Nem találom azt a mágnest, amely mint a tűket egy helyre összekapja, rendezi a szerte kószáló gondolatokat, érzéseket. Háború. Egy szó, amely leírva valahogy erősebbnek tűnik, mint egyébként. Mintha visszafordíthatatlanul valósabbá válna, ha ott látom fehéren-feketén. Visszavonhatatlan. Felfoghatatlan, hihetetlen. Miről lehet ilyenkor írni? Minden eltörpül, más értelmet nyer, átértékelődik. Embereket látunk kétségbeesetten menekülni egyik napról a másikra szétesett életükből a semmibe, és bár tudjuk, hogy nem először történik ilyen, ez most valahogy közelibb, és másként érint. Az élet közben megy tovább, reggel felkelünk, tesszük a dolgunkat, telnek a napok, egyik a másik után, tervezünk, céljaink vannak, szinte hihetetlen, de hát másként nem tehetünk. Furcsa. Vagy nem… Az nem lep meg, hogy minden eddigi vírusszakértőből egyszerre háborút fejtegető, mindent tudó megmondó lett. Az ilyen embereknek ez a dolguk, valahogy mindig az adott, fennforgó téma válik a szakterületükké, és komoly feladatuknak tekintik teljes mellhosszal belevetni magukat a történetbe. Az sem lep meg, hogy vannak, akik képesek ízléstelen vicceket gyártani. És itt nem a túléléshez szükséges humorról beszélek, hanem az érzéketlen, gyomorforgató, primitív poénkodásról. Sajnos ez sem lep meg. Az sem, amit a különböző tévécsatornákon látok. Elcsigázott, cókmókjukat, játékaikat magukhoz szorító, síró, pár éves gyermekek arcába nyomnak mikrofonokat, hogy mondják már el, hogyan váltak meg a hátrahagyott apukától. Persze, tudom, a híreket is el kell adni valamivel, és nincs kizárva, hogy képes ez a tálalás érzékenyíteni is, de én akkor is gyomorforgatónak találom, és felháborít. De ez sem lep meg sajnos. Mint ahogy az sem, hogy ebben a helyzetben is elvakult vagy-vagy táborokra szakadtunk. Gondolkodás nélkül lövöldözünk az otthon kényelméből. És tesszük a legelvadultabb módon, hangnemben, nem is értem, hogyan van egyáltalán ennyi idő, energia a folyamatos háttér-háborúkra. Vajon már soha nem térünk magunkhoz, mi kell még, hogy kicsit is visszakapjuk józan eszünket? (Ha volt egyáltalán…). Aztán egyszer csak valami mégis reményt kelt, hogy azért nincs minden veszve. Ennek a borzadálynak is van pozitív hozadéka, és nem is akármilyen. Az az önzetlen, tömeges méretű összefogás, ahogyan minden szinten, mindenki a lehetőségeihez mérten segíteni próbál. Ott, és ahogyan lehet. És ott, akkor megszűnnek a máskor dúló értelmetlen, ostoba viszálykodások, az emberekből mégiscsak előbújik az elemi jó, egy időre mindenki egyként, egy dologra figyel. Segíteni akar. Olyan ez kicsit, mint a tűzszünet.
Kár, hogy nem lehet tartósítani…
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
