Új korszak nyílt

Az elmúlt tizenhat év közös nemzeti erőfeszítéseit összegző, sőt azok megszületését történetpolitikai keretbe helyező és ezzel rangját megadó százötven oldalas album született, amely a Hajrá, Magyarország! program keretében készült. Lehetne mindez puszta eredménykommunikáció, amint az ilyesmit kissé leereszkedően hívni szokás, hiszen a számos épületfotó, megújult vagy egyenesen újjáépített helyszínről készített felvétel és a sorra vett témákat illusztráló infografika valóban azokat ez eredményeket veszi számba, amelyek a 2010 és 2026 közötti Orbán-kormányok idején születtek. Az album szövege, melyet az azt kiadó alapítvány főigazgatója, Schmidt Mária Széchenyi-díjas történészprofesszor jegyez, azonban e bízvást felemelő pozitív eredményeket történeti keretbe helyezi, amellyel mindjárt magasabb szinte is emeli őket – a „mit” mellé ugyanis a „miértet” társítja. A Függetlenség kora, amelyet tartalmilag Petőfi Nemzeti dalának refrénjéből származó sorok tagolnak, valóban keretet, divatos szóval élve narratívát ad ahhoz, hogy az elmúlt bő másfél évtizedet ne csak eredményei, hanem céljai felől nézve is értelmezni tudjuk. Ez az írás, amely túl az album ismertetésén, az értelmezőt is értelmezi, azzal tiszteleg a szándék előtt, hogy címét és fejezeteit Petőfi-sorokkal helyettesíti.

MEGJŐ A KOR

A rendszerváltoztatás óta eltelt 36 évben, vagyis az 1989/90 utáni időszakban Orbán Viktor összesen húsz évet kormányzott, amellyel ezen időszak – minden bizonnyal örökös – rekordtartóján túl a modern parlamentáris berendezkedésű Magyarországnak is csúcstartó kormányfője. De immár csak önmagával versenghet abban a tekintetben is, hogy egyhuzamban mennyi időt töltött kormányon, miután Tisza Kálmán 1875 és 1890 között beállított több mint 14 éves rekordját 2021 októberében felülmúlta. Mindez azt is jelenti, hogy az Orbán Viktor kormányfőségével eltelt ezredfordulós koalíciós „polgári kormányzás” négy évét (1998–2002) és a 2010 óta egyfolytában tartó, kétharmados felhatalmazással rendelkező tizenhat évet összeadva a demokratikus Magyarország politikai arculatát, sőt az egész magyar demokrácia jellegét is ő és kormányzása határozza meg.

A magát Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevező politikai rend tizenhat éve azért jelent külön kategóriát, mert egyfelől befejezte a posztkommunizmus két évtizede alatt eltérített rendszerváltoztató folyamatot, másfelől rögvest új rendszer is alkotott, értve alatta az alkotmányos talapzatot, a politikai szisztémát, sőt a társadalmi berendezkedést, de valamelyest a kulturális klímát is. Hogy ennek az új rendszernek mi a karakterisztikuma, azt az őt megelőző húsz évhez, sőt az 1945 óta eltelt időszakhoz képest is meg tudjuk mondani: magától értetődően szemben áll a kommunizmus-szocializmussal, a rákövetkező posztkommunizmussal és az annak tartalmát meghatározó liberális hegemónia minden elemével (neoliberalizmus, igazodó külpolitika, progresszív kulturális napirend), a tényleges tartalmának meghatározása azonban sokkal nehezebb, hacsak nem hagyatkozunk az ellenérdekelt felek körmönfont elnevezéseihez (hibrid rezsim, kompetitív autoriter rendszer, plebiszciter vezérdemokrácia). Ezért telitaláltat az album címe és a mellé társított Petőfi-szellemiség, hiszen minden túlmagyarázás nélkül nevezi a függetlenség korának, vagyis egy önrendelkező, belülről vezérelt berendezkedésnek, amelyet a népszuverenitás kinyilvánítása és a nemzeti szuverenitás képviselete jellemez.

A közelmúlt most már retrospektív egységbe látható folyamataira utal az első bekezdés, amely úgy szól, hogy „2008–2010-ben a transzatlanti pénzügyi világ válsága hazánkat is megroppantotta. A balliberálisok […] felelőtlen gazdaságpolitikája az összeomlás szélére sodorta hazánkat […] 2010-ben a magyarok elsöprő többsége Orbán Viktort és a Fidesz–KDNP-t választotta, mert erős, önálló és szabad Magyarországot akart.” Könyveket írni egyszerűbb erről az egymásba ágyazódó folyamatról és következményéről, de 3-4 sorban visszaadni a lényegét bizony nehéz. De menjünk tovább, mert a kormány a válságok terheit – legyen az a 2008-as pénzügyi krízisé, a 2020-ban ránktörő koronavírus-járványé vagy a 2022 óta tartó orosz–ukrán háborúval kapcsolatban állóké – a posztkommunista kabinetek neoliberális gyakorlatával ellentétben nem az általuk már egyébként is agyonkínzott lakossággal fizettette meg. Sőt, unortodox gazdaságpolitikai lépéseivel megszabadult az IMF-től, visszavásárolta a kritikus infrastruktúrát, növelte az ország aranykészleteit, a munkavállalók és a vállalkozók számára egyaránt kedvező egykulcsos-ösztönző adórendszert vezetett be és a közfoglalkoztatással a hátrányos helyzetben lévőknek is segítséget nyújtott, akik túlnyomó része azóta piaci állásban helyezkezdett el.

A gazdasági talpra állás mellett társadalompolitikai fordulat is bekövetkezett: kiszolgáltatott, hitel- és segélyfüggő, közben túladóztatott emberek helyett munka- és családközpontú életet látunk kiépülni, ami az alkotmányos alapoktól az adórendszerig mindent áthat. Tíz év alatt egymillióval nőtt a munkahelyek száma, sikerült bevezetni és állandósítani a lakossági rezsicsökkentést, számos ingyenes állami szolgáltatás áll rendelkezésre az iskolai étkezéstől a tankönyvellátásig. Mindez persze nem ment sem egyik napról a másikra, sem magától, ráadásul folytonos külföldi ellenszélben kellett véghezvinni.