II. András király a magyar történelem egyik ellentmondásos megítélésű alakja. A közvélemény kiemelten, de még a magyar történetírás is jelentős részben magáévá tette a Katona József Bánk bánjában szereplő, saját magát gyenge kezűnek nyilvánító uralkodó képét. Hasonló módon övezik félreértések és tévedések legismertebb oklevelét, az 1222-ben kiadott Aranybullát is. Zsoldos Attila most megjelenő könyve ezen az áldatlan állapoton igyekszik változtatni.
Zsoldos Attila: A 800 éves Aranybulla, Országház Könyvkiadó, 2022
A szerző bevezetőjében felvázolja II. András és az Aranybulla magyar kutatásának történetét. Ennek során részletesen áttekinti a különböző, korábban bevett nézőpontokat, illetve az Aranybulla külföldi mintájának fellelésére tett történészi erőfeszítéseket. Külön kiemeli az ellentmondást az Aranybulla középkori és újkori magyar társadalomban betöltött szerepe és II. András megítélése között: míg előbbi „egyfajta középkori »alkotmány«-ként” a nemesi rend szabadságainak szinte már mitikus magasságba emelt jogforrása volt, addig az azt megalkotó királyról formált közvélemény alapvetően kedvezőtlen maradt. Zsoldos rögtön meg is fogalmazza könyvének célját ezen ellentmondás feloldásában, egy árnyalt, reálisabb II. András-kép megrajzolásában.
II. András a Thuróczi-krónikában
Ehhez a könyv öt fő fejezetében Zsoldos részletesen áttekinti a Magyar Királyság releváns esemény-, politika- és jogtörténetét III. Béla király uralkodásától (1172–1196) kezdve I. Lajos 1351-es törvénykezéséig. A korabeli, sokszor elfogult és egymásnak ellentmondó források aprólékos elemzésével alakítja ki egy ambiciózus, nem mindig következetes, de erős akaratú és céltudatos András képét, aki számos eszközt hajlandó volt alkalmazni, hogy céljait elérje. András már a bátyja, Imre király trónra lépésétől fogva törekedett biztosítani igényét a koronára, akár fegyveres erővel is, de azt is képes volt felismerni, mikor kell alkut kötni; így vált a bátyja elleni lázadóból a kiskorú III. László melletti kormányzóvá, majd annak idő előtti halála után magyar királlyá.
Zsoldos Attila értelmezésének újdonsága, hogy az Aranybullát nem egy II. Andrásra kényszerített, meghátrálással felérő kompromisszumként, hanem egy saját hatalmát megszilárdító, ugyanakkor az ország, illetve az uralkodó és a nemesség viszonyait átfogóan rendező döntésként mutatja be. Levezeti, hogy a király főleg olyan cselekedetektől, eljárásoktól való tartózkodásra vállalt garanciát, amelyek korábbi politikája tanúbizonysága szerint amúgy sem álltak szándékában. Így az Aranybulla csupán II. András hosszú távú terveinek, egy új, saját elképzelései által formált politikai berendezkedés kialakításának egyik állomása volt, amely alkalmas volt az ellenálló csoport lecsillapítására, miközben a király kezét nem kötötte meg túlzó mértékben.
A Történelemtudományi Intézet professzora részletezi a híres ellenállási záradék jelentőségét és hosszú távú hatását is: ez a rendelkezés adott jogot a nemeseknek, hogy az Aranybullában vállalt kötelezettségeket be nem tartó királlyal szembeszegüljenek. Csakhogy II. András idején a nemességfogalomba még nem tartoztak bele a királyi szerviensek, akik így ezt a jogot nem is élvezték, és csak Werbőczy 1514-es Tripartituma után, amely az ellenállás jogát a magyar nemesség egyik alapvető jogaként írta le, terjedt ki ez a jog az akkori (és későbbi) magyar nemesség valamennyi rétegére. A szerző azt is bemutatja, hogy az ellenállási záradékot sem II. András, sem az Aranybulla rendelkezéseinek egy részét (de nem egészét!) 1351-ben saját törvényébe emelő I. Lajos nem tekintette saját főhatalmára vonatkozó jelentős fenyegetésnek – már csak azért sem, mert az uralkodói hatalom ellen fellépők a középkorban sosem hivatkoztak az ellenállási záradékra, vagy az Aranybulla más pontjaira.
II. András aranypecsétje, amiről az Aranybulla a nevét kapta
A kötetet az 1222-es Aranybulla négy magyar nyelvű fordítása, valamint az 1222-es szöveg és az 1231-ben megújított Aranybulla összehasonlítása egészíti ki. Az összevetett fordítások egy ismeretlen 16. századi fordító, valamint Szalay László (1861), Szilágyi Loránd (1964) és Érszegi Géza (1990) munkái, és Zsoldos Attila azt is bemutatja rajtuk keresztül, miképp változott a korszak, az uralkodó és az oklevél történettudományi megítélése.
Zsoldos Attila a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az Árpád- és az Anjou-korok kutatója, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének kutató professzora.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
