtek a brit nemzet egészét erősítő szociálpolitikai reformok. Ellenben az őt követő Clement Richard Attlee (1883-1967) munkáspárti kormánya hozott már régen várt reformokat 1945 után: a National Insurance Act 1946-ban, a National Assistance Act 1948-ban, valamint a National Health Service ugyanebben az évben. Bizonyára mindenki érti e kifejezéseket, tehát a nemzeti egészségbiztosítás, az egészségügyi szolgálat már régen várt intézményrendszerét építette ki. Ezeken kívül számos szociális reformot vezetett be, állami kézbe kerültek a szénbányák.
Csak zárójelben, azért érte sem kell igazán rajonganunk, hiszen az 1946 áprilisában, a négy győztes nagyhatalom által megtartott konferencián az ő kormánya is kiállt a bécsi döntések hatályon kívül helyezése mellett. Tehát a mellékelt fényképből sem következtethetünk nagyarányú, a nemzet egészét felemelő szociális törekvésekre.
Lényegében a többi politikai erő folyamatosan veszít a súlyából, egyre kevesebb a támogatottságuk. A másfél évtizede pont az ellenkezőjét csináló DK-t egy szűk rajongótáboron kívül már szinte senki sem veszi komolyan. Esetleg időnként a Mi Hazánk, az LMP vetnek fel egy-két érdemleges problémát. Másoknak második reformkorban gondolkodni pedig mintegy másfél évtizede lett volna csak eredményes vagy érdemes.
Ideológiáktól függetlenül megállapíthatjuk, a különböző pártok helyi képviselete, holdudvara folyamatosan építi pozícióit, realizálja, érvényesíti megélhetési érdekeit. Ebben lényegileg aligha látható különbség. A napisajtó ismerteti, szinte minden önkormányzat vezetése és képviselői emelik illetményüket. Ebben aztán nincs ideológiai különbség. Ilyen esetek sorra jönnek Pécsett, Kecskeméten, a XII. kerületben, ahol a leghangosabb Kétfarkú kutyapárt is emeléssel kezdett. Zárójelben, esetükben lényegében semmiféle ideológiáról vagy politikai kultúráról nem lehet beszélni.
Az igazsághoz tartozik, néhol egy-két önkorlátozásra képes ellenzéki képviselő szavazott az emelések ellen. Így példaképp Kecskeméten a Kétfarkú Kutya Párt, az MSZP és a Mi Hazánk is.
Nyilvánvaló, hogy a képviselői juttatások emelése is jelentős összeg, azonban sokkal nagyobb tétel a holdudvar finanszírozása.
Mi lehet lényegében a jövő és a megoldás? A politikai hatalomnak mindenképp korlátoznia kellene önmagát, üzleti hátterét, holdudvarát. A cikk kiindulópontjaként felvázolt, alapvetően fontos intézkedésekhez jó lenne takarékossági lépésekkel is jövedelmeket átcsoportosítani.
Az önkormányzati politika számára talán a legfontosabb feladat lenne a perifériára szoruló magyar vidék, a kisvárosok, nagyközségek, falvak felemelése. Gazdasági, infrastrukturális beruházások, esetleg középiskolák kialakítása, a kulturális élet fellendítése, az egészségügyi intézmények és ellátás biztosítása. Talán megemlíthetjük, mintegy három évtizede építették le a vidéken a Horthy-rendszer által kiépített szülőotthonokat. Lehet, hogy fontosabbak lennének, mint olyan flaszterkoptatók és vattaszervezetek finanszírozása, akik a nemzet múltjának gyalázásában élik ki magukat. Mindemellett fontos lenne a vidéki emberek békéje, munkafeltételeinek biztosítása az egyre erősödő társadalmi leépüléssel, devianciával, nem általánosítva, de a cigányság mára kezelhetetlen viselkedésű rétegei viselkedésével szemben. Biztos megérdemelnék mindezt azok a vidéki települések, ahol mezőgazdasági, élelmiszeripari munka folyik, ahonnan hajnalonként kisbuszokkal indulnak el építő-, szobafestő-, burkoló-, villanyszerelő brigádok a nagyvárosokba.
Természetesen a földrajzilag is elkülönülten, luxus alvóvárosokban élő „elitek” nem igazán képesek érzékelni e kérdéskört.
A 2026-os parlamenti választási kampány láthatóan elindult. Jó lenne, ha az illetékesek felismernék a nemzetépítés legalapvetőbb követelményeit és szükségszerű feladatait.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
