A történelmi tisztánlátás fontos eleme az erős nemzeti identitásnak és nem árt néha leporolni a régi történeteket.
Manapság elterjedt az a fajta elbeszélésmód, amely a trianoni békével- vagy az oda vezető úttal kapcsolatosan létező-, illetve ál-mítoszok cáfolatára törekszik.
A történelmi tisztánlátás fontos eleme az erős nemzeti identitásnak és nem árt néha leporolni a régi történeteket; ugyanakkor nem kell hozzá túl erős paranoia, hogy a mítoszcáfolat mögött felfedezzük azt a szándékolatlan mellékhatást – vagy éppen sanda szándékot – amely a „kismagyar” létet a történelmi szükségszerűségnek, a közép-európai fejlődés logikus következményének mutatná be. Néhány vélekedést éppen ezért most itt is, az ellenkező irányból megközelítve mutatunk be.
– „A történelmi Magyarország felbomlása elkerülhetetlen volt”. Ilyesmit csak az állíthatna biztosan, akinek a predestináció és a szabad akarat közös megoldóképlete a kezében van, továbbá direkt vonallal rendelkezik a Teremtőhöz. Egyrészt nem, nem volt elkerülhetetlen, másrészt a kérdésfelvetés is rossz. Az igazi kérdés ugyanis az volt, hogy mi magyarok, hogyan tudtunk volna a legjobban kijönni egy vesztes világháború utáni helyzetből.
– „A francia politikai vezetés a hibás Trianonért” – A korrupt, átláthatatlan francia politikai osztály valóban visel felelősséget a trianoni békediktátumért, de a valódi felelőseket sajnos magunk között kell keresnünk.
– A németek mellett a „Monarchia szenilis vezetője – és az önző magyar elit – volt a hibás (bűnös) a világháború kirobbantásában”. Alapvető tévedés. Ma már bőségesen elegendő bizonyíték szól amellett, hogy a világháborút a francia-orosz tengely és az orosz cári szolgálatok meghosszabbított karjaként tevékenykedő szerb titkos szervezetek provokálták ki. Mindehhez persze kellett a német vezetés önhitt rövidlátása is.
– „Károlyi Mihály nem tehet semmiről” – de tehet. Ugyan nem egyszemélyi felelőse az 1918-as összeomlásnak, viszont az egyszemélyi szimbóluma. Tehetségtelen, destruktív, és frusztrált politikus volt. Ahogyan Herceg Ferenc írta róla: nem tudott felemelkedni a magyar néphez, ezért lesüllyedt az utca szintjére.
– „Nem volt szabadkőműves összeesküvés” – rossz felvetés. Trianonhoz direkte a magyar szabadkőművességnek nem sok köze volt; abban viszont a nem nemzeti páholyoknak nagyon is benne volt a keze, hogy a magyar társadalom olyan állapotban érte meg a háborúnak nemcsak a végét, de a kezdetét is, amilyenben. A tradíció szándékos rombolásáról, és helyette mindenféle szélsőséges baloldali eszme terjesztéséről volt szó, és arról, hogy a radikális szabadkőművelődéshez közel álló politikai erőknek az sem volt drága a hatalomért, ha közben az országot megszállják. Ugyanígy a Galilei Kör sem érdekes és innovatívan gondolkodó fiatalok gyülekezete volt, hanem kekec, frusztrált, akarnok figuráké, köztük nem is egy terrorista-palántával.
– „A magyar elnyomás miatt a nemzetiségek amúgy is fellázadtak volna.” – aki a korszakban brutális és erőltetett magyar beolvasztási gyakorlatot vél felfedezni, az nincs tisztában a korszakban más helyeken jelen levő valódi asszimilációs törekvésekkel. Sőt, épp ellenkezőleg: a román és a szerb értelmiség a liberális magyar állameszme miatt tudta a nemzetépítő, közösségszervező munkáját végezni. A szlovák nemzeti emancipáció pedig jószerivel csak az 1920-as évektől indult meg.
– „A trianoni béke részben igazságos volt” – nem, nem volt az. Az igazság az volt, hogy a román, a szerb és a cseh nemzeti törekvések mögött volt katonai erő, míg a magyar nemzeti gondolat éppen polgárháborús viszonyok között vergődött.
A fentiek, vagy ahhoz hasonló állítások gyakori témáját képezik az évfordulós (vagy éppen évfordulótól független) történészi csatározásoknak, kijelentéseknek. Az viszont különös, hogy arról jóval ritkábban esik szó, amikor az 1918-as összeomláshoz és a trianoni békéhez vezető utat vizsgáljuk, hogy a korabeli magyar elit valódi felelőssége miben állhatott. Ez megítélésem szerint elsősorban abban állt, hogy ez az elit teljesen kimaradt a modern, tömegeket megszólító politika gyakorlatából, és abban is, hogy ez az elit a vélt államérdek oltárán feláldozta a nemzeti érdeket. Mindez a mai napig bíró tanulságokat hordoz.
Elsősorban azt, hogy az állami mozgástér növelésére és a nemzeti érdek érvényesítése nincs lehetőség máshogy, csak a politikai elit és a támogatói rétegek között fenntartott szoros kapcsolat útján. Más szóval, érvényes politikai akarat csak sok ember akaratából születhet – ennek útja pedig a politikai bázis közösséggé formálása és mozgásban tartása. Ha ez nem valósul meg, akkor a tömegtámogatással nem, de a hatalom akarásával erőteljesen rendelkező csoportok fogják rákényszeríteni másokra a terveiket. Pontosan úgy, ahogyan 1918 őszétől történt.
Máthé Áron
történész
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
