Legalábbis a 15. század első harmadában a velenceiek így látták. Egy 1423 körül, a városállam vezetésének megbízásából készült 
az akkori Európa összes jelentősebb országának helyzetét összefoglalta. A szerzők különös hangsúlyt fektettek az egyes államok katonai erejére. Történészek szerint a dokumentum elsősorban azt a célt szolgálta, hogy tisztában legyenek lehetséges szövetségeseik és ellenségeik képességeivel.
A velencei diplomáciai és kereskedelmi hálózat a középkor CIA-ként működött, a dúsgazdag kereskedőváros nem csak pénzügyi, és katonai, de információs nagyhatalomnak is számított. Vezetői rendelkeztek a korabeli Európa elitjében a legpontosabb képpel a hatalmi viszonyokat illetően. A jelentés adatai így valószínűleg legalábbis nagyjából helytállóak.
A dokumentum részletesen elemzi a kor legfontosabb és legvéresebb konfliktusának, a franciák és angolok közt dúló százéves háborúnak a következményeit, amely ekkor már több mint nyolcvan esztendeje zajlott, és még nagyon messze volt a vége. Megállapítja, hogy mindkét országot nagyon megviselte a vérontás, katonai erejük jelentősen csökkent. (Különösen Franciaországnak, amely a jelentés szerint a háború előtt még 100 ezer katonát volt képes fegyverbe szólítani, míg 1423-ra már csak 30 ezret.) Hasonló erővel rendelkezett Anglia is.
A jelentős katonai hatalak közt említik Grúziát (Georgiát), Kasztíliát, és a Német Lovagrendet, amelyek 30-30 ezer, illetve Havasalföldet, amely 20 ezer fegyveressel bírt.
A kontinens harmadik legerősebb országa Lengyelország volt 50 ezer harcossal.
„Németország” (ez nyilván ebben a korban Német-Római Birodalmat jelenti), „a világi és egyházi főurak, az összes város, Dél-és Észak-Németország, valamint a császár” együttes erejével is
a második helyre szorult
60 ezer katonával.
A dokumentum tanúsága szerint a korabeli
Európa katonailag legerősebb állama a Magyar Királyság volt,
amely az ország védelmére 80 ezer embert,
külföldi hadjáratokra 40 ezer harcost tudott mozgósítani.
Ez az előkelő helyezés csak az elő látásra annyira meglepő. A Zsigmond király vezette Magyarország a korszak egyik legjelentősebb hatalma volt. Zsigmond a magyar mellett a cseh és a német-római birodalmi trónon is ült. Az elsők között ismerte fel, hogy a gyorsan terjeszkedő Oszmán Birodalom a jövő legnagyobb veszedelmét fogja jelenteni a kereszténység számára. Európai összefogással vezetett balkáni hadjárata 1396-ban ugyan kudarcba fulladt, ám a tanulságokat levonva ezt követően korát megelőző haderőreformba fogott. Az ekkor bevezetett telekkatonaság intézményének lényege az volt, hogy
a földbirtokosoknak minden 20 jobbágytelek után egy lovasíjászt kellett kiállítania.
Ezzel nem csak Európa legerősebb hadseregét sikerült létrehozna, de évtizedekre megálljt parancsolt a török hódításnak, és megvetette Hunyadi János fényes hadi sikereinek alapját is.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
