Tovább feszíti a kreatív energia Mészáros Richárd2023. 11. 11., szo – 18:53
Eredeti mozgásvilág, erős jelrendszer, dinamika és szenvedély. Ezzel együtt a letisztult valóság, a manírok nélküli érzelmek, és mikroelemekkel megfogalmazott társadalmi problémák, emberi tragédiák. Frenák Pál, a kortárs tánc Kossuth-díjas alkotója, mostantól a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja ezen az úton álmodott meg csaknem ötven koreográfiát.
Originális táncnyelvet beszélő, hiteles személyiség. Hatéves kora óta formálja önmagát. Anyanyelve a jelbeszéd. A verbalitást a testvéreivel sajátította el. Szókincsét francia kifejezések színezik, mivel több évtizede párizsi lakos. Társulatot is ott alapított 1989-ben, azt bővítette ki később magyar táncosokkal. A kilencvenes évek második felétől Budapesten komponálja meg felkavaró előadásait. Örök kísérletező. Örök megfigyelő. Örök szenvedésoldó.
Süketnéma szüleitől elszakítva, gyerekként került árvaházba, ahol nyolc évet töltött. Érzelmi fájdalmait fizikai fájdalmakkal enyhítette. Éjszakánként a szobájából kilopózva tükör előtt csűrte-csavarta, sanyargatta a testét. Mozdulatsorokkal kötötte le magát. Ma azt mondja: ebben látta a túlélés egyetlen útját.
Évtizedekkel később, közel a hetvenhez, mit jelent a tánc az életében?
Továbbra is a túlélést. Persze kinyitott előttem egy egészen új dimenziót. Ezzel tudtam felszínen maradni. A jelbeszédhez társult a testbeszéd, a mozgássorokkal pedig a verbális kommunikáció. Sokáig csak hebegtem- habogtam. Félig idiótának, imbecillisnek néztek az intézetben. Ha nem is mindenki, de bizonyos tanárok, nevelők igen. A matematika- és a fizikatanár kimondottan hülyének tartott, pedig nem voltam az. Tizenhárom éves koromban aztán lett egy jó matektanárom, és hirtelen nagyon jó lettem a tantárgyból.
Szavakkal addig nem is tudta kifejezni a gondolatait? Egy zárt térből némán szemlélte a világot?
Kommunikációs hibákkal küszködtem. Dadogtam. Folyamatosan zavarban voltam. Semmit sem tudtam könnyedén megoldani. Mindig arra vártam, hogy lélekben megérintsen valaki vagy valami. Az irodalom felé gyorsan megtaláltam az utat. Az olvasás sokat segített. Főleg Nemecsek Ernő. Belemerültem A Pál utcai fiúkba. A Légy jó mindhaláligot is nagyon szerettem. Azonosulni tudtam Nyilas Misivel. Én is az voltam kicsit a saját világomban. Hasonló problémákkal küszködtem, mint ő, de nekem még a kommunikáció is gondot okozott. Franciaországban is mi mentett meg, amikor kikerültem? A tánc. A Moulin Rouge-beli munkám jelentette a túlélést. Éjszaka táncoltam, nappal a papírokat intéztem, hogy kint maradhassak. A valóságos túlélésért való harcot már a saját mozgásrendszeremmel éltem meg. El kellett jutnom addig, hogy alkothassak. Hogy szabadon engedhessem az energiámat. A nővérem huszonhét éves koráig bírta, aztán öngyilkos lett, hátrahagyva két gyereket. Eljuthattam volna én is oda. Láttam művészeket, akik így jártak. Nem tudtak átlépni bizonyos határokat. Nem tudott kitörni belőlük a kreatív erő. Igen, engem is a kreativitás tart életben.
Nem egy alkotó ötven-hatvan éves korára elfásul, az érzelmei elcsitulnak, a mondanivalója elapad. Kevesebben vannak azok, akiknél ez fordítva van. Ön is ilyen. Hatvan felett is bőséges forrásból merít. Hatalmas élménytára van. Jól látom?
Rengeteg kreatív energiát érzek magamban. Egy régi táncosnőmmel beszélgettem a minap. Azt mondta: „Pali, te továbbra is mész és égsz, nem állsz egy helyben, csinálod.” Zavar is kellőképpen, hogy a társadalom, a sok előítélet azt diktálja, hatvan és hetven felett már jobbról-balról csengetnek az embernek, jelzik, hogy húzzon el. Én még nem akarok elhúzni, mert nem foglalom el senkinek a helyét. Béjart-nak vagy Pina Bauschnak sem mondott ilyet senki. Az utolsó napig alkottak. Az a művész, aki kiégett, előbb-utóbb úgyis elalszik, mint a gyertya. Elfogy. Nálam még nem jelentkezett ez a probléma. Én dolgozom, és még folytatni szeretném. Engem ne vadásszon le az új generáció, mert én sem vadászom le őket. Ellenkezőleg. Felfedezem, és segítem őket. Nekem ez így természetes. Nem szeretem, ha valakinek úgy biztosítanak helyet, hogy másvalakit lefejeznek. Ez így nem egészséges. Szinetár Miklóst se vadásszák le azért, mert elmúlt kilencvenéves. Engedjék dolgozni. És Kurtág Györgyöt is! Adjanak lehetőséget nekik, hiszen tele vannak alkotóenergiával. Nálunk az a furcsa, hogy próbálják limitálni, ki mennyit dolgozzon. Engem ez iszonyatosan zavar. Felteszem a kérdést: táncosokból ki termelt ki nálam több új generációt? Én nyolctíz évente kihoztam egy friss nemzedéket. Egy sajátos előadás keretében szeretném is összehozni a régi és a mostani társulatomat. Manifesztálni fogok valamit, ami már elmúlt, de mindenkiben ott él.
Egykori táncosa, a kubai Nelson Reguera, az InTimE ikonikus alakja már önálló együttessel dolgozik hazájában. Mit lát a koreográfiai kézjegyén?
Azt, hogy viszi tovább, amit tőlem kapott. Nézem a munkáit, és látom, hogy miben inspiráltam őt, de már kezd sajátos lenyomatokkal dolgozni. Nekem is azt mondta régen, Párizsban a világ egyik jeles kortárs festője, amikor először látta a Tricks&Tracks című darabomat, hogy ez még nem az! Négy évvel később már jelezte, hogy igen, erre vártam! És átölelt. Nelsont most én is megöleltem. Amikor a Casino de Paris-ban táncoltam, bejött hozzám Vlagyimir Vasziljev, a moszkvai Bolsoj világhírű balettművésze. Ő soha senkinek nem gratulált. Megölelt és csak annyit mondott: szuper! Nekem ez akkor rengeteget jelentett. Ezzel mindent elmondott. Szinetár Miklós is csak átölelt, amikor az Operaházban A fából faragott királyfit csináltam. Nem kell ennél több.
Nurejevvel, a másik nagy szovjet balettművésszel hol találkozott?
A párizsi repülőtéren. Rögtön kiszúrtuk egymást. Odalépett hozzám, és szóba elegyedtünk. Egészségileg akkor már elég instabil volt. Azt mondta, gyere be hozzám az Operába! Nem mentem be. Lehet, hogy életem nagy hibáját követtem el. Fantasztikus művész volt, de néha elveszítette a kontrollt. Valószínűleg a magánya miatt. Egyébként nem sok ember volt az életemben, aki bókolt nekem. Jancsó Miklós a veszprémi fesztiválon látta a Tricks&Tracksot, és közölte, ha nem mi kapjuk a fődíjat, lemond a zsűrielnöki posztjáról. „Azért is szeretem – mondta –, mert olyan, mintha filmet néznék.”
Nem ez volt az első találkozásuk. Felismerte önben az Astoria Szálló kis pincérfiúját, aki egykor remegő kézzel szolgálta ki őt?
„Jaj, Palikám, ilyenre én már nem emlékszem” – mondta. Hogyan is emlékezhetett volna? Régi történet. Tizenhárom éves voltam. Szobapincér. Felvittem nekik a rendelést. Balázsovits Lajos is ott volt. Nagyon erős emlék ez nekem. Feküdt az ágyon félmeztelenül. Elképesztő kisugárzása volt. A szemében megláttam önmagamat, önmagamon keresztül pedig a perspektívát. Ez az én fantáziám, de biztos vagyok benne, hogy ez létezik. Mozgássérült gyerekeken látom, hogy ha rájuk nézek, megnyílnak, megmozdulnak, elindulnak. Megérzik bennem az inspiráló erőt. Olyan ez, mint amikor elmegy mögötted valaki, megfordulsz, ránézel, és megjegyzed. Mély rezonancia. Így voltam Győrben is, amikor fiatal táncosként Törőcsik Marit néztem a Kurázsi mamában. Nyolcszor vagy kilencszer beültem az előadásra, hogy újra és újra lássam őt. Már ő is elcsodálkozott, hogy miért jön ez a fiú annyiszor? Vonzott oda valami. A kisugárzása.
Azóta, hogy megszűnt a francia társulata, többet jár haza, Budapestre. Itt születnek meg a darabjai, de így is két kultúra részese. Vagy az itteni gyökerei még mindig mélyebben vannak?
Párizs kétarcú. Befogad és kitaszít. Ha nem vagy benne ott is egy szűkebb rétegben, akkor már nehezebb dolgod van. Egy bizonyos határon túl már nem engednek.
Fejben hozza, amit Párizsban megkreál, vagy itt, helyben, a táncosok személyiségéből indul ki?
A kettő együtt. Mondják is a táncosaim, hogy amint belépek a terembe, már látják, érzik belőlem, hogy milyen irányba indulok el velük. Pontosan tudják, mit akarok. Az elképzeléseimbe be van építve a személyiségük. Nekem ez iszonyúan fontos. Hogy az adott karakter egy bizonyos egységes érzetben kezdjen el lüktetni.
Mi ez az érzet?
Ami ott van bennem, bennük, körülöttünk, a világban. De ez a világ sajnos már nem művész-, hanem produkciócentrikus, miközben mindent a politikára fognak. A politika meg csak ül a trónon, és mosolyog, mert a piszkos munkát elvégzi helyette más. A szakmán belül. Ez az én véleményem. A politikának vannak, voltak és lesznek is irányelvei, kedvencei. A szakmát most a szakmaiatlanság uralja.
Az a tükör, amelybe anno, intézeti gyerkőcként belenézett, mára Frenák Pállá változott. Önmagával néz szembe. Vagy tévedek?
De nem az a tükör vagyok, amely konkrétumokat mond, hanem amelyik kinyit egy mélységet. Az intézetbeli tükör egy csenevész, vékony, lesoványodott, szerencsétlen gyereket mutatott, aki azt kérdezte: mi történik velem? És majdnem belepusztult. Gyerekek halnak bele, hogy elválasztják őket az anyjuktól. Én a határán voltam annak, hogy belehalok. Lelkileg teljesen belebetegedtem. Nem aludtam egy évig. Most meg elkezdtem számolni az éveket. Letaglóz az idő múlása.
Fél, hogy felpörög, ami hátravan?
Próbálok még adni valamit. Iszonyatos nagy kreatív vágy van bennem. Nagyon nagy kapu előtt állok, csak még nem döntöttem el, hogy visszalépjek-e egy kicsit a magam belső világa felé, és úgy folytassam, vagy keressek egy másik szférát. Az is lehet, hogy majd egyedül megyek ki a színpadra.
Nem sokkal a Kossuth-díj után hogyan fogadta nemrég, hogy a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja lett?
Eddig azt hittem, mindenki a Kossuth-díjra vágyik. Észrevettem, hogy ezt az elismerést legalább annyira értékelik. Nekem, aki a semmiből jött, az intellektuális nyomorból, ahol atest elvesztette a jelentőségét, mert elválasztottak a hozzám legközelebb álló embertől, az anyámtól, és bekerültem egy fizikai kapcsolatok nélküli rideg, küzdelmes közegbe, ahol csak a tükörbeli lenyomatoknak örülhettem, most ott a lábnyomom a Nagymező utcában. Akkor most már meg is halhatok?
„Érezze magát itthon!” – Ezzel a jókívánsággal gratuláltak neki a Parlamentben, amikor átvette a Kossuth-díjat. „Akkor most higgyem el, hogy itthon vagyok? – kérdezi. Mert még mindig benne a kétely, hogy hazaérkezett-e végre?
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
