Orbán Viktor mai napirend előtti felszólalásából megtudhattuk, hogy sikeres, feltörekvő ország vagyunk, amelynek pénzügyeit rendbe tették, a munkanélküliség csökken, a bérek nőnek, a családokat pedig soha nem látott mértékben támogatják. A szokásos kormányzati sikerbullshit-generátor termékeinél azonban egy lényegesen fontosabb dolog is elhangzott: Orbánék gyakorlatilag beárazták az októberi népszavazás bukását.
A miniszterelnök figyelmét Vona Gábor hívta fel arra, hogy a referendum sikertelensége „komoly ütőkártyát” adna Brüszel kezébe, és emlékeztetett, mennyivel egyszerűbb lett volna a Jobbik javaslata nyomán egyszerűen az Alaptörvénybe foglalni a kényszerbetelepítés elutasítását. A pártelnök aggályaira reagálva Orbán meglehetősen szokatlant húzott. Nem azt igyekezett bizonygatni, hogy az emberek nagy többsége ellenzi a kvótarendszert, így a referendum minden bizonnyal eredményes lesz – hanem arról beszélt
miért nem is olyan nagy baj, ha eredménytelen lesz.
A kormányfő a kettős állampolgárságról szóló 2004 decemberi népszavazást hozta fel példaként, amelyen ugyan nem vett részt az érvényességhez elegendő szavazó, ám annak eredménye, az IGEN-ek többsége végül meghozta eredményét, és az Országgyűlés végül elsöprő többséggel fogadta el a határon túli magyarok egyszerűsített honosításáról szóló törvényt.
A miniszterelnöknek ezzel sikerült II. Vilmos száz éves csúsztatási rekordját megdönteni. A német uralkodó ugyanis 1914 nyarán azt ígérte a bevonuló katonáknak: „Mire a falevelek lehullanak, otthon lesztek, családjaitok körében.” Végül is igazat mondott: a háború tényleg véget ért őszre – négy évvel később. A balliberális kormány gyalázatos gyűlöletkampányába belefulladt népszavazás után is valóban összejött a kettős állampolgárság
– hat esztendővel később.
Ha van elrettentő példa arra, hogyan vethet vissza egy jó ügyet, ha a tömegdemokrácia bolhapiacára visszük ki, akkor az pont a tizenkét évvel ezelőtti decemberi fiaskó. Talán semmire sem vagyok annyira büszke, mint arra, hogy azok között voltam, akik hosszú éveken át kitartóan gyúrtuk a magyar közvéleményt, míg 2010-re a nagy többség számára evidenciává vált, hogy az elszakított véreinknek visszajár az, amiről soha nem mondtak le. De éppen ezért emlékszem is arra, milyen pokolian nehéz meló volt ez. Hányszor kaptuk meg, hogy
minek ugrálunk, le lettünk szavazva, a „a nép már döntött”.
A népszavazás a létező legerősebb legitimációs eszköz, eredménye – vagy épp eredménytelensége – hosszú időre bebetonozódik a közvélekedésbe, és piszkosul nehéz onnan kirobbantani. Akár igaza is lehetne a Fidesznek, hogy ezt a fegyvert akarja szembeszegezni Brüsszel diktátumaival. Csakhogy ez egy olyan mordály, amit
csak akkor szabad kézbe venni, ha egészen biztosak lehetünk benne, hogy nem sül el visszafelé.
Esetleg akkor, ha végképp nem maradt más választás, mint annak idején a kettős állampolgárság kezdeményezőinek, akiknek javaslatát az összes parlamenti párt (beleértve akkor még a Fideszt is) lesöpörte az asztalról.
Orbánék most
sem az eszköztelenség kényszerében nincsenek, se az eredményben nem lehetnek bizonyosak.
A Jobbik kényelmesen biztosította volna a szükséges kétharmadot a betelepítést kizáró Alaptörvény-módosításhoz, a kormánypártok és a jobboldali ellenzék 78%-os többséggel szavazhatta volna meg az indítványt. Az októberi referendumon még megközelítőleg ilyen eredményre sem számíthatunk.
Egy friss közvélemény-kutatás szerint a szavazásra jogosultaknak mindössze
41,8%-a megy el biztosan szavazni.
A Jobbik szavazói között egyetlen hónap alatt
15 százalékponttal csökkent a biztos szavazó NEM-el voksolók aránya.
A jobboldali ellenzéki táborról aligha gondolhatjuk a Helsinki Bizottság, a Kétfarkú Kutya Párt, vagy épp Gyurcsányék kampánya volt rájuk ekkora hatással. A faék egyszerűségű, primitív, saját szavazóikat is világtalan fogyatékosokként kezelő kampány, az orrba-szájba tolt migrációs hírdömpinggel eltakart mértéktelen országrablás és ordenáré kormányzati arrogancia minden liberális hisztinél hatékonyabban bizonytalanította el az embereket. Ha ez a referendum kudarcba fullad, – amire a jelek szerint már a Fidesz is kezd felkészülni – az nem a DK, az MSZP, vagy balliberális törpepártok, hanem
sokkal inkább a kormány kitartó munkájának eredménye lesz.
De akkor a felelősséget is nekik kell majd vállalniuk érte.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
