Akár lesz béke, akár nem, az kijelenthető, hogy az ukrajnai háború most már belátható időn belül véget fog érni. Vagy átveszi helyét a törékeny béke, vagy európai háborúvá szélesedik, amit már nem ukránnak fognak nevezni. Ahogy arra korábban felhívtuk a figyelmet, az ukrán nacionalisták már kongatják a vészharangot: megnyílt az utolsó időablak, hogy végrehajtsák világmegváltó, nemzetmentő tervüket, a totális ukránosítást és az ukrán nyelv kizárólagossá tételét. De mi motiválja őket? Mit nyernek azzal, ha az ország által anyanyelvként használt két nagyon hasonló nyelvből az egyiket száműzik? Hogyan értelmezhető a dogma, hogy az „orosz az ellenség nyelve”, miközben oroszajkú ukránok ezrei, tízezrei halnak meg Ukrajna függetlenségéért a fronton?
Már az elején szögezzük le: szándékosan nem a magyar nyelv szempontjából vizsgáljuk az ukránosítás hátterét. Ennek oka, hogy a politikai motivációt, a dolog valódi természetét csak akkor érthetjük meg igazán, ha elvonatkoztatunk Kárpátaljától és a magyar nemzettársainkat ért igazságtalanságoktól. Itt ugyanis az orosz nyelvről van szó – de még így is valamivel bonyolultabb a helyzet.
Még egy fontos kiindulópont: leegyszerűsítve Ukrajnában kétféle ukrán él: akinek ukrán az anyanyelve, és akinek orosz az anyanyelve – de ettől ő még ukrán. És persze vannak a nemzeti kisebbségek, például a Kelet-Ukrajnában élő nagyszámú orosz kisebbség.
Közelmúltbeli durva esetek
A minap megszólalt a hírhedt Sztepan Bandera ukrán ultranacionalista (és tömeggyilkos) unokája, Styefko Bandera, aki arról beszélt, hogy ha az ukránok valóban át akarnak térni az államnyelvre, ahhoz egy újabb Bucsára van szükségük.
Bucsa volt az a civilek elleni (sok tekintetben vitatott, de politikai szempontból meghatározó) mészárlás, amit Bucsa községben követtek el az oroszok a nyugati mainstream és az ukrán vezetés egyöntetű állítása szerint.
Bandera unokája szerint ez az esemény adott olyan lökést az ukrán társadalomnak, hogy tömegek kezdtek el ukránul beszélni az orosz helyett. A Kanadában élő Bandera arra is panaszkodott, hogy a jégkorong tankönyvek és szakkönyvek még mindig oroszok, mert nincs ukrán alternatíva.
És ha már sport, Szilveszter napján Jaroszlava Magucsih olimpiai bajnok magasugró (210 centiméteres ugrással nyert a 2024-es pározsi játékokon) lett az ukrán nacionalisták célpontja. A Threadsen egyikük azt írt a sportolónőről, hogy csalódott volt, amiért az bevallottan oroszul beszél otthon, a magánéletében. A dolog már csak azért is furcsa, mert maga Zelenszkij elnök is orosz anyanyelvű ukrán…
A harmadik példánk jóval durvább. A maffiózó-verőember kinézetű Andrij Babenko odesszai politikus (Batkivscsina párt) biztonsági emberek és operatőrök kíséretében (á, kicsit sem volt megrendezett..!) teremtett le nagyon durván néhány építőmunkást, amiért munka közben oroszul beszéltek és orosz zenét hallgattak a rádióban. Ahogy fentebb írtuk, Ukrajnában a lakosság közel fele oroszajkú ukrán. A láthatóan megrendezett „razzia” során Babenko nem volt épp kulturált:
„Orosz zenét hallgatnak és oroszul beszélnek!. Azonnal kapcsoljátok ki azt a zenét. Milyen orosz zene szól? Nem értem. Miért hallgattok orosz zenét? Ukrajnában dolgoztok, vagy Oroszországban? Azt kérdeztem: miért szól orosz zene?! Hol vagytok, Ukrajnában, vagy máshol? Itt csak ukránul szabad, oroszul nem! Érthető voltam?”
teremtette le őket a politikus. Aztán az egyik munkás bátortalanul még visszaszólt, hogy hiszen a politikus uraság is használt kiabálása közben orosz szavakat… Erre meg durvább szóbeli támadást intézett Babenko a munkások ellen.
A fenti esetek kísértetiesen hasonlítanak a szlovák ultranacionalisták kirohanásaira, legyen szó magyar nyelvről, magyar zenéről, iskolákról, bármiről, ami magyar. Gyakorlatilag Ukrajnában most élőben kutathatjuk az első csehszlovák állam által használt politikai eszközöket, amivel a szlovákokat a magyarok ellen fordították, politikai és geopolitikai célokból. A párhuzam több, mint szemléletes.
A ukránosítás fejlődéstörténete dióhéjban – mintha a cseh és szlovák elit írta volna…
Az első majdani forradalomkor, amit narancsos forradalomként (2004) emlegetnek, Ukrajnában két koncepció volt terítéken az ország jövőjét illetően.
Az első egy „másik Oroszországban” gondolkodott. Egy olyan erős országot képzeltek el, ahol az orosz nyelv megfelelő státusszal rendelkezik, de amely nem kelet felé, hanem nyugati irányba integrálódik. Ez nem volt életképtelen ötlet. Az ország 40 százaléka oroszajkú volt, a főváros 60-70 százalékban szintén az oroszt beszélte anyanyelveként. Mégsem ez a koncepció győzött.
A másik elképzelésben a nacionalisták fújták a passzátszelet. Ők úgy gondolták, hogy az ukrán nemzeti identitást csak akkor lehet fenntartani, ha kőkemény nyelvi, mediális, kulturális, történelmi és vallási ukránosítást hajtanak végre. Ellenkező esetben – vélekedtek – az eloroszosodás elkerülhetetlen. A következményt egy oroszul író, de függetlensége ellenére is betiltott ukrajnai hírportál a következőképp foglalta össze:
„Ezért rossz minden, ami orosz, ezért nem lehet pozitívan emlékezni a közös történelmi múltra, ezért kell új történelmet írni, új kultúrát létrehozni, lényegében egy teljesen új ukrán nemzetet kell felépíteni, alapjaiban átprogramozva”
A fenti idézet kísérteties hasonlóságot mutat a magyar-szlovák történelmi kapcsolatokkal, pontosabban, e kapcsolatok szándékosan felszámolásával, a szlovák célokkal és a szlovák félelmekkel. Kutatások szerint a Trianon előtti szlovákság hasonló sebességgel fogyott, mint a felvidéki magyarság – mindkét esetben a természetes asszimiláció a ludas.
Itt nem csak elvakult fanatizmusról van szó: a geopolitikai identitás bebetonozásáról
Az ukránosítás gondolata nem volt Ukrajnában túl népszerű. Nyugaton túl kevesen találkozunk azokkal az információkkal, amelyek rácáfolnának az előítéleteinkre. Ahogy az ukránok alapvetően nem voltak NATO-csatlakozás pártiak sem, úgy az erőszakos ukránosítás sem volt épp elfogadott a körükben.
Az ukrán nacionalisták azonban – jelentős részben a nyugatról dotált sajtó segítségével – ügyesen mosták össze az ukránosítás gondolatát a nyugati integrációs célokkal. „Az Európába vezető út a Moszkvával való teljes szakítást jelenti” – hirdették, figyelmen kívül hagyva, hogy Ukrajna földrajzilag nem tud eltávolodni Moszkvától, a kulturális barikádoktól még nem kerül ki az ország az orosz katonai erők hatókörén kívülre.
Érdekes, hogy az ukrán nacionalisták narratívája megjelenik a mai szlovák ellenzék politikai küldetésében is, akik azt a benyomást keltik, hogy Szlovákia csak akkor maradhat az EU része, ha teljesen és visszavonhatatlanul, minden téren szakít Moszkvával.
Az is sejthető, hogy az erőszakos ukránosítás koncepcióját a nyugati háborús héják geopolitikai érdekei motiválták leginkább. Érdekükben állt tüzelni az egyébként irracionális, és még az ukrán társadalom számára is elfogadhatatlan indulatokat.
Honnan tudjuk, hogy az ukránok még 2014 után is többségében elutasították az erőszakos ukránosítás tervét? Onnan, hogy 2019-ben (több az oroszt, magyart és más nyelveket betiltó vagy korlátozó törvény elfogadása után) az elnökválasztáson a „Hadsereg, nyelv, hit” jelszavakkal kampányoló Petro Porosenko csúnyán alulmaradt a békekötést ígérő Volodimir Zelenszkijjel szemben.
Mindez megmagyarázza azt is, miért pánikolnak a totális ukránosítás hívei a békeegyeztetések idején: az állami propaganda, a háború szörnyűségei még úgy ahogy képesek lenyomni az emberek torkán az ukrán nyelv kötelező használatát és a kitagadott orosz zene hallgatásának tilalmát. De béke esetén megszűnnek azok a diktatórikus eszközök, amivel az emberek tömegei kényszeríthetők az orosz nyelv száműzésére. Így hát bele akarnak húzni.
Persze, ha idén sikerül is békét teremteni, ettől még az ukránosítás szelleme nem zárul vissza magától a palackba. Az ukrán ultranacionlisták tőkét, ismertséget, fegyvereket szereztek az elmúlt években, szervezettebbek lettek, mint voltak. Dolgozni fognak azért, hogy visszakapják az esélyt a teljes ukránosítás kiharcolására – akár egy újabb háború kirobbantása árán. Ha a leendő békemegállapodásban (ha lesz ilyen egyáltalán) szerepel is majd az orosz nyelv használatának garantálása, azt a csonka-Ukrajnában nem fogják betartani. Nem a nemzeti identitás miatt – hanem avégett, hogy a társadalom ne szakadjon ketté a belső indulatoktól és fenntartsák a nyugati orientációt.
Trianon-párhuzam – másképp
Ukrajna Trianon-párhuzama, ami a területeit illeti, hibás és félrevezető.
Valójában párhuzam nem Magyarországgal áll fenn, hanem a szláv „utódállammal”, Csehszlovákiával. A nacionalista, „nemzet-újrateremtő” célokból való történelemhamisítás, szelektív emlékezet, kulturális és nemzeti átprogramozás Trianon után is műküdött és a mai napig tart.
Így lett a magyarok és szlovákok 1000 éves közös történelemből 1000 éves magyar elnyomás. Ezért pusztították és pusztítják a mai napig a legértékesebb Trianon előtt született történelmi emlékeket Szlovákia területén (egy szlovák professzor szóhasználatával élve) „úgy, mint a tálibok”.
A Budapesttől való teljes és totális szakítás, a közös történelemhez való vissza nem térés szimbólumának részei a Beneš-dekrétumok is. Ezért tilos ezt a szimbolikát január 1-től megkérdőjelezni. Mert aki kétségbe vonja a Budapesttel való szakítás szimbolikáját, az a régi szlovák beidegződések logikája szerint csakis határrevízióban gondolkodhat…
Mindez csak újfent bizonyítja, hogy a felvidéki és kárpátaljai magyarság is a mielőbbi békében érdekelt. Minél tovább tart a háború, a rosszindulatú ultranacionalizmus annál jobban szétterjed Közép-Európában, és annál magasabbra jut a politikában.
Komjáthy Lóránt
Nyitókép forrása: Különböző nacionalista pártok aktivistái fáklyákkal és Sztepan Bandera arcképével vonulnak fel Kijevben 2022. január 1-jén. SITA/AP Photo/Efrem Lukatsky
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
