Nem ez az első alkalom, hogy a Satanic Temple nevű sátánista szervezet akcióiról írok. 2016-ban például Floridában kaptak lehetőséget, hogy Isten áldása helyett Sátán közbenjárását kérjék a városvezetés előtt. Ezúttal pedig az Egyesült Államok legdélebbre fekvő állama után északon, Alaszkában bukkantak fel, hasonló ügyben.
A floridai eset képtelensége mellett akkor leginkább az ügyben szereplő keresztények helyzetkezelése késztetett írásra és sajnos nem pozitív értelemben. Persze könnyű messziről okosnak lenni, de az biztos, hogy a félelem sohasem jó tanácsadó, akkor sem, ha nekem se ment volna jobban. Megértem, hogy van, akit már a jelenség létezése is félelemmel tölt el, de szerintem pont ezért fontos és érdemes beszélni róla. Sátántól, vagy egy magát sátánistának valló személytől ugyanis éppen annyira kell félnünk, mint a mumustól. Nem azért mert nem létezik, hanem azért, mert éppen annyi hatalma van felettünk: semennyi, illetve annyi, amennyit adunk neki.
Az alaszkai események egyébként hűen követték a Floridában történteket. Az Egyesült Államokban a testületi üléseket gyakran kezdik imával és mivel az Unióhoz hasonlóan az óceán túl partján is mindent agyonszabályoznak, a sátánisták, törvény adta jogokra hivatkozva követelték, hogy ők se maradjanak ki a buliból, a városatyák pedig engedtek a törvény erejének.
Nem tudom ki hogy van vele, de nekem most elsősorban nem az jutott eszembe, hogy vajon az ülésen részt vevők miért hagyták magukat vagy miért nem ragadták meg az alkalmat, hogy elérjék a sötétség nyilvánvalóan segítségre szoruló gyermekeit, hanem az, hogy mennyire gyerekes ez az egész. A sátánista szervezet tagjainak viselkedése az óvodások csetepatéira emlékeztet. Csakazértis az kell nekem, ami a másiknál van, akkor is, ha valójában nem érdekel, akkor is, ha értelmetlen és hatástalan, de ha a másiknak lehet, akkor én is akarom.
A helyzet egyszerre megmosolyogtató és végtelenül elszomorító, hiszen a földieket is megfertőző mennyei hisztéria nagyon sok szenvedés okozója a világon és, ami a legfontosabb, 2000 éve rajtunk múlik, hogy így van-e, mert az egyetlen rajtunk kívül álló, vagy pontosabban, önerőből megoldhatatlan akadály elhárult, amikor Jézus a keresztre szegezte.
Azóta az a bizonyos ordító oroszlán, aki szerte jár, keresve kit elnyeljen, egy fogatlan cicává degradálódott és tényleg csupán saját félelmeink, büszkeségünk és önzésünk biztosítják hatalmát.
A másik kérdés, ahogy fentebb már említettem, az emberi törvények alkalmazását illeti. Igaz, hogy egy alkalommal Pál is igénybe vette segítségüket, de ha jól meggondoljuk, látni fogjuk, hogy küldetései sokkal sikeresebbek voltak, amikor a római jog helyett Isten hatalmára támaszkodott. Ha a városatyák számára fontos az imádság, tegyék saját nevükben, saját szavaikkal, külső segítség és erre vonatkozó törvények vagy precedensjog megállapítása nélkül és akkor úgy és ahhoz imádkozhatnak, ahogy lelkiismeretük diktálja. És ha egy-egy ilyen ülésen történetesen a Sátáni Templom tagjai is jelen lennének, még értük is közbenjárhatnának, egyszerre két célt szolgálva szavaikkal.
Egyelőre annyi történt, hogy a polgármester és két képviselőtársa kivonult a sátáni ima alatt, mert ennyit azért a jog is megenged. Nem kötelező végighallgatni. A keresztények ismét odakint tüntettek.
Az evangéliumokat olvasva nekem úgy tűnik, hogy Jézust valahogy mindig mindennek a középén találjuk. Mindig odabent, a bűnösök között. Nem kint. Valószínűleg nem véletlenül…
Forrás:idokjelei.hu
Tovább a cikkre »
