Ukrajna 2014-es „átfordítása” és Oroszországot akár világháborús konfliktusba rántani képes uralmi kollaboránsainak felépítése Donald Trump elnöksége alatt némileg lassult ugyan, de most brutális erővel folytatódik. Az orosz–ukrán határ világháborús frontvonallá alakítása ráadásul az eddig vonakodó csatlósként viselkedő német birodalmat is teljes engedelmességre kényszerítheti.
Ukrajna neve, vagyis u kraina azt jelenti határvidék, vagyis ami a határnál van. Egy függetlenségét hisztérikusan védeni kész országnak ez azért különös név, mert egy határvidék hogyan lehetne független attól, aminek a határvidéke. Hogy egy kicsit jobban megértsük azt a globális hisztériaörvényt, amit Ukrajna ürügyén kavar most a világot irányító „nem létező” erő, ahhoz érdemes lenne eltöprengeni azon, hogy minként is jutottunk ebbe a helyzetbe, mert a dolgok természetének a megértését a dolgok történetének a megértése teszi lehetővé.
Az ezeréves orosz államiság szellemi talapzatát a Kijevi Rusz adja, innen indult az a nagy kultúra, amelyet minden elemző a világ meghatározó civilizációi közé sorol, a keleti kereszténység.
A Kijevi Rusz 1054 és 1132 között.
Ezer éven át iszonyú konfliktusok hullámai söpörtek végig e roppant térségen, de az orosz és ukrán identitás végig elválaszthatatlan volt, az ma is, és bármiként is vélekedjen erről a „nem létező” világhatalom, így lesz a jövőben is.
Akkor is, ha ma már mindenki számára nyilvánvaló, világháborús dimenziójú konfliktus kezd örvényleni, legalább is tektonikus erők dolgoznak ezen szorgosan. A nagyhatalmak stratégiai elképzeléseinek rendszere évezredek óta létezik, de csak a 19. századtól kapta meg a geopolitika nevet. A felemelkedő brit birodalom korszaka ez, azé az impériumé, amely az első valóban világbirodalom, és ha az egész világ felett kívánta gyakorolni hatalmát, olyan szilárd szellemi talapzatra volt szüksége, amely képes elméletileg pontosan megrajzolni a világhatalom tartós gyakorlásának alapvető feltételeit.
Az ebből az igényből megszülető geopolitikai elképzelések rendszerének legfőbb axiómája az volt, hogy aki tartós világhatalmat akar, annak mindenképpen ellenőrzése alatt kell tartania a „világ szívét”, a „heartland” térségét, és az ezt körülvevő térségben kell olyan szövetségeseket találnia, akik ebben megerősítik. John Mackinder skót földrajztudós, akinek elmélete döntő hatással volt a brit birodalom legfőbb hatalmi központjaira, három drámai tételben foglalta össze a világhatalom gyakorlásának alapvető pillérjeit.
Mackinder (1861–1947)
Az első tétel az, hogy „Aki uralja Közép- és Kelet-Európát, az ezzel ellenőrizheti a Heartlandet”. A második: „Aki uralja a Heartlandet, az parancsol a Világszigeteknek”, a harmadik pedig: „Aki parancsol a Világszigeteknek, az uralja a Világot”. Vagyis, ha a brit birodalom kezében tartja Közép-Európa döntő részét, akkor nem jelent fenyegetést számára Oroszország, sem Németország, s világhatalmi pozíciója biztosított. A világhatalom konkrét mintázatai ugyan igen jelentősen átalakultak, ám a világhatalom gyakorlása az elmúlt több mint száz év során sem igazán épülhetett másra.
A Heartland.
De miként érvényesülnek Mackinder elvei a 21. században, és hogy kapcsolódik ehhez az ukrán konfliktuson keresztül kirobbanni készülő „százéves háború”? Az amerikai birodalom egyik lehetősége az volt, hogy mindent egy lapra tesz fel, leszámol Oroszországgal, és ezzel közvetlen ellenőrzése alá vonja a Heartlandot. Bár 1948-tól 1988-ig az amerikai birodalom stratégái ezt az eshetőséget is folyamatosan lehetségesnek tartották, ez az egész világot pusztulással fenyegető kísérlet végül is elmaradt.
Napóleon és Hitler kudarca is azt jelzi, hogy egyetlen átfogó hadászati stratégiával ez senkinek sem sikerülhet. Így aztán ehelyett arra törekedett, hogy átfogó szövetségi rendszerrel és a szövetségesek területén létrehozott katonai támaszpontok egész hálózatával „kívülről” tegye szigorúan ellenőrzötté Oroszországot.
Az 1988-89-ben elkezdődő változások nyomán Oroszország nemcsak a közép- és kelet-európai külső védelmi zónáját adta át mindenféle ellenszolgáltatás és garancia nélkül, nagylelkű gesztusként az amerikai birodalomnak, de nem akadályozta meg az „intim” belső védelmi zóna önállósodását sem, ami többek között Ukrajna leválását is eredményezte. Sőt még egy harmadik, legbelső védelmi zónát is odahagyott, a mag-Oroszország társadalmi-gazdasági integritását. A Jelcin-korszakban ugyan Oroszország látszólag szuverén ország volt, de nagyjából az ópiumháborúk utáni Kínához hasonlóan az amerikai birodalom hatalomgazdasági erőinek korlátlanul kifosztható, tehetetlen célpontjává vált.
A jelenlegi orosz elnök és a körülötte csoportosuló erők Oroszország stratégiai lételvei szempontjából teljesen logikusan törekednek arra, hogy ezt a végzetesen önfelszámoló stratégiát lépésről lépésre alapvetően békés eszközökkel korrigálják. Az amerikai birodalom szemszögéből nézve meg természetesen az tekinthető teljesen logikusnak, hogy a jelek szerint egyre gyorsuló agóniáját úgy próbálja lassítani, hogy látványosan az egész világot elpusztítással fenyegető gyilkos agresszorként mutassa be a csak elemi szintű biztonsági igényeit kielégíteni kívánó Oroszországot.
Bogár László
Ukrajna 2014-es „átfordítása” és Oroszországot akár világháborús konfliktusba rántani képes uralmi kollaboránsainak felépítése Donald Trump elnöksége alatt némileg lassult ugyan, de most brutális erővel folytatódik. Az orosz–ukrán határ világháborús frontvonallá alakítása ráadásul az eddig vonakodó csatlósként viselkedő német birodalmat is teljes engedelmességre kényszerítheti, s intő jel lehet Kína számára is, aki Oroszországhoz hasonlóan mindössze azt a történelmi integritását szeretné helyreállítani most, amit a 19. század során éppen a globális szabadságra hivatkozva az amerikai birodalom „jogelődje”, a brit birodalom vert szét cinikus gátlástalansággal. U kraina tehát azt jelenti, határ, de vajon minden érintett tudja-e, hol a határ?
Bogár László közgazdász
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
