Annyira mélyen és öntörvényűen hömpölygő folyamat a tusványosi, hogy lehetetlen rajta lényegit változtatni, tartja az immár 31. kiadáshoz érkező Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor egyik alapító atyja, Toró T. Tibor. Beszélgetés kreativitásgyakorlatról, „szentháromságról” és bekapcsolt mikrofonokról.
– A harmincegyedik tábornyitás talán indokolttá teszi a kérdést: megy ez már rutinból vagy marad az örök izgalom? – Harmincharmadik éve vagyok a közéletben, de változatlanul némi – legtöbb esetben jóleső – görccsel a gyomromban készülődöm a különböző eseményekre, fellépésekre. Tusványos esetében ez mindig felerősödik. A megnyitóünnepségen rendre elhatározom, hogy a következő évre alaposan felkészülök, előre megfogalmazom a mondandómat, aztán eltelik egy év, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy újra szerda reggel van, sok tusványosi visszajáró pedig kajánul figyeli, miben fogom ismételni magam. Ez önmagában is nagyon jó kreativitásgyakorlat, lazasága, picit állandóan változó állandósága miatt azonban Tusványos mindig kellemes kihívás, szép feladat.
– Milyen plusz motivációkat teremtett a kétéves kényszerű kihagyás, illetve a 2022-re feje tetejére állott világ? – A legutóbbi, 2019-es Tusványos a harmincadik volt, hasonló kerek évfordulók alkalmával pedig az ember rendszerint valamiféle cezúrában, új korszak kezdetében gondolkodik. Készültünk is valami hasonlóra, azzal az elhatározással vágtunk bele a következő, harmincegyedik megszervezésébe – erre azonban csak idén került sor. A mai jelmondatunkat – van, ami örök – is akkor fogalmaztuk meg. Azzal kellett viszont szembesülnünk, hogy ez a tábor, ez a folyamat annyira mélyen beásta magát a medrébe, hogy a „legyen valami új” típusú nagy elszánások egyszerűen nem működnek. Mindig lehet csavarni rajta egy keveset, de a folyamat annyira mélyen és öntörvényűen hömpölyög, hogy lehetetlen rajta lényegit változtatni, pláne szembemenni vele. A kétesztendős kényszerű szünet csak megerősítette ezt a képet. A tábor hajdani intimitását amúgy több okból sem lehet visszahozni, a kezdeti néhány száz részvevőben vibráló feszültséget a jelenlegi több tízezres jelenlét képtelen reprodukálni.
– Ha a szlogen túl is élte a víruskorlátozott éveket, a tervezett témák aligha… – Még az év elején tervezett témákat is jelentős mértékben félre lehetett tenni, miután Tusványos amúgy is azzal büszkélkedik, hogy a legaktuálisabb, legégetőbb kérdésekkel foglalkozik. A járvány, a háború, ezek világpolitikai és gazdasági következményei, illetve tompításuk kérdései mind-mind adták magukat. Ebben az összefüggésben külön kihívás a nemzetpolitikai törekvések lehetőségeinek és irányainak kitapogatása, hiszen nekünk mindenről ez jut eszünkbe. Miközben tisztában vagyunk, hogy a háborús környezet nem kedvez a Kárpát-medencei magyar kisebbség terveinek és törekvéseinek. Ezekről nem szeretnénk lemondani, most inkább az a kérdés, hogyan lehet minél kevesebb veszteséggel kijönni ebből a helyzetből, netán egyenesen tőkét kovácsolni belőle.
– A román és magyar külügyminiszter közelmúltbeli találkozóján Bogdan Aurescu óvatos utalásokat tett, miszerint Tusványoson jó lenne a szokásosnál árnyaltabban beszélni a magyar nemzetpolitikai kérdésekről. Vették a jelzéseket? – Az elmúlt két esztendőben mintha felerősödött volna a román politika Magyarországgal kapcsolatos, amúgy folyamatosan létező paranoiája. Tusványoson várják, illetve elvárják a magyar politika vezetőinek jelenlétét, erre viszont a mindenkori román kormány egyre fokozódó idegességgel tekint. Ilyenkor a banális kapcsolatokat is képesek úgy értelmezni, hogy hazafi legyen a talpán, aki megőrzi a józanságát, és nem indul azonnal kiegyenesített kaszával országot védeni. A két külügyminiszter találkozóját én úgy értelmezem, hogy közösen igyekeztek nyugalomra inteni a feleket. Az is beszédes, hogy a táborszervezők immár egy évtizede képtelenek meghatározó román politikust asztalhoz ültetni. Azt tapasztaljuk, hogy a politikai fősodor inkább kockázatot sejt egy esetleges tusnádfürdői megjelenésben. Idén elfogadta a meghívást Ludovic Orban volt miniszterelnök és liberális pártvezér, úgy tűnik, egy román politikusnak előbb meg kell buknia ahhoz, hogy elfogadja a tusványosi meghívót.
– Ha a magyar–román viszony tekintetében nincs is túl sok jó hír, a magyar–magyar párbeszéd gyakorlatilag Tusványoson is intézményesült – miközben korántsem volt ez mindig így. Ki kellett forrnia magát az időnek? – Az elmúlt harminc év során folyamatosan hullámzott ez a kérdés. Az álláspontom mindig az volt, hogy Tusványos szabadegyetem, ahová bárki eljöhet, más kérdés, hogy néhányan önkéntesen száműzték magukat innen. Az idő valóban kiforrta magát, az elmúlt bő évtized nemzetpolitikai változásai is hozzájárultak a jelenlegi helyzet kialakulásához, de a felismerés is, miszerint csak közösen lehet fellépni a román nemzetállam homogenizálási törekvéseivel szemben. Persze soha nem nyugszunk bele az egypártrendszer kikiáltásába az erdélyi magyar közéletben, mert az jelentené amúgy a Tusványos halálát is. Az erdélyi politika szereplői közül egyesek abba törődtek bele, hogy az ellenzéknek kevés lapot osztanak, mások abba, hogy az ellenzéket mégsem lehet letörölni a térképről, többé-kevésbé mindenki elfogadta, hogy ha kissé aszimmetrikus módon is, de kétpólusú marad az erdélyi magyar politika. A tusványosi jelenlét is lényegében azt tükrözi, hogy mindenki itt van, aki számít az erdélyi, illetve a Kárpát-medencei politikában, igyekszik a lehető legnagyobb szeletet kihasítani a tortából, a szervezők pedig próbálják tartani az egyensúlyt.
– Van kedvenc tusványosi emléke? – Nyilván több is van. Az egyik valamikor 1998 és 2000 közé datálható, egy általam moderált beszélgetés keretében egy asztalnál ült Orbán Viktor miniszterelnök, két román politikus és Markó Béla, az RMDSZ elnöke. Akkor fütyülte ki a közönség Markó valamelyik reakcióját, a füttykoncert kirobbanása után Orbán Viktor áthajolt mögöttem Markó Bélához, és azt mondta: Bélám, úgy érzem, téged itt nem szeretnek. A bekapcsolt moderátori mikrofon ezt kissé felerősítette, így a közönség is hallhatta, nagy derültség lett belőle, de Markó jól vette a lapot. Persze rengeteg történet van még, a többség a folyamatos gondot jelentő szálláshelyekkel kapcsolatos. De nagy élményként őrzöm a huszonötödik Tusványos alkalmával felsorakoztatott plakátok látványát is, végigsétálva a soron Németh Zsolttal beleborzongtunk a látványba.
– A fáma szerint a táborban, de legalábbis annak ideje alatt zajló beszélgetések állnak egy sor nemzetpolitikai jelentőségű döntés eredőjénél. Ezek közül melyekre a legbüszkébb? – A Sapientia-egyetem, a magyar igazolvány, illetve a kettős állampolgárság intézményeinek „szentháromsága” mindenképpen az élre kívánkozik. Mindhárom témafelvetésnél jelen voltam, egyik-másiknak a konkretizálásánál is. Nagy érzés volt nyomon követni a tusványosi gondolatok szárba szökkenését. Igazából azonban nem is tudjuk, hány ilyen eset volt, hiszen a színfalak mögött annyi megbeszélés zajlik, hogy képtelenség nyomon követni őket. Ma már szinte megszokottnak mondható, hogy potenciális tárgyaló felek így egyeztetnek: majd Tusványoson egy pohár bor mellett megbeszéljük.
Toró T. Tibor Temesváron született 1957. szeptember 11-én, Toró Tibor (1931–2010) atomfizikus fia. A temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumban érettségizett 1976-ban, majd a Temesvári Tudományegyetem Természettudományi Karának fizika tanszékén diplomázott 1981-ben. 1981–1982 között kutatófizikusi mesterképzőt végzett ugyanott, majd 1987-ben sugárvédelmi fizikusi szakképesítést szerzett a Bukaresti Tudományegyetem Fizika Karán. Szakmai pályafutását tanárként kezdte, majd kutatófizikusként folytatta. 2000–2008 között két ciklusban az RMDSZ parlamenti képviselője volt, 2008-tól Tőkés László EP-képviselő politikai főtanácsadója. 2012-ig az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke. Az Erdélyi Magyar Néppárt kezdeményező testületének vezetője, majd annak jogi bejegyzése (2011. szeptember 15.) után a párt első elnöke. Jelenleg a politikai formáció ügyvezető elnöke. A Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyik alapítója. Két felnőtt gyermek apja, három unoka nagyapja.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
