Miközben sajnálatos módon újabb és újabb országokban legalizálják a homoszexuális „házasságot”, a devianciákat népszerűsítők nem pihennek, és tovább tolják a normalitás, a fenségesség kultúráját a pusztulás felé. A homoszexualitás mellett újabb és újabb „identitások” jelennek meg és lesznek divatosítva, normalizálva, ezzel is lealacsonyítva a hagyományos nemiséget, nemi szerepeket és szexualitást a „csak egy a sok közül” listájára, mintha a természetes is csak egy „opció” lenne. Tudatos szándék ez, a kulturális relativizmus útján kerül a kiemelkedő férfiasság, nőiesség, családmodell, kultúra, faj az alantas fajok és egyedek szintjére: így alakul ki az ún. egyenlőség utópiája – a fenségesség hanyatlásával.
A Magyarországon is nézhető TLC tévécsatorna – mely már eddig is az abnormalitást, a fajkeveredést normalizálta – tavaly novemberében tűzött műsorára két „transzgender” életformát népszerűsítő műsort is a jobbra érdemes magyar közönség számára. Ezek egyike, az Új lányok a környéken, mely gusztustalan „valóságshow” négy „transznőt” igyekszik normálisnak beállítani a néző számára. A másik pedig az Én, Jazz: transznemű a családban. Ebben a „valóságshowban” egy 14 éves „transzlányt” követhet a bárgyú néző figyelemmel, amint az családjával éli mindennapjait. A bizarr műsort így reklámozzák:
Jazz átlagos tizennégy éves gyerek. Iskolába jár, szabadidejét a családjával tölti, sportol és szívesen találkozik a barátaival is. Imád énekelni, varrni és úszni. Tökéletes életet él, de ezért meg is kellett harcolnia. Leginkább saját magával, majd a társadalmi elvárásokkal. Szerencséjére szülei hamar elfogadták, hogy gyermekük anyakönyvezett neme nem egyezik nemi identitásával, vagyis Jazzt születésekor fiúnak határozták meg, de valójában lány. Amint elkezdett beszélni, elmondta családjának, hogy ő igazából lány, és öt éves kora óta úgy is él. A Jennings család összetartása példaértékű, az első pillanattól támogatták lányukat.
Ennyi elég is. Egy ötéves fiúgyermeket lányként nevelni, mert ő „annak érzi magát”, rendkívül beteg dolog. Ezt cirkuszi mutatványként kamerák elé tolni, majd tévésorozatot készíteni belőle, a betegesség egy rendkívül öntelt formája. A szerencsétlen beteg gyermeket degenerált anyja már 2007-ben – amikor ő csak 6 éves volt – a tévékamerák előtt mutogatta egy tévéműsorban. A beteg fiú esete viszont több, mint egy sorozat. Erről a hivatkozott oldal ismertetője is tanúskodik:
Jazz szabadidejében a transznemű emberek/közösség szószólójaként járja Amerikát, hogy másokat is motiváljon. 2014-ben a Time magazin beválogatta a 25 legbefolyásosabb tinédzser közé. Családjával közösen pedig megalapította a Transkids Purple Rainbow nevű alapítványt, amely transznemű fiatalokat és családjaikat segíti.
Nézzük meg, hogy honnan ered ez a fertő! A TLC Discovery Communications elnöke és vezérigazgatója a zsidó David Zaslav, aki az A Múlt A Jelen Bizottság elnöke is egyben, mely egyike a rengeteg holopropagandát folytató szervezetnek, s tagságában olyan rendkívül befolyásos és jellemzően megszállott faji aktivisták vannak, mint az Európát elárasztó idegeneket támogató Ronald S. Lauder, az amerikai politikai elit jó részét zsebében tartó milliárdos Haim Saban, vagy az egyik leghatalmasabb Hollywood-zsidó, Harvey Weinstein.
Maga a „Jennings” család is zsidó, bár ezt a műsorban titkolják. Egy interjúban az anya, Jeanette „Jennings” viszont kifecsegte:
A Jennings az álnevünk, hogy az életet egy kicsit megkönnyítse. Próbáljuk elrejteni az igazi nevünket amennyire csak lehet. Családnevünk nagyon zsidós, hosszú családnév. Egyszerűbbnek tartjuk így. Őt úgy ismerik, mint Jazz Jennings. A tévéműsor nem mondja el senkinek, hogy hol lakunk. Nem említi az igazi családnevünket.
A titkolt zsidó nevük egyébként Bloshinsky. Mielőtt fellélegeznénk, hogy ez csak egy szerencsétlen zsidó család belügye: sajnos nem. A romboló hatás a TLC nézőközönségét kitevő túlnyomóan fehér nézőközönségét éri, például minket, magyarokat is. Az efféle morális, érzelmi köntösbe bújtatott propaganda sajnos hatással volt mindig is a fehér emberre, főleg a nőkre, s leginkább a fiatalokra, fiatal lányokra. Ne feledjük, hogy a homoszexualitás mai sajnálatos elfogadottságát is hasonló tévéműsorok, zsidók által futtatott „sztárok” és hasonló „elitszemélyiségek” harcolták ki hasonlóan a közönség érzelmeit manipulálva; mindazt szerethetőnek, elesettnek és védelmet érdemlőnek beállítva. Erről beszélt az USA alelnöke Joe Biden is, amikor a zsidók véleményformáló hatását dicsérte, külön kiemelve a homoszexualitás elfogadásáért tett média- és popkultúrabeli aktivitásukat. A szociális kondicionálás lényege, hogy minél többet és minél pozitívabb színben lát valamit az ember, annál hajlamosabb lesz azt elfogadni, de legalábbis megtűrni, esetleg konkrétan támogatni is. Ezért veszélyesek ezek a csillogó, színpompás, érzelmeinkre ható zenékkel és trükkökkel felépített tévéműsorok – főleg a fiatalokra, akik ezen a mocskon nőnek fel és ebbe a világképbe szoknak bele. Majd miután a médiában sztárolják ezen személyeket, azok hírnevüket, népszerűségüket kihasználva szervezeteket hoznak létre, gyermekeket és fiatalokat célzó propagandatevékenységet folytatnak, mint teszi azt a „Jennings” család is a fentebb említett alapítványon keresztül, illetve a kicsiknek szánt képes mesekönyvvel, amit „Jazz” már híressé tett neve alatt adnak ki ugyan, de másvalaki írta. A mesekönyv egy „transzlányról” szól, azt dicsőítve, hősként beállítva és a legfiatalabb, legbefolyásolhatóbb korosztályt célozza.
A „transzneműség” normalizálása, sőt mártír, illetve hősi szerepben való feltüntetése nem új, de az elmúlt pár évben érezhetően rákapcsolt a propagandagépezet. Az egykori sportember Bruce Jenner is ennek az új lendületre kapott deviáns gépezetnek a kegyeltje lett, mikor eldöntötte, hogy ő igazából „nő”, és „Caitlyn” Jenner néven a zsidó média belőle is újból sztárt csinált – ezúttal a romlás és betegség sztárját, nem a sportét.
Jenner is kapott egy „valóságshowt” a tévében. Az ő műsorát (I Am Cait) az E! (Entertainment Television) nevű csatorna sugározza, mely az NBCUniversal (Comcast Corporation) tulajdona. Ennek elnök-vezérigazgatója, Brian L. Roberts zsidó. Ebben a tévéműsorban a beteg Jennert bátor „nőként” mutatják be, s bár a nézettségi mutatók gyengék, s hétről hétre nézőket veszít a műsor, mégis zöld utat kapott a sorozat második évadja is, propagandaokok miatt, a csatorna szerint ugyanis: „Caitlyn története világszerte párbeszédet eredményezett a transznemű közösségről, olyan szinten, ami korábban nem volt tapasztalható.” Hasonlóan hősként sztárolja Jennert a tekintélyes Glamour magazin, az „év nője” díjat adva neki a 2015-ös évben. A magazin főszerkesztője, Cynthia (Cindi) Leive zsidó. A lap kiadója, a Condé Nast elnök-vezérigazgatója, Robert A. Sauerberg szintén zsidó. Ők adják ki az ugyancsak tekintélyes Vanity Fair lapot, mely tavaly júliusi számában címlapon sztárolta a beteg férfit. E lapok véleményformáló hatása jelentős. Az amerikai-izraeli Zsidó Virtuális Könyvtár oldala ebben a cikkében például azzal dicsekszik éppen, hogy a zsidók miként formálták át a divatipart, s teremtettek irányzatokat. Valóban, jelenleg is ezt teszik az öncsonkító, súlyos téveszmékkel rendelkező beteg emberek sztárolásával.
A perverz élvezettel magamutogató Eurovíziós versenyt 2014-ben megnyerő „Conchita Wurst” (Thomas Neuwirth) sajnos nem szorul bemutatásra. Jól mutatja ő is az európai közösség súlyosan beteg állapotát. A belterjes zsidó Hollywood által a közelmúltban rendezett 88. Oscar-gálán az egyik film szintén a „transzgenderizmust” dicsőítette és normalizálta. A négy Oscar-díjra jelölt és a zsidó Comcast alá tartozó Working Title stúdió filmje, A dán lány a legelső ismert nemátalakító műtéten átesett (és abba belehalt) beteg férfit, Einar Wegenert mártírként, szeretetreméltó hősként mutatja be. (Róla alább még szó lesz.) A film megkapta a legjobb női mellékszereplőnek járó díjat, a legjobb film kategóriában azonban nem ez, hanem a szintén zsidó tulajdonú Open Road Films stúdió – egyébként teljesen középszerű – filmje, a Spotlight – Egy nyomozás részletei nyert. A film a katolikus egyházon belüli gyerekmolesztálásokat tárgyalja, s többször is kiemeli, hogy az újságírókat vezető személy zsidó. (A rabbik általi gyermekmolesztálások eseteiről szóló filmre még várnunk kell.) A film írója és egyik producere, Josh Singer ugyancsak zsidó. Az Oscar-díjat a zsidó filmipar arra használja, hogy egymás, vagy akár saját stúdióik alkotásainak, alkotóinak díjazásával is tekintélyüket, befolyásukat, pozitív megítélésüket növeljék. A díj maga művészileg értéktelen és messzemenően túlpolitizált, ahogy maga a gálaműsor is.
Bármerre nézünk, zsidókat találunk befolyásos, véleményformáló pozíciókban, akik ezt a viszonylag új és rendkívül káros őrületet tolják maguk előtt. Például pár hete a Times of Israel számolt be róla, hogy egy „Jennifer” Pritzker nevű zsidó, aki az egyetlen ismert „transznemű” milliárdos, a közelmúltban 2 millió dollárt adott egy Transznemű Tanszék létrehozására egy kanadai egyetemen. A genderelméletnek és az ezzel járó devianciák népszerűsítésének most nézzük meg a kezdeti időszakát. Ennek ismerete fontos a téma részletes megértéséhez.
A kezdetek és a zsidó gyökerek
Az ún. genderelmélet megalkotójának sokan Simone de Beauvoir perverz, családellenes feminista írónőt tartják, mert az A második nem című, a feminista történelem egyik meghatározó könyvében azt írta, hogy „az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik”. Ezt ő azonban nem saját maga találta ki, hanem felforgató aberráltak és marxisták egész csoportja taposta ki neki az utat. (Beauvoir-ról a feminizmust elemző írásom első részében lehet bővebben olvasni.)
A szexológia eredendően nem egy zsidó (ál)tudomány volt, mint például a pszichoanalízis. Eredete az osztrák-német Richard Freiherr von Krafft-Ebing (1840–1902) nevéhez köthető, annak is 1886-os Psychopathia Sexualis című úttörő művéhez, melyben a szexuális viselkedésformák és devianciák esettanulmányait ismerteti és elemzi. Ebben a szexológia megalkotója a homoszexualitást perverziónak minősíti. A szexológia másik korai meghatározó figurája az angol Havelock Ellis (1859–1939) volt, aki Krafft-Ebingnél messzebb ment a homoszexualitás, és kapcsolódó viselkedések elemzésében, azokat Krafft-Ebing nyomán ő is szexuális inverziónak (ferde hajlamnak) nevezte, az 1897-es Sexual Inversion című könyvében pedig a homoszexuálisokat, illetve azokat, akik saját nemüket másnak élik meg, abnormálisnak tartotta, akik „egy abnormális berendezkedéstől intenzíven szenvednek”, mely szerinte „a degeneráltság jele, mint a neuropátiás és pszichopátiás állapot részleges megnyilvánulásai”. Ellis szerint a homoszexualitás organikus jellegű, de előfordulása növelhető egy társadalmon belül környezeti hatások által, mint az életforma reklámozása. Ellis az egykori görög társadalomban előforduló homoszexualitást is egy ilyen „csordaszellemnek” tulajdonította, mondván, az „bárhogy is keletkezett, egy szociális érzületet teremtett, melyben az átlagos népességnek egy nagy része divatként magára vette a homoszexualitást”. Ellis szerint nem sokat lehet tenni a homoszexualitás ellen, de egy „korrekt szociális higiénia megnehezítené a homoszexuális perverzitás kialakulását”. (Fontos mindez főleg a mai korban, amikor a nyílt utcán, illetve gyermekek otthonában, a televízióban zajlik a legszégyentelenebb homoszexuális propaganda.) Vizsgálatai szerint a homoszexualitás kialakulását elősegíti a gyermekkori bántalmazás és pszichológiai zavar, ezért homoszexuálisokat meg kéne akadályozni a gyermekekkel való közeli kapcsolatba kerülésben, s ennek elérése csökkentené a „mesterséges homoszexualitást a többségi társadalomban”. Ellis ugyanakkor kegyetlenségnek és nemkívánatosnak tartotta, ha a társadalom a „homoszexualitással születettektől” a normális életvitelt, a gyermekvállalást várná el. Az általa gyűjtött adatok alapján arra a következtetésre jutott, hogy a homoszexuálisok leszármazottai „neurotikus és széteső” családokat alkotnak. Inkább abban hitt, hogy homoszexualitás a természet eszköze arra, hogy egy családfának hibás ágát lezárja, s ezért a homoszexuálisoknak a családalapítást nem javasolta. Bár a homoszexualitást tiltó törvények ellen érvelt, mondván, hogy nekik elég büntetés a betegségük, fontosnak tartotta, hogy e ferde hajlamúak ne tudjanak devianciájukkal nyilvánosan kérkedni.
Mint a feminizmus esetében is, a szexológiát is hamar eltérítették zsidó gondolkodók és aktivisták, s a rájuk jellemző irányvonal alakult ki abban. A fentebb említett Krafft-Ebing későbbi munkáiban már kedvezőbben tekintett a homoszexualitásra, egyesek szerint ez Albert Moll (1862–1939) fiatal zsidó pszichiáter hatása volt. Kérdés, hogy Krafft-Ebing valóban megváltoztatta-e nézeteit, ugyanis a Psychopathia Sexualis későbbi kiadásainak szerkesztője Moll volt, aki Volkmar Sigusch, a szexológia egyik későbbi legnagyobb figurája szerint „teljesen felújította a művet”. Moll munkásságának jellemző érve volt, hogy vannak alternatív, érvényes „identitások”, és szerinte a homoszexualitás is egy érvényes identitás, egyfajta „harmadik nem”. Edward Ross Dickinson amerikai professzor 2014-es könyve szerint Moll munkásságát nagyban népszerűsítette a marxista zsidó Eduard Bernstein és jelentősen elzsidósodott pártja, a Szociáldemokrata Párt.
Moll mellett egy másik meghatározó karaktere a szexológiának a homoszexuális zsidó, a „transzgenderizmus apjának” is nevezett Magnus Hirschfeld (1868–1935), aki az első berlini deviáns közösség megalkotója, s abban mint „Magnesia néni” volt aktív és ismert kezdetben, a 19. század végén. Tagja volt a fentebb említett Szociáldemokrata Pártnak is. Mollal ellentétben nem elégedett meg intellektuális munkával, az utcákon is aktív volt, a Tudományos Humanitárius Bizottság alapítójaként már 1897-ben arra ösztökélte a ferde hajlamúakat, hogy nyíltan hirdessék devianciájukat, illetve a ma is szokásos módszerrel akkori hírességeket igyekezett rávenni, hogy nevüket adják a ferde hajlamúak támogatásához. Később, 1919-ben megalapította a Szexológiai Intézetet, mely a világ első „genderidentitással” foglalkozó klinikája volt, és itt végezték el az első ismert „transszexuális” műtéti beavatkozásokat is. Konkrétan a fentebb már említett, s idén Oscar-díjra jelölt film, az A dán lány főhősének, Einar Wegenernek a halálához is vezető megcsonkítása történt a klinikán. Az első műtéti beavatkozás, a herék eltávolítása Magnus Hirschfeld felügyelete mellett zajlott. A negyedik műtét során kialakították a „hüvelyt”, és egy női méhet ültettek a férfiba, de teste nem fogadta azt be, így három hónap múlva a fellépett komplikációk miatt meghalt. Az intézeten belül az évek során több ezernyi esettanulmányt, 20 ezer könyvet, 35 ezer fotót és 40 ezer levelet gyűjtött össze Hirschfeld, tovább munkálkodva a „harmadik nem” megalkotásán, illetve annak elfogadtatásán, hogy a „teljes nő” és „teljes férfi” mellett végtelen legitim variációk léteznek.
Edward Ross Dickinson professzor fentebb említett könyvében úgy vélekedik, hogy Hirschfeld munkásságát „megoldatlan és gyakran spekulatív érvek jellemezték”, tehát a freudi pszichoanalitikus módszer áltudománya, az interjúk és körkörös érvelés, a biológiai adatok evolúciós alapon való elemzése helyett. (Hirschfeld egy ideig tagja volt a Pszichoanalitikus Egyesületnek.) Megítélése szerint Hirschfeld „felforgatta azt a meglátást, hogy a romantikus szerelemnek az utódnemzés célja felé kell irányulnia”, helyette a homoszexuális és hedonista, nem utódnemző életstílusok és szexuális kapcsolatok elfogadását tartotta fontosnak. Munkásságának egyik fő eleme volt, hogy „a szerelmet mint fegyvert alkalmazta etikai és filozófiai lobbizásában az azonos nemű szexuális kapcsolatok elfogadtatásáért.” Ma is visszatérő érv, hogy a ferde hajlamúak is csak emberek, és „az ő szerelmük is szerelem”. A normális ember számára is átélhető dolog (a szerelem) pozitív hangzású szava mögé rejtették az abnormalitást. A fehér ember alapvetően jóságos természetű, ránk hatnak a morális töltetű jelszavak és érvek: ki ne akarna másoknak is jót, hogy őket is szeressék? S mialatt a pozitív dolgok vannak az ember szeme előtt, feledésbe merül a valódi tartalom: a deviancia és annak negatív társadalmi hatása. Hirschfeld elutasította a faji tisztaság elvét, s a „pánhumanizmust” tartotta megoldásnak a fajok és népek közti ellenségességre. A faji, nemzeti öntudat feladása, a fajkeveredés, mint a „gyűlölködés” vége – mert a másságimádók nem igazán szeretik a valódi másságot, a különálló, homogén fajokat és népeket: a kevert népség az ideális számukra. Ha valami természetes és hagyományos, az bele kell olvadjon a deviánsba, a természetellenesbe: a fenségesség és szépség bemocskolása és eltorzítása vezet az általuk vágyott „egyenlőség” utópiájához. Az alsóbbrendűt nem lehet a fenséges szintjére emelni, mert arra alkalmatlan és visszaesik; a kiválót kell a sárba rántani és az alantas szintjére degradálni: ez a kultúrmarxisták célja.
Hirschfeld 1931 óta utazott a világban előadásokat tartani, mikor 1933-ban egy szebb kor jött el a német nép számára. Mindössze pár hónappal a hatalomra jutásuk után, a nemzetiszocialisták megkezdték megtisztítani hazájukat a zsidó fertőtől. 1933 májusában a Szexológiai Intézetet ürítették ki, majd a többek között innen is összegyűjtött felforgató, devianciát dicsőítő, a német, európai szellem sárba rántását célzó könyveket elégették. Hirschfeld ekkor Franciaországban élt, majd szívrohamban halt meg 1935-ben.
A szexológia másik megkerülhetetlen és meghatározó alakja volt a szintén németországi és szintén zsidó Iwan Bloch (1872–1922). Az 1906-ban írt Das Sexualleben unserer Zeit in seinen Beziehungen zur modernen Kultur című könyvét Sigmund Freud is dicsérte, nem véletlenül: ebben Bloch a hagyományos európai szexualitást támadta, nyitottabb, hedonistább hozzáállást javasolt, s a ferde hajlamúak betegesnek való megítélése ellen érvelt. Amikor nem a szexológián keresztül próbálta bomlasztani a hagyományos európai szexualitást, a szadista pornográf írásairól ismert de Sade márki írásait adta ki, mint a Szodoma százhúsz napja címűt. Ugyancsak említést érdemel Albert Eulenberg (1840–1917) németországi zsidó neurológus, ő Iwan Bloch és az ugyancsak zsidó Max Marcuse (1877–1963) belterjes társaságában szerkesztette a Szexológia Folyóiratot, melyben a már ismertetett szellemiségben írt ő is.
A nemzetiszocialisták hatalomra jutásával a zsidó szexológia megtorpant ugyan, de a frankfurti iskola és a pszichoanalitikus mozgalom munkásságukban tovább vitték a fajtársak hagyatékát, s ahogy Mollt a zsidó politikus Eduard Bernstein és pártja népszerűsítette, úgy e két rendkívül kártékony zsidó mozgalmat is segítették zsidó médiaguruk és politikusok nézeteik terjesztésében – ekkor már Amerikában. (Róluk részletesebben korábbi irásomban lehet olvasni.) A háború utáni időszakban a frankfurti iskola visszaszivárgott Frankfurtba, s annak két meghatározó zsidó verbális méregkeverője, Max Horkheimer és Theodor Adorno egyik tanítványa, a fentebb már említésre került német Volkmar Sigusch vált az újra felállított Szexológiai Intézet vezetőjévé 1973 és 2006 között. Lévén, hogy Sigusch az egyik élharcosa volt a homoszexualitást kordában tartó törvények liberalizálásának, megállapíthatjuk, hogy a fentebb vázolt zsidó szexológusok és ideológusok engedelmes gój követője, s jellemzően zsidó hagyatékuk továbbvivője volt.
Esettanulmány és adatok
David Reimer 1965-ben született egy ikerpár tagjaként. Korai körülmetélésekor (mely eljárás Amerikában fehérek körében is népszerű) olyan hiba lépett fel, aminek következtében a kisfiú egész nemi szervét amputálni kellett. Erről hallván egy szexológus, dr. John Money felkereste a szülőket, mert jó lehetőséget látott ebben azt bizonyítandó, hogy a nem (nemi identitás) csupán egy „szociális konstrukció”. Reimer esete ideális volt számára, mert nemi szerv nélkül szerinte nem volt se fiúnak, se lánynak tekinthető, az egypetéjű egészséges ikertestvére pedig megfelelő tesztalannyá teszi, akin keresztül a (biológiai és pszichológiai) fejlődését lehet ellenőrizni. Money meggyőzte a szerencsétlen fiú szüleit, hogy vessék azt alá nemátalakító műtétnek és neveljék lánynak. Így is lett, Davidből Brenda lett, s dr. Money felügyelete alatt kezdetben a megcsonkított, lánynak nevelt fiú lányosan kezdett viselkedni, nem tudva, hogy ő valaha is fiú lett volna. A baráti médiában és sajtóban Money híres lett, s az esetet annak bizonyítékaként könyvelték el, hogy a nemi identitás nevelés és érzés kérdése. Ennek eredményeként megnövekedett a nemátalakító beavatkozások száma is.
Az idő teltével dr. Money már nem figyelte a gyermek fejlődését, az eset elfelejtődött, csak annak következtetései maradtak fenn: hogy a nem képlékeny. „Brenda” idővel már fiúnak érezte magát, és a lányokhoz vonzódott, bár nem értette, miért. Később hangja is elmélyült, alkata férfiasabbá vált, és a fiúk barátságát részesítette előnyben. Jóval később, a ’90-es évek közepén egy tudós, dr. Milton Diamond felkutatta Reimert, s miután interjúkat és vizsgálatokat végzett rajta, megállapította, hogy Reimer tulajdonképpen egy női testbe zárt férfi volt. 1997-ben adta ki tanulmányát, rámutatva a kísérlet bukására. Dr. Money-t az eset meghamisításával vádolták meg, és az ügy elég nagy visszhangot kapott akkoriban. Miután megismerte múltját, Raimer egy második nemátalakító műtétnek vetette alá magát, hogy amennyire lehet, visszaállítsa férfi mivoltát, s nevét is Johnra változtatta. Megházasodott, és évekig csendesen élt férfiként, de 2004-ben öngyilkos lett. Az esetről könyv íródott, illetve dokumentumfilm is készült.
Raimernek nem volt választása, de akadnak olyanok is, akik saját pszichés zavaraik miatt akarnak nővé válni, s vetik alá magukat ilyen beavatkozásoknak, amit később megbánnak. Az egyik ilyen Walt Heyer, aki később szenvedélyes ellenzője lett a nemátalakító beavatkozásoknak. Saját oldalán ezzel kapcsolatos könyveket és adatokat terjeszt, interjúkat ad, aktivistaként próbál fellépni az öncsonkító beavatkozások ellen. Heyer 42 évesen, kétgyermekes családapaként döntötte el, hogy „nővé” operáltatja magát. Feleségétől elvált, s a műtétek után „Laura Jensen” néven élt évekig. Nyolc év múlva azonban mégis nemét visszaállítani célzó beavatkozásoknak vetette alá magát, amennyire az lehetséges, hiszen nemi szerveit eddigre persze már elvesztette. Esetének okairól így nyilatkozott:
Mikor a nagymamám vigyázott rám, lányruhákba öltöztetett. Még egy selyem estélyi ruhát is varrt nekem. Mikor apám megtudta, hogy mamám lányként öltöztet fel, minden megváltozott. Fogadott bátyja, Fred elkezdett szexuálisan zaklatni. Anyám büntetései egyre erőszakosabbak lettek, s később tudtam meg, hogy egy alkalommal olyan durva volt velem, hogy azt hitte, megölt.
Ezek miatt fiútestbe zárt lánynak érezte magát, és zárkózott lett. Máshol így foglalja össze az élményét:
Négyéves transzgyerek voltam, aki nemi zavarokkal nőtt fel és 42 évesen nemátalakító műtéten esett át. Nyolc évig ún. transznőként éltem Laura Jensen név alatt. De akármennyire is nőiesnek tűntem, mint minden transznemű, én is csak egy férfi voltam női ruhában. Boldogtalan voltam, megbántam az átalakulásomat és öngyilkosságot kíséreltem meg. A nemátalakító műtét nem megfelelő kezelése a depressziónak, szorongásnak és pszichés rendellenességeknek.
Írásában adatokat is bemutat saját tapasztalatai mellett. Rámutat, hogy a The Guardian 2004-ben 100 tanulmányt vetett össze, és arra jutott, hogy 20 százalékuk megbánja az öncsonkító beavatkozást. Egy 2001-es svéd tanulmány az 1973 és 2003 közötti nemátalakító beavatkozásokat vizsgálta (191 férfi-nő, és 133 nő-férfi), azokat összevetette átlagos embercsoporttal, s megállapította, hogy a beavatkozáson átesettek között lényegesen magasabb a halálozási arány szív- és érrendszeri betegségek, illetve öngyilkosság miatt, ahogy a megkísérelt öngyilkosságok aránya is lényegesen magasabb. Heyer arra is rámutat, hogy kutatások szerint a „transzneműek” között egyéb pszichés rendellenességek is jellemzőbbek a normál társadalomhoz képest. Az ohiói Pszichiátriai Tanszék 2009-es tanulmánya szerint ezen páciensek 90 százaléka rendelkezett legalább egy másmilyen patológiás elmeállapottal. Egy holland szakemberek általi kutatás arra jutott, hogy az ilyen páciensek 61 százaléka rendelkezett valamilyen egyéb pszichiátriai rendellenességgel vagy betegséggel. Az amerikai Louisville Egyetem kutatása 351 ember megvizsgálása alapján jutott arra, hogy a „transznemű” személyek közötti depresszió és szorongás „messze meghaladja a többségi társadalombeli arányokat”.
Dr. Paul R. McHugh, a Pszichiátriai és Magatartástudományi Intézet professzora, hat könyv és 125 tanulmány szerzője szerint a nemátalakító műtéteken átesettek között az öngyilkosság hússzorosa a normál társadaloméhoz képest. Rámutatott a londoni Portman Gyermekklinika és az amerikai Vanderbilt Egyetem tanulmányaira, melyek megállapítása szerint azon gyermekek, akik „transznemű” érzéseket mutatnak, idővel 70-80 százalékuk „spontán elvesztette ezen érzéseit”. HcHugh szerint a transznemű személy rendellenessége abban a feltételezésben áll, hogy ők mások, mint testük fizikai valósága, melyet a természet rájuk szabott. Ez egy rendellenesség, hasonlóan a veszélyesen sovány anorexiás személyekéhez, akik a tükörbe nézve mégis túlsúlyosnak látják magukat. Ez a feltételezés, hogy a nemünk csupán az elménkben létezik az anatómiai valóságtól függetlenül, arra ösztökéli ezen „transznemű” személyeket, hogy a szociális elfogadáson és elismerésen keresztül saját „személyes valóságukat” igazolják. A professzor óv attól is, hogy ezen „transznemű” egyének bátorítva legyenek, mint a fiatalok, akik fogékonyak lehetnek a „minden normális” típusú szexuális nevelésre, és az iskolák „sokszínűségért felelős tanácsadói”, akik „mint szektavezérek bátoríthatják ezen fiatalokat, hogy eltávolodjanak családjaiktól”. Hozzáteszi:
A nemátalakító műtét biológiailag lehetetlen. Emberek, akik ezen átesnek, nem változnak férfiból nővé vagy fordítva. Sokkal inkább elnőiesített férfiak és elférfiasított nők lesznek. Azt állítani, hogy ez egy polgárjogi téma, és a sebészi beavatkozást támogatni tulajdonképpen egy mentális zavarral való együttműködés és annak elősegítése.
A gyermekek megcélzása és a deviancia terjedése
A betegek és befolyásolható fiatalok ösztönzése agresszívan zajlik, mint fentebb is láthattuk már. A The Telegraph arról számol be, hogy növekedik a „transzgyerekek” száma. Sokak közülük ötévesek, de van pár hároméves is. Ha „orvosok” azt állapítják meg, hogy a gyermek „valóban úgy érzi, hogy ő más nemű”, akkor jóváhagyják a hormonblokkolók alkalmazását. Ezek célja, hogy meggátolják a gyermek fejlődését, így mikor nemátalakító műtétre kerül sor jellemzően a 18 éves koruk betöltésekor, a műtét egyszerűbb és sikeresebb lehessen, ezek a hormonblokkolók ugyanis meggátolják a szervezet egészséges fejlődését, a fiúknál nem alakulnak ki széles vállak, elmélyült hang, a nemi szervek nem fejlődnek ki rendesen, így átalakításuk könnyebb lesz. A műtétet még megelőzi a hormonterápia, melyet már tiniként elkezdhetnek, s így a fiúk ösztrogént, a lányok tesztoszteront kapnak. Ennek eredményeként a fiúk elnőiesednek; arcszőrzetük nem alakul ki, hangjuk elvékonyul, melleik nőnek, alkatuk elnőiesedik. A lányok pedig – értelemszerűen – elférfiasodnak; melleik nem nőnek, test- és arcszőrzetük alakul majd ki, hangjuk elmélyül, menstruációjuk elmarad…
Egy másik cikkükben a Mermaids (Sellők) nevű alapítvány vezetője, Susie Green elmondja, hogy évente 80 gyermek kezdi meg Angliában az „átalakulás folyamatát”. Green fia maga is „transzgyerek”, mindössze négyéves volt, amikor azt mondta, hogy „ő lány”, azóta lányként nevelik. A beteg Green szerint nyolcévesen már elég idősek a gyerekek, hogy elkezdhessék az átalakulást. Szintén megjegyzi, hogy megfigyelhető az a tendencia, miszerint abban a környezetben, ahol egy gyermek már megkezdte ezt a folyamatot, más gyermekek is „bátrabbak” lesznek, és ők is keresnek segítséget ehhez, sőt, az átalakulást már megkezdett társaik erre ösztökélik is őket.
Megfigyeltük, hogy ha az iskolában van olyan, aki megkezdte az átalakulást, ez ösztökél más gyerekeket is. Úgy gondoljuk, hogy nagyjából a társadalom egy százaléka valamilyen transz. Láttam, hogy egy iskolában, ahol oktatást tartottam karácsony előtt, egy fiú már jelentkezett, és aztán két másik fiatal fiú is hasonlóan segítséget kért. Ha azt látják, hogy más fiatalok ezzel így birkóznak meg, egy égő gyulladhat a fejükben, vagy csak magabiztosabbnak érzik magukat, hogy ők is kapnak segítséget.
Hogy értsük: az olyan közösségekben, ahol „normális” az ilyesmi, a befolyásolható, labilisabb gyermekek hajlamosabbak a tévében, magazinok címlapjain is ünnepelt „transzneműség”, a különös és figyelem központjába került társuk útjára lépni.
A közösségi oldalakat böngészve, spontán fiatalok adatlapjait vizsgálva megállapítható, hogy – főleg tőlünk nyugatabbra – a különböző „alternatív identitások” siralmasan népszerűek, s egyre terjednek (főleg fiatal lányok között, ők a társadalmi divatokra eleve fogékonyabbak). Szinte már kínos a fiatalnak magát heteroszexuálisnak nevezni. Csupán a pár évvel ezelőtti állapotokhoz képest is megfigyelhető ezek terjedése (például a fentebb vázolt zsidó médiapropagandának köszönhetően). Az „új identitások” közül az egyik legnépszerűbb a fiatalok között napjainkban a „pánszexuális”, mely tulajdonképpen a „biszexuális” továbbfejlődött változata. Amaz ugyanis túl kirekesztő egy igazán modern, progresszív ember számára, hiszen a „bi” kettősséget jelent: férfit és nőt. A „pánszexuális” azonban nem csak férfiak és nők iránt érez vonzalmat, de adott esetben akár férfitestben nőként azonosuló, vagy nemét folytonosan változtató, vagy eleve akármilyen nemiséggel azonosuló, esetleg semmilyen nemmel nem azonosuló egyén iránt is érezhet potenciálisan vonzalmat. A másik népszerű „identitás” a „nemileg képlékeny” (genderfluid, avagy genderqueer), aki adott érzései alapján határozza meg, hogy ő most férfi-e, vagy nő, esetleg női testben élő férfi stb. A „bioqueen” az, amikor valaki a „kijelölt nemétől független önidentitása szerint nőnek öltöző férfiként öltöző nő.” (Itt talán érdemes emlékeztetnem a kedves olvasót, hogy még mindig nem vicceket olvas: mindezt az aberráltak, a másságimádók és politikai korrektség megszállottjai rezzenéstelen arccal, komolyan hiszik is. Aki nem fogadja el mindezt, azzal van a baj szerintük: az kirekesztő, szexista, gyűlölködő, fóbiás stb.) A sor hosszasan folytatható. A Facebookon már 50 különböző „nem” közül lehet választani egyes országokban.
Mondani sem kell: mindez teljes elmebaj. A nemek hagyományos karaktere és szerepe egy pszichológiai evolúciós és biológiailag belénk kódolt valóság. Több tízezer év alatt alakult mindez ki a túléléshez és sikeres gyermekneveléshez, együttéléshez szükséges feladatok és szükségletek által formálva. Ezen alapvető evolúciós nemi alkatok valóságán az se változtat, hogy kivételek elvétve persze minden csoportban akadnak. (Jellemzően férfias tulajdonságokkal rendelkező nők, és fordítva.) Ezen evolúciósan, a természetes élet által formálódott nemi karakter kettő van: férfias és nőies. Minden más torzulás és aberráció. A nemünk nem csupán a fejünkben létezik, hanem a biológiai és pszichológiai valóság harmóniája; ahol e harmónia nem áll fenn, ott jön a zavar, perverzió, rögeszme és akár öncsonkítás. A biológiai valóságot komplexusoknak, frusztrációknak, hormonális zavaroknak, pszichés betegségeknek és zavarodott érzéseknek alárendelni, majd militánsan, fennhangon megkövetelni, hogy a több ezer éves természetes rendre épült emberi civilizáció elfogadja a téveszméiket, az elmebaj kategóriája. Ráadásul a veszélyes elmebajé, hiszen ezek közül az emberek közül sokan a szélsőséges öncsonkításig, vagy mások (az ilyen-olyan „fóbiások”) támadásáig, cenzúrázásáig, megbüntetéséig, kirekesztéséig mennek: rombolók és önrombolók.
Aki pedig egészséges ember, az se szomorkodjon, neki is van bélyege: a „ciszgender”. Ez az a személy lenne, akinek a „gendertudata” öszhangban van biológiai nemével. (Értsd: egészséges ember.) Az egészséges is kap tehát egy bélyeget, hiszen az is „csak egy a sok közül”. A gender-elmélet szerint ugyanis van a testünk (nem) és a nemi identitásunk (gender), a kettő pedig nem törvényszerűen függ össze. A heteroszexuális csak azért a normális, mert kulturálisan így alakult ki, és (szexista módon) a gyermekeket a csupán holmi testi jegyeik alapján fiú, vagy lány „sztereotip nemi szerepekre” neveljük. Minden „identitás” legitim és ugyanolyan érvényes, mint a heteroszexualitás – tehát a fentebb bemutatott zsidó kútfőmérgezők bizarr, beteges elméletei köszönnek vissza ma is. A „heteronormatív” (egészséges emberekre szabott szociális berendezkedés) problémára a megoldás pedig a nemileg semleges nevelés, hogy kirekesztő módon ne befolyásoljuk „károsan” a gyermek „identitásának” fejlődését; az majd eldönti, hogy fiú-e vagy lány, esetleg egyik sem, vagy valami más.
A beteg liberalizmus állatorvosi lova, Svédország szolgáltat erre példát. A svéd nyelvben külön személyes névmás jelöli a nőneműt és a hímneműt. A nők megnevezése a „hon”, a férfiaké a „han”. A közelmúltban azonban hivatalossá lett egy fiatal szó, a „hen”, mely a semleges nemű „ő” megfelelője. Ki tudja, lehet az illető nem azonosul a biológiai nemével, így a nem-specifikus megszólítás akár még sértő is lehet szegénynek. A 2010-ben nyílt Egalia nevű óvoda is a nemileg semleges gyermeknevelést tartja fontosnak, így a gyermekeket nem szólítják fiúnak, vagy lánynak, játékok közben pedig figyelnek arra, hogy ne „sztereotip” lányos játékokat játszanak a lányokkal, fiúsakat a fiúkkal. Ha anyás-apás játékról van szó, akkor a „nevelők” a szexista, sztereotip férfi-nő összetétel helyett két anyát, vagy három anyát javasolnak… Közben majdnem minden mesekönyv homoszexuális „párokkal” egyedülálló szülőkkel, vagy örökbefogadott gyermekekkel foglalkozik. Nincs Hófehérke, Hamupipőke, vagy egyéb hagyományos felépítésű mesék.
Mint oly sokszor, itt is azt láthatjuk, hogy az „egyenlőség” valójában a különbségek (és nem az egyenlőtlenségek) eltörlését jelenti, s nem azok megfelelő, egyéni karaktere által megkívánt kezelését. A „sokszínűséget” hirdetők tehát azok, akik leginkább a különbségek megszüntetésén munkálkodnak – amennyiben azok a különbségek a hagyományos, természetes rendből erednek. A nő és a férfi természetes különbségeinek felismerése és tisztelete helyett, inkább a nőiesség és férfiasság eltörlése a cél.
A folyamat nem áll meg
Aki azt reméli, hogy már rosszabb úgysem lehet, téved. Minél több abnormalitást sikerül a civilizációnk megmérgezőinek átverekedniük a normálisok ingerküszöbén, annál termékenyebb táptalajt teremtenek a további rothadáshoz. Azt pedig meg kell érteni, hogy a rothadás folyamatának nincs vége a teljes pusztulásig. E folyamatnak már előrehaladott mivoltát jelzik az itt bemutatott esetek, de van tovább is. Akik azt mondogatták már évtizedek óta, hogy az ún. transz- és homoszexualitás elfogadtatása után a deviánsok lobbija a pedofíliát és hasonlókat fogja maga előtt tolni, nem tévedett. Már vannak ilyesmire törekvések. Azt bizonyára senki se gondolta komolyan, hogy ha kivívják az „egyenlő” jogokat (melyek valójában többletjogok, hiszen egy homoszexuálisnak ma is joga van házasodni egy ellenkező neművel, ahogy egy normálisnak sincs joga azonos neműt elvenni), majd alázattal megköszönik azt és megállnak. Mindig lesz olyan csoport, akiket „emancipálni kell”. Ez a kulturális pumpa effektus a felszínre hozza a legsötétebb salakot is.
A Liberálisok nevű svéd párt ifjúsági szervezete (LUF) arra tett javaslatot nemrég, hogy a legalább 15 éves testvérek közötti szexuális kapcsolat legyen legális, továbbá arra is legyen jogi lehetősége az embernek, hogy még életében megengedhesse holttestének szexuális kapcsolatra való felhasználását. A szervezet elnöke szerint az ezeket tiltó jelenlegi törvények „erkölcstörvények”, és senkit sem védenek. „Megértem, hogy a családon belüli szexualitást szokatlannak és undorítónak találhatják egyesek, de a törvény nem büntethet azért, mert valami undorító.” Ami a holttesteket illeti, így vélekedik: „Kell legyen módod arra, hogy eldöntsd, mi történik a testeddel miután meghalsz, és ha valaki egy múzeumnak, vagy kutatásnak, esetleg szex céljára akarja azt felajánlani, az szabad kéne legyen.” A javaslatot a politikai elit nem támogatta, de látható, hogy a határokat folyamatosan feszegetik egyesek.
A Salon nevű szennylap, mely a fehér embert nyíltan támadja, vádolja, fajkeveredést reklámoz és ösztökél (tehát tipikus zsidó lap, olyan zsidó szerzőkkel, mint Paul Rosenberg, Elias Isquith, Carrie Weisman, Greg Epstein stb.) pár hónapja egy Pedofil vagyok, de nem szörnyeteg című írást közölt, melynek szerzője egy beismerten pedofil férfi, aki állítása szerint kerül minden illegális cselekedetet. A hosszas írásban a nyomorult (akit gyerekkorában egy férfi molesztált, s mint ismert, ez nagyon gyakran későbbi degeneráltságot okoz) azt részletezi, hogy neki milyen nehéz dolga van, pedig ez is csak egy szexuális orientáció, mint a többi, amiről ő nem tehet. Egyik bekezdésben romantizálva írja le, miként szeretett bele egy hétéves kislányba, részletezi, milyen ruha volt rajta, majd sajnáltatja magát még egy kicsit. Az írás és az írás leközlésének lényege röviden összefoglalva az, hogy a pedofíliát mint csak egy orientációt mutatja be, mely ugyanúgy legitim és érvényes, mint bármelyik másik (lásd: Hirschfeld és társai), majd arra ösztökéli a társadalmat, hogy fogadják el ezt is, ugyanúgy, ahogy az összes többit. Ennél továbbmegy, és egy burkolt fenyegetést is olvashatunk, mikor a hosszas önsajnáltatás után azt feszegeti, hogy „néha azon töprengek, érdemes-e legalitásban maradni. Talán a börtön is jobb lenne, annak veszélyeivel együtt. Akkor legalább vége lenne mindennek.” Értsd: néha fontolgatja, hogy elkap egy gyereket, mert „szenved”, és még a börtön is megérné talán… Aztán persze hozzáteszi: „de nem tudnék egy gyermeket bántani”. Az írás lényege nem is az ő személye, inkább az, hogy egy fősodratú lap normalizálni próbálja ezt a ferde hajlamot is. Tulajdonképpen az írás szerzőjének logikája világos: ha a társadalom egyre jobban elfogad minden aberrációt, még az öncsonkító téveszméseket is, miért ne fogadná el őt is? Ez a logika a fentebb bemutatott zsidó szexológia „minden identitás egyenértékű” elvére alapoz, s adja magát, hogy ez és ehhez hasonlók lesznek a következő lépés a devianciák, „másságok” elfogadásáért küzdők számára, ha a normálisok hagyják és tűrik.
Nem a Salon az egyetlen; a népszerű Nintendo reklámért és kommunikációért felelős tagja, Alison Rapp egy fiatal tipikus feminista némber: tetovált, piercinges, és persze a devianciák, kisebbségek védője, érdekérvényesítője. Egy 2012-es konferencián felszólalóként azt a tézisét mutatta be, mely összefoglalva a következő: a gyermekpornográfia birtoklásáért kirótt büntetések túl súlyosak; a gyermekpornográfia a szólásszabadság része (hogy ki mit néz). Twitter-bejegyzései is hasonló hozzáállásról tanúskodnak. Ebben a bejegyzésében például egy olyan hír miatt dühöng, mely egy középkorú férfi letartóztatásáról szól, akinek otthonában több ezer gyermekekről készült pornográf felvételt találtak. Rapp szerint ugyanis „jogi szarság” ilyesmi birtoklásáért elítélni embereket.
Az ember azt gondolná, hogy e feministák a (többnyire) lánygyermekeket kizsákmányoló pedofília minden megnyilvánulását szeretnék visszaszorítani, ezzel is védve a lányokat, gyermekeket, de mint azt korábban kielemeztem (első rész itt, második itt), a feminizmus nem a nők védelméről szól, inkább egy infantilis, beteges utópia megteremtéséről, ahol minden kisebbség és „alulprivilegizált”, „kirekesztett” csoport egyenlő minden más csoporttal. Logikus velejárója ennek, hogy ebbe idővel tehát belekerülnek a vérfertőzők, a pedofilok, a hullákra izgulók is. A korrektség kedvéért jegyezzük meg, hogy ezek jelenleg a leginkább tabutémák, és hiányzik a kulturális légkör, mely ezeknek a támogatását politikailag korrekté tenné, tehát távolról sem minden feminista és ferde hajlamúakért lobbizó támogatja ezeket egyelőre (támogatnak elég abnormalitást már így is), de, mint láthatjuk, a legelvetemültebb devianciaimádók már feszegetik e határokat. Idő kérdése, ha hagyjuk. Idősebbek a megmondói, hogy csupán két-három évtizede senki se hitte volna, hogy 2016-ra átoperált férfiak és hormonálisan megnyomorított gyermekek lesznek sztárolva olyan tévécsatornákon és magazinokban, melyeket szerte a nyugati világban látni, vagy azt, hogy ilyen nyeri az Eurovíziós dalfesztivált. Ezért fontos megérteni, hogy a közöny és passzivitás nem elég. Amíg a normális ember csak fintorog és félrenéz, addig a rombolók agresszívan nyomulnak, és lassan célba érnek. Magyarországon még nincs annyira rossz helyzet, mint tőlünk nyugatabbra, ezért is fontos még az elején eltiporni minden ilyen mozgolódást.
Hirschfeld, Moll, Bloch talán álmaikban se merték volna elképzelni, hogy egy nap majd sztárokként, vörös szőnyegen, reflektorfényben, milliók által nézett tévéműsorokban, a fél világot bejáró tévésorozatokban, a legnagyobb magazinok címlapjain, négy Oscar-díjra jelölt (s abból egyet megnyerő) filmeken fogják nem „csak” a homoszexuális aberráltakat, de a saját testük megcsonkításáig vezető súlyos téveszmében szenvedő perverzeket, és szerencsétlen zavarodott, beteg gyermekeket is fogja dicsőíteni a fősodratú média. Az a média és kulturális légkör, melyet pont az ők degenerált, a szépséget, a fenségességet mindig, minden korban bemocskolni, elzülleszteni kényszeresen akaró zsidó fajtájuk irányít, befolyásol immár több évtizede. Az ő általuk lefektetett intellektuális és morális alapokat, s a tömegmédia rendkívül hatásos erejét felhasználva a 21. század elejére ez a zsidó méreg már odáig torzította egykoron a szakrális fennköltséget megélő és folytonosan kereső fajtánkat, hogy a fiatalság egyre növekvő része azt sem tudja, fiú-e, vagy lány. Önmagukban is zavarodott egyénekből pedig nem lesz kiváló egység.
Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info
A korábbi tanulmány: Feminizmus: zsidó harc a nőiesség ellen (II. rész) – Femen, Pussy Riot és a nők elárulása
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
