Mint egy modern, de mégis mesebeli kovácsmester üti, alakítja, formálja a rideg vasat a diószegi származású Gulyás László kismácsédi műhelyében. Alkotásait nem őrli fel az idő vasfoga, örökre szép és kifejező munkái a tűzben edződnek.
Miközben dolgozik, mosolyog a szeme, arcán az alkotóművészekre jellemző elégedettség látszik. A kovácsolás neki nem munka, hanem teremtés és elhivatottság.
Gulyás Lászlóval a hagyományos galántai vásár kézműves utcájában találkoztam először. A hordozható kis kovácsműhely, a tábori tűzhely körül munkálkodott, égett a tűz, pattogott a szén és izzásig hevültek a vaspatkók, amelyeket az érdeklődő gyerekekkel, felnőttekkel együtt készített.
Laci azon kevés kovácsmesterek egyike, akik hagyományos, vásári bemutatókat is tartanak, mindeközben a 21. század modern kovácsának tartja magát. Úgy véli, élni kell a modern kor adta lehetőségekkel ahhoz, hogy haladjon a munka. Hiszen kizárólag kézműveskedésből és a hagyományok tiszteletéből nem lehet tisztességesen megélni. Kismácsédi kovácsműhelyét is ebben a szellemben rendezte be, kihasználja a modern kor adta lehetőségeket, de a régi, megbízható kovácseszközök is kellenek a munkájához. Az eszközeit, a fogókat, a tűzhely egy részét saját maga gyártotta és rakta össze, mint mondja, csak azokat vásárolta – hegesztőt, csiszológépet – amelyek feltétlenül szükségesek, de – nevetve hozzáteszi –, nem tartozik a gyűjtögető kovácsok közé.
Angyalok, szívek, rózsák…
Laci megkérdezi, nem zavar-e, ha beszélgetés közben dolgozik. Örökmozgó ember, nyomban neki is lát három szál kovácsoltvas virág elkészítésének, csiszol, vág, hegeszt, beizzítja a tűzhelyt is, hogy örökre maradandóvá váljon a munkája. Készül a nyári vásárokra és készletre is gyárt. Egy ideje már az interneten is megvásárolhatók a munkái, így nem maradhat raktáron lévő darabok nélkül. Elárulja, vannak hosszú távú projektjei, megrendelései monumentális darabokra, kapukra, kerítésekre, korlátokra, tárcsákra, de szívesen vásárolnak tőle apró, különleges művészi dísztárgyakat is.
Angyalkák, szívecskék, rózsák és más virágok, szobrok is kerülnek ki keze alól. Boldogan meséli, hogy szinte a világ összes tájára – például Angliába, Spanyolországba, Kanadába – is vittek már tőle terméket.
– Engem az talál meg, aki valami különlegesre vágyik, nem jön ide akárki. Megtiszteltetés, ha engem választanak, és úgy hálálom meg a bizalmat, hogy teljes szívvel, odaadással készítem el a tárgyakat. Talán ezért is szeretek inkább egyedül dolgozni – jegyzi meg.
Az alapanyag beszerzésével szerencsére nincs gondja, hiszen kismácsédi műhelyének tőszomszédságában éppen egy vas- és acélkereskedés található. Hozzáteszi azonban, hogy az elmúlt időszakban a vas és a szén ára több mint száz százalékkal emelkedett. Ezért jelenleg nagyon nehéz árajánlatot adni a nagyobb megrendelésekre.
Óvóbácsiból lett kovács
Beszélgetésünk során kiderül, hogy a kovácsmesterséget önképzéssel tanulta meg, meglepődöm, amikor elárulja, egyébként óvodapedagógiát végzett a Selye János Egyetemen. Soha nem dolgozott azonban óvodapedagógusként, úgy véli, társadalmunk nincs igazán felkészülve arra, hogy óvodáinkban egy férfi vegye fel a nevelő „szerepét”. Sok minden szeretett volna lenni, zenész, író, de nem látja értelmét olyan időtöltésnek, amelyben nincs hosszú távú és stabil lehetőség. A húszas éveinek elején járt, amikor egy vásáron kipróbálta a kovácsmesterséget, és eldőlt a sorsa. Kezdetben hobbiként tekintett rá, vásárokon adogatta el termékeit, de azóta nagyon sokat tanult a szakmáról. Lassan, módszeresen jutott el odáig, hogy el tudja tartani belőle a családját. Legnagyobb kritikusának és segítőjének a feleségét tartja, aki mindig megmondja, ha valami jobb is lehetne, de mesteri érzékkel tapint rá arra, hogy egy-egy időszakban éppen mi lesz a legkedveltebb termék.
Az örökkévalóság virágai
Miközben beszélgetünk, Laci már a tűzben hevíti a kész vasvirágot, amely két órával azelőtt még csak élettelen fémdarab volt. A munka során először kivágja a tárgyak alapját, kovácsol, hegeszt, csiszol, majd a kovácstűzhelyben megkapja az oxidréteget, még egy kis csiszolás és jöhet a lakkozás, amelytől a vastárgy igazi, szép színt kap.
Látom, hogy a kovácsmester szobrokat is készít. Elárulja, ezeknek a hátterében mindig egy jó vagy rossz érzés áll. Ő így fejezi ki örömét és bánatát. Nem rajzol le előre semmit, csak egyszerűen megfogja a fémet és alkot. Készített már szobrot például az anyaságról is.
– Minden darabnál alkalmazkodni kell a korhoz és a stílusigényekhez. Én már megtanultam nem követni senkit, és foglalkozni a saját dolgommal. Mindenki valami másban jó, soha nem fogsz találni két egyforma kovácsoltvas rózsát, mert mindenkinek megvan a saját kézjegye – jegyzi meg a kovácsmester. Az embernek magában kell bíznia ahhoz, hogy alkotni tudjon, mert ha valaki olyan munkát végez, amit szeret, akkor soha többé nem kell „munkába járnia”.
Megjelent a Magyar7 2022/24.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
