A múlt héten már írtunk a pufajkás vezetőkkel kapcsolatos, december elején nyilvánosságra hozott névsorról. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) most rukkolt elő egy, a forradalmat követő bosszúhadjárathoz kötődő újabb listával.
A népköztársaság legfőbb ügyésze egy burzsuj – állította Rákosi Mátyás valamikor 1956 vége felé, a Budapestre való visszatérés reményében, midőn Moszkvában a béketábor legfőbb urai előtt kifejtette a véleményét a magyarországi helyzetről. A Kádár-korszak még gyermekcipőben járt, a névadót maga a nagyhatalmú szovjet állambiztonsági vezető, Szerov tábornok nevezte lágyszívűnek; a Kreml magas poszton ülő funkcionáriusai is csak átmeneti megoldásként tekintettek rá, mint azt utóbb, amikor a bizalom már teljes volt, s az apa-fiúi barátság virágba borult, a szovjet vezető, Nyikita Szergejevics Hruscsov Kádár Jánosnak poharazgatás közben elejtette.
Ötvenhat novemberében azonban még (a jelenlegi kutatások szerint) Rákosi volt a favorit, kemény kezét, rendteremtő képességét a Kremlben is nagyra becsülték. Ő azonban türelmetlenkedett: mikor térhet végre már haza övéi körébe (hiszen várják! – jutott rokonai üzeneteiből a következtetésre), hogy határozott kézzel csapjon szét a fejét makacsul fel-felütő ellenforrdalmárok és a kommunista párton belül megbúvó cinkosaik között. Ezért is igyekezett simpfelni Kádár Jánost; csakhogy az utód rövid bizonytalankodást követően gyors tempóban átvette elődje és korábbi példaképe kegyetlen módszereit. Rákosi Mátyásra tehát nem volt szükség többé Magyarországon. Kádár pedig a „törvényesség helyreállításának” nevezett, tömeggyilkosságokkal kísért megtorlásban pedig bizton számíthatott a pártvezetők mellett az osztályharc korábbi küzdelmeiben alaposan megedződött, válogatott bírói és ügyészi testületre. Utóbbi fölött diszponált az a bizonyos „burzsuj”: Szénási Gézát 1956. november 16-án nevezte ki az Elnöki Tanács a Münnich Ferenc – nem mellesleg Kádár helyettese, egyben a fegyveres erők és közbiztonsági ügyek minisztere – kezdeményezésére legfőbb ügyésznek.
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) most rukkolt elő egy, a forradalmat követő bosszúhadjárathoz kötődő újabb listával. A múlt héten már írtunk a pufajkás vezetőkkel kapcsolatos, december elején nyilvánosságra hozott névsorról. Most a megtorlás fogaskerekei, a gyilkos perek vérbírái, ügyészei életével, pályafutásával ismerkedhetünk meg. Az egyébként alapos anyagból az is kiderül, hogy Rákosi legalábbis füllentett moszkvai patrónusainak: Szénási Géza bár 1943-ban szerzett államtudományi doktorátust, munkásszármazású volt, s nem burzsoá: édesapja lakatossegédként dolgozott. Az általa levezényelt, jogi köntösbe bújtatott vérengzéssel pedig feltehetően az egykori vezér is elégedett lehetett utóbb.
Az adatok nyilvánosság elé tárását kétéves munka előzte meg; az összeállítás első részében a forradalom résztvevőivel szemben indított büntetőperekben halálos ítéletet kihirdetett bírák, a második, folyamatosan bővülő részében pedig a halálbüntetés mellett eredménnyel érvelő ügyészek pályaképeit találhatjuk, és a hozzájuk kapcsolódó ötvenhat utáni pereket, az áldozatok nevét. Azt eddig is tudtuk, hogy milyen sokakat „kiemeltek” a második világháborút követően, akik aztán a párt bizalmából rövid – komoly egyetemi éveket pótolni kívánó – tanfolyam után fontos posztokra, nem egyszer kulcspozícióba kerültek. Egyszerre, a maga töménységében szembesülni a tényekkel azonban rendkívül megdöbbentő.
Durva, goromba magatartás
Tóth Istvánné dr. Fekete Mária női fodrászsegéd, negyvenöt után sokáig lakáshivatali tisztviselő például a Bírói és Államügyészi Akadémia egy esztendős gyorstalpalóját végezte el, így lett rövid rendőrügyészi kitérőt követően a Budapesti Fővárosi Bíróság másodelnöke, majd újabb intermezzóval katonai ügyész. Szénási elismerő szavai szerint „az ellenforradalom után az elsők között volt, aki kérte, hogy ellenforradalmi ügyekben tárgyalhasson”. Kemény kezű ügyésznek bizonyult Szirmai Ottó, Angyal István, Fónay Jenő perében.
Egy év alatt végezte el a korábban kifutófiúként, cukrászinasként, 1945-től pedig táborozási előadóként dolgozó Valachi László, a Brusznyai-per ügyésze a rákoskeresztúri Büntetőbírói és Államügyészi Akadémiát, hogy utóbb jogi diplomáját is megszerezze. Szegedi Vilmos szűcssegéd hasonló gyorstalpalót követően 1949-ben aljegyző, majd budapesti államügyész lett. Bár karrierje többször megingott, 1957-től főosztályügyészként, illetve Győr-Sopron megyei főügyészként „kérlelhetetlen osztályharcossággal, igen tevékenyen és eredményesen működött közre az ellenforradalom büntetőjogi felszámolásában”. (Amikor az 1962-es desztalinizáció idején félreállították, egy kisipari szövetkezet jogászi posztján kapaszkodhatott meg.)
A műszerész-segédként induló Mátsik György nevét jól ismerjük, hiszen néhány éve sikertelenül kezdeményezték felelősségre vonását. Ő is 1957-ben végezte el csupán a jogi egyetemet, s mint megbízható káder, ügyészként azonnal bekapcsolódott a megtorlás folyamatába. Karrierje a hatvanas évek közepén tört meg, mert egyik társával a korabeli jelentés szerint „olyan módszerekkel végezték munkájukat, amelyek nagymértékben sértik az ügyészségi nyomozó testület tekintélyét, a törvényesség biztosítását és több esetben letartóztatottakkal szembeni durva, goromba magatartásuk azokra lelki presszióként hatottak.” Félreállították: a MÉH-nél előbb kohászati osztályvezető(!), majd hamarosan vezérigazgató lett. Amikor a bíróság elé állítása szóba került 2012-ben a Hír TV kérdésére ennyit felelt: „Én nem bántam meg, mert nem tehettem mást, mert kirúgtak volna. Most is kirúgják az ügyészt, ha nem azt teszi, amit mondanak neki.”
A mosolygó halál
Hiú ábránd volna a bírók egy részénél a normális helyzetben kötelező szakvizsgát számonkérni. Többen ugyanis jogi végzettséggel sem rendelkeztek, miközben halálos ítéleteket hoztak, például a korábbi kifutófiú Zalai Miklós, aki diplomáját csak 1960-ban szerezte meg. Barta Kálmán hadbíró (6 végrehajtott halálos ítélet fűződik a nevéhez) viszont gyengébb képességei miatt nem is tudta letenni az államvizsgát. Szána Károly története az egyik legkülönösebb: a volt kereskedősegédből egyéves gyorstalpalón hadbírót varázsoltak. A megtorlásban szerepet vállalva 1957. február 12-én statáriális eljárás során halálra ítélte Bartók Jánost, akit még aznap kivégeztek. A forradalomban valójában egészen elhanyagolható szerepet játszó, haragosai, többek között megcsalt menyasszonya által rendőrkézre juttatott, illetve tömeggyilkossággal megrágalmazott Bartók kivégzésének „aránytalanságára” még a megtorlás irányítói is felfigyelhettek, a dilettáns Szánát ugyanis leváltották, majd 30 hónapi börtönnel sújtották. A későbbiekben távol tartották a jogi pályától, hegesztőként dolgozott.
A 23 végrehajtott halálos ítélettel a legkegyetlenebbek közé tartozó Szimler János (1949-ig marós a Standard-gyárban) is csupán ötvenhét októberében diplomázott. A feladatra más tulajdonsága tette alkalmassá. „Intézkedését nagyfokú elvi szilárdság jellemzi. Az ellenséget gyűlöli” – írták a jellemzésében. Őt a megtorlás kíméletlenségében csupán a szintén gyorstalpalón kitanított Ledényi Ferenc előzte meg, 31 halálos ítéletéből 27-et hajtottak végre.
A gonoszság, a gyűlölet és a szakértelem hiánya persze nem feltétlenül függ össze, a legkeményebbek sokszor éppen a rendes jogi végzettséggel rendelkezők közül kerültek ki. Szénási legfőbb ügyész mellett említhetjük meg Götz Jánost, aki meghatározó szerepet játszott Budapesten a megtorlás ügyészi részének irányításában. Hatvanöt végrehajtott halálos ítélettel vezeti a listát a bírók között az 1933-ban diplomázott Borbély János, a „mosolygó halál”, aki Rákosi-korszak monstre koncepciós pereinek a Rajk-, s hogy a helyzet még abszurdabb legyen, a Kádár-ügynek is a büntetőügyésze volt. Az 1962-es desztalinizációs hullám után ugyan nyugállományba helyezték, ám kiemelt nyugdíjat kapott, miközben egy autós cégnél jogi tanácsaiért is fizetést kasszírozott. Tutsek Gusztáv neve jól ismert: ő 46 olyan halálos ítéletet hozott első fokon, amit a másodfok is jóváhagyott. A rendes diplomások között kell megemlítenünk a Nagy Imre-per vérbíráját, Vida Ferencet (20 végrehajtott ítélet) is.
Rendhagyó pályaívek
Kétségtelen, hogy a végrehajtók közül néhányan a Horthy-korszakhoz fűződő különös nexusuk miatt „kilógnak a sorból”. Barnaföldi János vitézi várományos 1943-ban szerzett jogi diplomát. A parasztpárti, majd pártonkívüli, utóbb MSZMP-tag Barnaföldit – egy végrehajtott halálos ítélet fűződik nevéhez – kiváló képességei vitték előre a pályán. Még a rendszerváltozás után is igényt tartottak a szakértelmére, nyugdíjasként határozott idejű szerződéssel egészen 1996-ig dolgozott bíróként.
A politikailag egyébként passzív, pártonkívüli Lomjapataky Béla, aki az ötvenes években kis híján a nyakát törte, mert elhallgatta, hogy édesanyja az ellenséges Jugoszláviában él, ő pedig vitézi címet örökölt, három ügyben hozott halálos ítéletet. (Két esetben végre is hajtották, Fónay Jenőnek a kivégzés előtt közvetlenül kegyelmeztek meg.) Lee Tibor (3 végrehajtott halálos ítélet), miután a sajtócenzúrától elhelyezték, 1942-től a Budapesti Királyi Főügyészség főügyészhelyettese volt. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetőjeként kulcsszerepet játszott az eljárásokban. Igaz, háború előtti karrierje az ötvenes évek elején megbicsaklott, 1951-54 között internálták, illetve börtönben volt. Ennek ellenére 1958. június 10-i beszámolójában a legstréberebb túlteljesítők módjára mutatta ki a rendszer iránti hűségét: „Külön ki kell emelnünk a Legfelsőbb Bíróság II. fokon ítélkező népbíróságainak kemény ítélkezési gyakorlatát. 21 esetben változtatták halálbüntetésre az első fokú bíróság – többségében rendes bíróság – által hozott, életfogytig tartó vagy határozott időtartamú szabadságvesztés büntetéseket, ezzel is példát mutatva, hogy államunk a proletárdiktatúra elnyomó funkciója során, irgalom nélkül le kíván számolni mindazokkal, akik (…) a burzsoá restauráció reményében 1956 őszén reánk törtek.”
Németh Ferenc, a Győri Királyi Ítélőtábla korábbi elnöki titkára feltehetően magát is mentette: 1956-ban megválasztották a megyei bíróság forradalmi bizottsága elnökének. Továbbszolgálva az „ellenforradalmi” perekben is szerepet vállalt, igaz, mint a munkáját értékelők megállapítják, „ezekben az ügyekben is néhány esetben a büntetés kiszabása volt kifogásolható az enyheség miatt”. Egyetlen embert ítélt halálra, Pális Pált, a Szabad Győr Rádió vezetőjét, akinek az ítéletét viszont másodfokon a hírhedt vérbíró, Vida Ferenc mérsékelte. (Pális 1961-ben amnesztiával szabadult, könyvterjesztőként, illetve a szobi vasútállomás raktárosaként dolgozott, 1992-ben halt meg.)
A megtorlást vállaló bírák és ügyészek felelősségét növeli, hogy más utat is választhattak volna: 1957 júliusáig a Legfelsőbb Bíróság bíráinak közel a fele állt fel, s ha a statisztikát nézzük még nagyobb a fluktuáció a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumánál és a hadbírók között. Hogy a perekben ennyi alulképzett fél-jogász vehetett részt, abban feltehetően ez a tény is közrejátszott.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
