Mindeddig Donald Trump amerikai elnök külkereskedelmi politikával kapcsolatos megnyilatkozásai jóval súlyosabbak voltak, mint a konkrét döntései. Ez azonban most megváltozhat. Januárban megemelte a mosógépek és a napelemek behozatalára vonatkozó vámot. Most pedig az acél- és alumíniumimport vonatkozásában rendelte el a vámok erőteljes megemelését (25, illetve 10 százalékos mértékben). A döntés alapjául az a ritkán alkalmazott lehetőség szolgált, amely szerint nemzetbiztonsági okokból el lehet térni a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályaitól.
Sok elemző túlreagálta a vámok kérdését, és kereskedelmi háborút vagy még annál is rosszabb forgatókönyvet vizionált.
Az egyik szakértő az acél- és alumíniumvámokat a legjelentősebb kereskedelmi korlátozásnak nevezte 1971 óta (amikor Richard Nixon elnök 10 százalékos általános importvámot vetett ki az amerikai külkereskedelmi deficitre válaszul), és azt jelezte előre, hogy a lépésnek „óriási következményei lesznek a világkereskedelmi rendre”. A The Wall Street Journal pedig azt írta, hogy Trump importvámjai elnökségének legnagyobb hibájának tekinthetők, ami egy igen súlyos állítás, ha figyelembe vesszük a Trump-adminisztráció Oroszországgal, az FBI-jal, Észak-Koreával, a bevándorlással, az adózással, a fehér nacionalizmussal és más kérdésekkel kapcsolatos baklövéseit.
A valóság az, hogy Trump eddigi kereskedelmi intézkedései nem jelentősek. Különösen kicsinynek tűnnek, ha a Ronald Reagan adminisztrációja által az 1980-as években folytatott protekcionista intézkedések mértékével és kiterjedtségével vetjük össze őket. Reagan számos iparágban (beleértve a textil-, az autó- és motor-, az acél-, a fa-, a cukor- és az elektronikai ipart) emelte a vámokat és vezetett be korlátozásokat. Emlékezetes volt, amikor Japánra gyakorolt nyomást az autóexportra vonatkozó „önkéntes” korlátozásokkal. Százszázalékos vámot vetett ki bizonyos japán elektronikai termékekre, amikor Japán állítólag nem volt képes mikrocsipexportjának árát magasan tartani.
Mint ahogy Trump intézkedései nem a jelenlegi kereskedelmi megállapodások betűjét, hanem szellemét sértik, úgy használták ki Reagan kereskedelmi korlátozásai az akkor érvényes megállapodások kiskapuit.
Ezek az intézkedések az akkori szabályoktól olyannyira eltértek, hogy széles körben alakult ki az új protekcionizmustól való félelem. Egy kereskedelmi jogász akkor azt írta: „Nagy a veszélye annak, hogy az egész (kereskedelmi) rendszer csődöt fog mondani, vagy a borús 1930-as éveket idézve össze fog omlani.”
Ezek a figyelmeztetések akkor túlságosan vészjóslónak bizonyultak. A világgazdaságra nem volt nagy hatással, hogy átmeneti visszafordulás történt az 1980-as évek kereskedelmi liberalizáció felé mutató trendjében. Valójában még talán kedvező hatása is volt. Reagan protekcionizmusa biztonsági szelepként hatott, amely kieresztette a felgyülemlett politikai gőzt, és így megelőzte a nagyobb károkat.
Amint az amerikai makrogazdasági környezet javult, a globalizáció üteme felgyorsult.
Az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) – amely kimondottan tiltotta a Reagan idejében alkalmazott „önkéntes” exportkorlátozásokat – megalkotása és a kínai exportboom ezután jött az 1990-es években, mint ahogy ekkor számolták fel a határon átnyúló pénzügyi mozgásokra vonatkozó korlátozásokat.
Trump protekcionizmusának feltehetően teljesen más következményei lesznek, a történelem nem mindig ismétli magát. Először is, bár a teljes hatásuk továbbra sem nagy, Trump kereskedelemkorlátozó intézkedései erőteljesen egyoldalúak. Reagan protekcionizmusát az jellemezte, hogy tárgyalásokat folytattak a kereskedelmi partnerekkel, hogy enyhítsék az exportőrök terheit.
Az 1980-as évek önkéntes exportkorlátozásait az autó- és acéliparban például az exportőr országok vállalták magukra. Ez lehetővé tette, hogy a japán és európai cégek megállapodjanak exportáraik emelésében az amerikai piacon. Ezek a vállalatok talán még nyereségesebbé váltak az amerikai kereskedelmi korlátozások következtében. Kevés az esélye annak, hogy a dél-koreai mosógépexportőrök vagy a kínai napelemexportőrök ugyanilyen jól járnak a mostani helyzettel. Trump unilateralizmusa most nagyobb elégedetlenséget vált ki a kereskedelmi partnerek körében, és így nagyobb az esélye annak, hogy megtorló válaszlépések lesznek.
A másik lényeges különbség a Reagan-korszakhoz képest, hogy a globalizáció mostanra magasabb szintet ért el, és ezért az azzal kapcsolatos problémák is nagyobbak.
Az 1990-es évek hiperglobalizációs nyomása mély megosztottságot hozott létre azok között, akiknek a világgazdaság kedvezett, illetve akik osztják a globalizációs nézeteket, és azok között, akikre ezek nem érvényesek. Ebből adódóan a nacionalizmus és a nativizmus erői talán most erősebbek, mint bármikor korábban a II. világháború óta.
Trump intézkedései elvileg azt célozzák, hogy tisztességes eljárások érvényesüljenek a nemzetközi kereskedelemben. Ezek azonban súlyosbítják és nem enyhítik a meglévő problémákat. Ahogy arra Jared Bernstein és Dean Baker rámutatott, Trump vámintézkedései várhatóan a védett iparágakban dolgozó munkavállalók kicsiny kisebbségének fognak kedvezni a többi iparágban dolgozó munkavállalók nagy többségének kárára. A világgazdaság által létrehozott egyensúlytalanságokat és egyenlőtlenségeket nem lehet kezelni a kevés, politikailag jól beágyazott iparág védelmével és a nemzetbiztonsági megfontolásokra való nyilvánvalóan nevetséges hivatkozással. Ez a fajta protekcionizmus csak egy trükk, és nem jelenti a nemzetközi kereskedelem reformjának komolyan vehető programját.
Egy komoly reformprogram ehelyett a gyógyszercégek és a képzett szakemberek, például az orvosok védelmét csökkentené, ahogy azt Bernstein és Baker is megfogalmazta. A WTO szabályainak multilaterális keretben történő újratárgyalásával kezelné a szociális dömpinggel és a politikai autonómiával kapcsolatos aggodalmakat. Emellett egy komoly reformprogram olyan területekkel foglalkozna, ahol a külkereskedelemből származó haszon még mindig számottevő, mint például a nemzetközi munkaerő-mobilitás, és nem olyan területekkel, amelyek csak egyedi érdekeket szolgálnak.
Azt is meg kell jegyezni azonban, hogy a munka dandárját Amerikán belül kell elvégezni.
A társadalmi szerződés javításához számos szociális, adózási és innovációs intézkedésre van szükség, hogy a New Deal 21. századi verziójának alapjait le lehessen fektetni. Trump azonban az ellenkező irányba tett lépéseket a társasági adó csökkentésével és a deregulációval. Belpolitikai programjának katasztrofális jellege előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik a szavazói előtt. Jelen pillanatban azonban egy régi típusú kereskedelmi háború feltehetően elég vonzónak tűnik ahhoz, hogy figyelemelterelésre és a politikai támogatottság biztosítására lehessen használni.
Copyright: Project Syndicate, 2018
www.project-syndicate.org
Forrás:vg.hu
Tovább a cikkre »
