Sokan és sokféleképpen magyarázzák az orosz-ukrán háború kitörésének előzményeit, okait, céljait és befejezésének lehetséges módozatait. Azt már nehezen ismerik el, hogy ez a háború a történelmi trendek és helyzet alapján elkerülhetetlen volt. Az elmúlt évtizedek egyetlen releváns kérdése nem az volt, hogy lesz-e háború – hanem az, hogy mikor kezdődik.
Az orosz-ukrán háború intellektuális előkészítése és elkerülhetetlenné válása akkor kezdődött, amikor az amerikai politikai közgondolkodásban felismerték Ukrajna földrajzi fekvésének fontosságát és ebből adódó stratégai-hadászati jelentőségét.
A folyamatot segítette, hogy a brit Halfod Mackinder geopolitikus „A földrajz mint a történelem kulcsa” című művében már 1904-ben az eurázsiai térséget „a világszigetet” (heartland) tekintette a világ feletti uralom megszerzése egyik feltételének. A „szívjáték” elmélet röviden így szól: „Aki Kelet-Európát uralja, uralja a Szívtájékot; Aki a Szívtájékot uralja, uralja a Világ-szigetet is; Aki uralja a Világ-szigetet, uralja a világot.” Szerinte Európa és Ázsia nem csak földrajzi értelemben egy kontinens, hanem a történelmi fejlődés folyamán, az itt élő népek eltérő és sokszor konfrontálódó civilizációikon keresztül kulcsszerepet játszottak az emberiség fejlődésében. Geopolitikai megközelítésből tehát nyilvánvaló, hogy az amerikai birodalom számára egy eurázsiai nagyhatalom létrejötte a létező legnagyobb fenyegetés
Oroszország bekerítése
A szovjet és a kommunista világbirodalom bukása értelemszerűen átrendezte az addigi nemzetközi helyzetet: a két pólusú világrend helyébe az Amerikai Egyesült Államok és a NATO uralta egypólusú világrend lépett. A tektonikus erejű és jelentőségű politikai földrengéssorozatból is kiemelkedő esemény volt a két Németország egyesítése. Ismét feltámadt a kelet- és közép-európai országok jogos történelmi félelme, akik évszázadok óta a mindenkori német és orosz birodalom szorításában léteztek. De Franciaország és Nagy Britannia sem támogatta a német újraegyesítést.
1990-ben a két Németország egyesítésekor az amerikai és a nyugati vezetők megígérték Gorbacsovnak, hogy a NATO nem terjeszkedik tovább kelet felé: ígéretük szerint ha az újraegyesített Németország a NATO tagja maradhat, akkor a „NATO egy centit sem mozdul el kelet felé.” Jack Matlock, az akkori amerikai moszkvai nagykövet kijelentette: „mi határozottan biztosítottuk Gorbacsovot, hogy ha az egyesített Németország a NATO kötelékében maradhat, akkor a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni. Mások mellett ugyanezt az álláspontot képviselte Malcolm Fraser, Ausztrália volt miniszterelnöke, James Baker amerikai külügyminiszter és Helmuth Kohl német kancellár. A tárgyalásokon elhangzottakat az amerikai National Security Archive 2017-ben tette közzé.
Az ígéretek ellenére ma már az Oroszországgal határos balti országok ugyanúgy tagjai a NATO-nak, mint és a közép- és kelet-európai országok. Franciaország, Olaszország és Németország nem támogatta a keleti terjeszkedést, de nem tudták semlegesíteni az agresszív amerikai külpolitikai törekvéseket, a higgadt orosz tiltakozásokat pedig figyelmen kívül hagyták, ezért aztán Vlagyimir Putyin orosz elnök is felhagyott az Európai Unió felé irányuló közeledési kísérleteivel.
Ennek egyik oka, hogy az Amerikai Egyesült Államok mára túllépett a Monroe-doktrínában megfogalmazott elven, mely szerint: Amerika az amerikaiaké! Az új – kimondatlan – doktrína szerint az amerikaiak tetszés szerint megszállhatják a föld bármely részét, ha úgy ítélik meg, hogy ott veszélyben van a demokrácia és a szabadság eszméje. Meghirdetett külpolitikájuk elvi alapja tehát missziós tevékenység. Ez a kommunikációs stratégia hivatott elterelni a figyelmet arról, hogy az USA valójában mindig a saját hatalmi és anyagi érdekeinek megfelelően cselekszik. A birodalom érdeke mindenek előtt és fölött.
Nem kis megszállottságról árulkodik az amerikai Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relation) és Charles Krauthammer 1990-ben megfogalmazott álláspontja: „Abnormális időket élünk. Ilyen időkben a biztonság iránti legjobb reményünk – ahogy a korábbi nehéz időkben is – Amerika ereje és elszántsága, az erő és elszántság, hogy Amerika vezesse az egypólusú világot, szégyenérzet nélkül fektetve le a világrend szabályait és kikényszerítve annak betartását.”
Ebből logikusan következett, hogy 1998 áprilisában az amerikai szenátus elfogadta a NATO bővítéséről szóló határozatot, annak ellenére, hogy már 1997-ben ötven jelentős amerikai személyiség nyílt levélben fogalmazta meg kétségeit. Mint írták: „..a NATO bővítésére irányuló jelenlegi amerikai erőfeszítés történelmi léptékű hiba.”
1999-ben Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot vették fel a NATO-ba, 2004-ben a volt szocialista országok és a három balti állam is NATO tagország lett. Ezzel az USA és a NATO minden korábbi ígéretét megszegve lényegében bekerítette Oroszországot. Ennél is súlyosabb és konkrétan oroszellenes lépés volt, hogy 2008-ban a bukaresti NATO-csúcson hosszabb távon tagsági viszonyt kínáltak Grúziának és Ukrajnának. A NATO és Ukrajna között már korábban megindult közeledési kísérleteknek ezzel vége volt. Ez a döntés alapvetően sértette Oroszország nemzetbiztonsági érdekeit, innentől kezdve csak idő kérdése volt egy nagyobb konfliktus kirobbanása. Az Egyesült Államok pedig Brzezinski tételének szellemében mindent megtett azért, hogy Ukrajnát leválassza Oroszországról. Erről szólt már 2004-ben az első Majdan (a narancsos forradalom), majd rá egy évtizedre a jól szervezett úgynevezett Euro-Majdan is. Ekkor már az amerikaiak és csatlósaik nem hibáztak: sikerült Ukrajnát Oroszország ellen fordítani.
A háború kitörésének tehát az egyik legfőbb oka, hogy – Oroszország többszöri tiltakozása ellenére – a NATO egyre közelebb került az orosz határhoz. Aligha véletlen, hogy Zbiegniew Brzezinski volt nemzetbiztonsági főtanácsadó már az 1990-es évek közepén arról értekezett, hogy Oroszország Ukrajna nélkül nem eurázsiai nagyhatalom többé, ezért Kijevet le kell választani Moszkváról, mert az oroszok számára Ukrajna egy létfontosságú ütközőzóna.
Ugyanakkor Henry Kissinger már 2001-ben érzékelte a veszélyt: „A Nyugatnak óvatosnak kell lennie, hogy integrált katonai rendszerét ne terjessze ki túlságosan közel Oroszország határaihoz.” Másfél évtized múlva megismételte: „ A Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna soha nem lehet csak egy idegen ország. Az orosz történelem a Kijevi Ruszban kezdődött. (…) Ukrajna évszázadok óta Oroszország része, és történelmük már korábban is összefonódott. Az orosz szabadságért vívott csaták némelyikét, kezdve az 1709-es poltavai csatával ukrán földön vívták. A Fekete-tengeri Flotta hosszú távú bérleti szerződés alapján a krími Szevasztopolban állomásozik.” (Washington Post, 2014. március 5.) Ennek ellenére az Egyesült Államok rendszeresen beavatkozott Ukrajna belügyeibe, pénzt adott és katonai felszerelést szállított az oroszellenes ukrán erőknek. A mindenkori ukrán bábkormányok pedig tartották a markukat.
A Nyugat és Oroszország szembenállásának középpontjában mindig ott volt Ukrajna. Földrajzi helyzete és történelme miatt nyilvánvaló volt, hogy Ukrajna destabilizálása a legalkalmasabb eszköz az Oroszország és a Nyugat közötti közeledés megakadályozására. Brzezinski és társai tisztában voltak azzal a potenciális veszéllyel is, hogy Németország és Oroszország „egymásra találása” olyan hatalmas erőcentrumot hozna létre, amelyik kétségessé tenné az Egyesült Államok vezető szerepét. Nyilvánvaló volt, hogy az orosz nyersanyag- forrásokra és a német technológiára alapuló minden közeledési törekvést meg kell akadályozni, fel kell számolni. Ma is érvényes a NATO első főtitkárának, Lord Ismaynek a kijelentése: „A NATO valódi célja, hogy az oroszokat kinn, az amerikaiakat benn, a németeket pedig lenn tartsa.”
A háború közvetlen előzményei
A kommunizmus utáni Oroszország 1991-ben, Jugoszlávia bombázásakor szembesült azzal, hogy a Nyugat nem veszi figyelembe az orosz geopolitikai érdekeket. Vlagyimir Putyin orosz elnök 2007-ben Münchenben elmondott beszédében számolt le a keleti-nyugati együttműködés illúziójával, kifogásolva az Egyesült Államok agresszív fellépéseit. 2008-ban Moszkva hiába figyelmeztette a Nyugatot, hogy Koszovó függetlenségének elismerése után a számukra nemzetbiztonsági okokból fontos Dnyeszteren túli Köztársaság, Abházia, Dél-Oszétia és Hegyi-Karabah esetleges elszakadásának sem lehet nemzetközi-jogi akadálya. Ebből következett, hogy a korábban Oroszországhoz tartozó és ma is főként oroszok lakta Krím félsziget későbbi annektálása már nem sértett nemzetközi jogot, legalábbis nem nevezhető precedens nélkülinek.
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a 2014-es Majdan téri események egyik főszereplője, Oleh Tyahnibok így fogalmazott a Kijevszkij Vesztnyik egyik számában:
Az ukrán szélsőségesek és a Szvoboda vezére 2014-ben a Krímbe induló úgynevezett barátságvonatok indításával fenyegetőzött. Ha ehhez hozzávesszük az orosz nyelv használatának visszaszorítására irányuló örekvéseket, akkor nem légből kapott azt állítani, hogy a Krímben élő orosz többségnek volt oka a félelemre. Ennek fényében a Krím félsziget annektálása Putyin szempontjából egy elkerülhetetlen, kikényszerítet történelmi lépés volt. Nincs a világon olyan birodalom, amelyik tétlenül nézné, hogy nemzettársait kiirtással fenyegessék, ráadásul mindezt egy olyan területen, amelyik korábban Oroszországhoz tartozott.
A Krím félsziget annektálása kényszerhelyzet volt, ráadásul nem lényegtelen, hogy a visszacsatolás vértelenül zajlott le, a helyi lakosság döntő része pedig választásokon legitimálta a történteket, ideértve az ott élő tatárokat is, akik számára az ukrán rendszer nem engedélyezte az anyanyelvük használatát sem.
Mint már utaltunk rá, az Ukrajna destabilizálására irányuló első akció – az úgynevezett narancsos forradalom – 2004-ben zajlott le, ezt követte a mostani háború közvetlen előzményének tekinthető sikeres kormányváltás 2014-ben, amikor az amerikaiak a CIA, a Soros-birodalom néhány áruló ukrán oligarcha segítségével megdöntötték a demokratikusan megválasztott Viktor Janukovics ukrán elnököt és kormányát, aki a nyugati integráció helyett a semlegesség pozíciójának felvételével próbálta leszerelni Moszkvát. A visszaszámlálás, azaz a helyzet végzetes kiéleződése ekkor kezdődött el. Victoria Nuland amerikai külügyi vezető utasítására azt a korrupt, zsidó származású Petro Porosenko oligarchát választották Ukrajna elnökének, aki korábban besúgóként segítette a kijevi amerikai nagykövetség munkáját. Victoria Nuland lehallgatásának köszönhetően vált köztudottá, hogy az USA 5 milliárd dollárt fordított egy Nyugat-barát kormány létrehozására. Az amerikai külügyminisztérium, George Soros és a CIA által összeállított kormány külföldi érdeket szolgált, és kifejezetten oroszellenes politikát folytatott. A pénzügyminiszter amerikai, az egészségügyi miniszter grúz, a gazdasági miniszter litván állampolgár volt. Nagyon sok vezető tisztségviselő rendelkezett amerikai állampolgársággal. Soros emberei kulcspozíciókat foglaltak el: Aivaras Abromavicius gazdaságfejlesztési és kereskedelmi miniszter, Natalie Jaresko amerikai-ukrán állampolgár pedig pénzügyminiszter lett. Nem véletlen, hogy 2021. október 21-én és 22-én a Soros-birodalom éppen Kijevben tartotta három ország aktivistáinak fórumát, és a kétnapos rendezvény résztvevőit a jelenlegi ukrán külügyminiszter, Dmitro Kuleba is üdvözölte. Soros parlamenti befolyását jelzi, hogy 2020-ban Olekszandr Dubinszkij, a Nép Szolgája Párt egyik képviselője egy interjúban elmondta: a kormányzó párt negyven százaléka Soros embere, akik nélkül egyetlen törvényt sem tudnak elfogadni.
A Petro Porosenko vezette kormány megalakulásakor Ukrajna rendkívül nehéz és kiszolgáltatott helyzetben volt, ráadásul a minszki egyezmény miatt szuverenitása is sérült. Az oligarchák megőrizték befolyásukat, a korrupció szinte hétköznapi jelenséggé vált, ráadásul az egész állam ki volt téve a különböző amerikai és nyugati politikai és gazdasági érdekcsoportok nyomásának. Az ukrán politikai elit (a ’politikai elit’ jelentése: politikusok, politikából élők) készségesen kiszolgálta a hatalomban maradását biztosító erőket. Ebből a szempontból nem jelentett változást, hogy az oligarchák közötti küzdelem során az ugyancsak zsidó származású Ihor Kolomojszkij oligarcha megbuktatta korábbi barátját és üzlettársát Petro Porosenkót, és a helyébe – egy az ő médiacégeiben futatott szerény képességű, szintén zsidó származású, egyébként oroszul beszélő ripacsot – Volodomir Zelenszkij komikust ültette az elnöki székbe. Mindez persze a tömegdemokrácia kulisszái között megtartott választásokon zajlott le. A Nép Szolgája című tévés szappanopera főhőse a valóságban is Ukrajna legitim elnöke lett.
2014 óta tartott az oroszbarát ukrajnai pártok betiltása, újságírók, politikusok zaklatása, meggyilkolása, az orosz nemzetiségűek rendszerszintű üldözése, valamint az orosz anyanyelvi oktatás fokozatos felszámolása. Az erőszakos ukránosítás és a Nyugat kiszolgálása a Petro Porosenko és a Zelenszkij-rendszer lényege. 2014-ben a Donbaszban ukrán nacionalista bandák gyilkolták az őshonos oroszokat. (Lásd az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosi Hivatalának ( OHCHR) 2022. január 27-i jelentését.)
2015-ben a minszki megállapodás értelmében a Petro Porosenko vezette kormánynak le kellett fegyvereznie az ukrán szabadcsapatokat. Az Ajdar, Azov, Dnyipro és a Jobb Szektor stb. névre hallgató egységek kíméletlen harcot folytattak az oroszok és a szeparatisták ellen, és többször szembeszálltak a hivatalos ukrán katonai vezetés utasításaival is. Az ukrán sovinizmus elleni elkötelezettségük mellett nyíltan felvállalták neonáci nézeteiket is: kívánatosnak tartották az ukrán föld megszabadítását a zsidóktól, az oroszoktól és a lengyelektől. Az ukrán viszonyokat mindennél jobban jellemzi az a tény, hogy a neonáci Azov zászlóalj legfőbb finanszírozója a zsidó ukrán oligarcha Ihor Kolomojszkij volt, akinek egy időben 5 ezer fős magánhadserege volt. Az alakulatok felszámolása nem ment fegyveres incidensek nélkül: előfordult, hogy az ukrán kormány egységei rakétákkal támadták a Donbaszban oroszokat gyilkoló ukrán nácikat. Később az Azov zászlóalj nevét megtartva integrálódott az ukrán hadseregbe. Az igazsághoz tartozik, hogy az Azov zászlóalj 2014-ben Mariopulban harcolt, és visszaverte az oroszok által támogatott szeparatista haderőt. Ilyen előzmények után nem véletlen, hogy az orosz hadsereg a mostani háborúban kiemelt célként kezelte Mariupol elfoglalását és a legendássá lett Azov zászlóalj megsemmisítését.
A 2022. február 24-én kezdődött orosz támadás előtt Ukrajna társadalmi-gazdasági összeomlás előtt állt. A Verhovna Rada (Legfelsőbb Tanács) folyamatosan ülésezik, és minden kormány előterjesztést elfogad. Az országot Zelenszkij elnök és belső köre vezeti a kormány, az önkormányzatok és a katonai vezetők segítségével. A Nép Szolgája Párt belső, politikai konfliktusokkal és korrupciós ügyekkel küzdött, Zelenszkij elnök népszerűsége pedig húsz százalék alatt volt. Február 24-e után az oligarchák és a politikai elit tagjai félretették nézeteltéréseiket, és egységesen felsorakoztak Oroszország ellen, ami az adott helyzetben a népszerűtlen Volodimir Zelenszkij elnök és az ukrán hadsereg támogatását jelentette. Ez az egység az országba érkező dollármilliárdok elosztása körüli vitában megtörni látszik, mert a regionális és helyi önkormányzatok vezetői szerint indokolatlan a hatalom ilyen nagyfokú központosítása.
Azt követően, hogy a Nyugat-barát erők 2014-ben kormányt alakíthattak, tovább erősödött az oligarchák uralma, és tovább nőtt az amúgy is óriási korrupció. 2021-ben munkanélküliek száma 2 millió körül volt, a várható gazdasági visszaesést 9,2 százalékra becsülték. A válság mélységét és a helyzet abszurditását jelzi, hogy Ukrajna miniszterelnök-helyettesi pozíciót kínált fel a botrányairól elhíresült Miheil Szaakasvilinek, aki 2004 és 2013 között Grúzia elnöke volt, és aki már Porosenko elnöksége alatt belebukott az Ukrajna megmentőjének szánt szerepbe. Az előterjesztésre Szaakasvili elutasítottsága miatt nem került sor.
Jellemző epizód, hogy a kormánytagok gyakori cserélgetése mellett 2017-ben a két kormánypárt – a Petro Porosenko Blokk és az Arszenyij Jacenyuk vezette Népfront – együttes támogatottsága tíz százalék körül mozgott. Ekkor váratlanul letartóztatták Roman Naszirovot, az adóhatóság vezetőjét, mert összejátszott Olekszandr Oniscsenko parlamenti képviselővel, akit kétmilliárd hrivnya adócsalással vádoltak meg. Ezt követően Oniscsenko külföldre menekült, majd jelezte: bizonyítékai vannak Petro Porosenko elnök gyanús ügyleteiről. Időközben a magyar és brit állampolgársággal is rendelkező Roman Naszirov százmillió hrivnya óvadékért elhagyhatta a börtönt. Időközben Arszenyij Jacenyuk miniszterelnököt a véletlenül zsidó származású Volodomir Hrojszman váltotta, ugyanis egy Soroshoz közel álló alapítvány szerint Jacenyuk korábban Csecsenföldön orosz hadifoglyok kínzásában és meggyilkolásában vett részt. Emellett hárommillió dollár kenőpénz elfogadásával vádolták.
Miután az ukrán oligarchák és a politikai elit között több zsidó származású személy van, nem érdektelen, hogy Victoria Nuland, az amerikai külügyminisztérium politikai államtitkára arra figyelmeztette Izraelt, hogy ne váljon az orosz oligarchák búvóhelyévé, akik a törvényes felelősségre vonás elől rendszeresen Izraelbe menekültek. Az ukrán kérdés egyébként megosztja az orosz nyelvű izraeliek közösségét, de az izraeli társadalom sem egységes. Zelenszkijt az amerikaiak nagy része és az EU valóságos szabadságharcosként ünnepeli, de azért vannak másféle hangok is. A török elnök egyik tanácsadója, Ygit Bulut ezt írta: „Beszéljünk a Soros által támogatott Zelenszkijről, akit Izrael segít abban, hogy halálba vigye Ukrajna népét.” Ettől függetlenül az amerikai zsidóság egyfajta új zsidó hősként tekint rá. Kérdés, hogy egy átlag amerikai mit gondol a hasonló véleményekről: „Tudjuk jól, hogy az ostoba amerikaiak tisztában vannak vele, hogy bárki is üljön a Fehér Házban, mi ellenőrizzük a kormányukat. Ön is tudja és én is tudom, hogy egyetlen amerikai elnök sem lehet olyan pozícióban, hogy minket megleckéztessen, bármit is csináljunk. Mit tehetnének az amerikaiak? Mi irányítjuk a kongresszust, a showbusinesst, és mindent Amerikában. Amerikában még az Istent is kritizálhatod, de Izraelt nem.” (Tzipora Menach, az izraeli kormány szóvivője, 2009. február 1. 10th TV, Izrael)
Senki sem vitatja, hogy Ukrajna ma is a világ egyik legkorruptabb állama. A Volodomir Zelenszkij elnököt fegyverzettel és dollármilliárdokkal támogató körök, a saját geopolitikai érdekeik érvényesítése mellett, a jó üzlet reményében teszik mindezt.
Jól mutatja mindezt, hogy 2021. július 1-től Volodomir Zelenszkij elnök az IMF kérésének engedve elfogadtatta a parlamenttel a bankokról és a földről szóló új törvényt, tovább csökkentve ezzel társadalmi támogatottságát. A földek felvásárlását megakadályozó moratóriumot a washingtoni székhelyű Nemzetközi Valutaalap (IMF) nyomására szüntették meg cserébe egy újabb hitelcsomagért. Három amerikai konzorcium – a Cargill, a DuPont és a Monsato – 17 millió hektár földet vásárolt, ami a művelhető területek 28 százaléka. Kína 2013-ban egy ötven évre szóló bérleti szerződést kötött a legjobb ukrajnai termőföld 9 százalékára. A háború alatt Ukrajna kiárusítása zavartalanul folyik.
Hol az igazság?
Vitathatatlan, hogy Oroszország 2022. február 24-én katonai támadást indított Ukrajna ellen, ezért joggal nevezhető agresszornak. Ez a tény erkölcsileg valóban nehezen védhető, de a háborús megoldások elvetése ellenére is felvethető a kérdés: mi vezetett a végső eszköz bevetéséhez? Az orosz-ukrán háború okainak elemzése körül nagyon sok a tudatos csúsztatás, manipuláció, félreértés és a politikai, valamint az erkölcsi szempontok miatti leegyszerűsítés.
A cionista-atlantista-globalista erők által uralt Egyesült Államok narratívája szerint Vlagyimir Putyin elnök Oroszország birodalmi érdekeinek érvényesítése miatt indított háborút egy demokratikus, szuverén ország ellen. Elterjedt tévképzet az is, hogy Putyin nem Ukrajna, hanem a nyugati civilizáció ellen visel háborút, ráadásul vissza akarja állítani a szovjet birodalmat. Rendszeresen visszatérő állítás, hogy sem a NATO, sem Ukrajna nem jelentett semmiféle fenyegetést Oroszország számára. De ha ez igaz, akkor a NATO miért igyekezett katonailag bekeríteni Oroszországot, és a Nyugat az Egyesült Államokkal összefogva miért támogatja évtizedek óta a kifejezetten oroszellenes tevékenységet egész Ukrajna területén? Nem lehetséges, hogy Oroszország stratégiai és nemzetbiztonsági érdekei miatt, valamit az orosz kisebbség védelme érdekében indított katonai támadást? Ez nem menti fel Putyint a támadó félre háruló erkölcsi következmények alól, de az ukrán vezetés provokatív politikája szinte szükségszerűen vezetett az orosz támadáshoz. Ez a háború lényegében 2014 óta tart, de 2022. február 24-én államközi konfliktussá alakult.
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy négy nappal a háború kitörése előtt, 2022. február 20-án az ukrán elnök Münchenben arról beszélt, hogy felül kell vizsgálni a budapesti memorandumot. Ezzel bejelentette, hogy Ukrajna szeretne ismét atomhatalom lenni.
Az események ismerete alapján felvethető a kérdés: kik háborúznak itt valójában? A geopolitikai szempontok érvényesítése alapján kimondható: Ukrajnában valójában Oroszország háborúzik az Egyesült Államokkal, de ahogy az a proxy háborúkban szokás, ez utóbbi érdekeit a NATO által támogatott és az oroszok által megtámadott ukránok képviselik. Minden állítás ellenére a háború egyik legfőbb oka Kijev erőszakos ukránosító politikája, az orosz kisebbség jogainak megvonása, az orosz nyelv használatának betiltása. Ennél is fontosabb, hogy az USA és a NATO terjeszkedése közvetlen katonai fenyegetést jelentett az orosz birodalom számára.
A háború alakulásának egyik oka, Vlagyimir Putyin elnök és az orosz vezetés nem vette figyelembe, hogy az USA és több NATO-tagállam 2014 óta jelentős hadászati segítséget nyújtott Ukrajnának. A fegyverek szállítása mellett korszerűsítették az ukrán hadsereg vezetési-döntési struktúráját, felszámolták a szovjet időkből megmaradt szervezeti anomáliákat. Azzal sem számoltak, hogy az USA mindenre elszánt az orosz birodalom gyengítése érdekében.
Ma már ott tartunk, hogy egyesek Ukrajna, Moldova, Örményország és Azerbajdzsán kívánatos NATO csatlakozásáról beszélnek. Ez olyan mértékben sérti Oroszország nemzetbiztonsági és katonapolitikai érdekeit, amire csak erőteljes katonai válasz adható. A háború kitörése Washington és Kijev évtizedeken át tartó provokációjára adott rossz válasz volt. Ehhez a háborúhoz két fél kellett.
Magyarország köztársasági elnöke Novák Katalin szerint minden felelősség az orosz elnököt terheli. Miközben Kijevben időzött, ukrán nacionalisták fenyegették a kárpátaljai magyarokat. Egy ilyen vélemény hangoztatása aligha segíti a konfliktus békés megoldásának lehetőségét.
A mai Oroszország egyszerre utóda a bizánci birodalomnak és az ortodox kereszténységnek. Az orosz kultúra természetesen az európai kultúra szerves része: egyedi történelmük, valamint nyelvük különlegessége és az orosz lélek sajátossága teszi az orosz kultúrát különösen értékessé. Ezt a kultúrát próbálják most eltüntetni Európából azok az ukrán nacionalisták, akik nemrégiben még oroszul beszéltek, és most a szemétbe dobják Puskin, Dosztojevszkij és Tolsztoj könyveit. Teszik mindezt az amerikai és nyugati értelmiségiek egy részének támogatásával. Ennek az abszurd szemléletnek a mélyebb okaira mutat rá Paul Craig Roberts: „Az összes nép közül a nyugati világ fehér etnikumai rendelkeznek a legrosszabb kilátásokkal. Ennek oka, hogy a fehér emberek, a fehér értelmiségiek és a kulturális marxisták részéről ellenük irányuló több évtizedes indoktrináció miatt, elvesztették az önbizalmukat. Ma az Egyesült Államok, Kanada, az Egyesült Királyság és Nyugat-Európa kormányai előnyben részesítik a színesbőrűeket, beleértve az illegális bevándorlókat is az őshonos fehér etnikumúakkal szemben, akik saját országaikban a lecserélésükkel néznek szembe.”
Putyin elnök a Valdaj Klub legutóbbi összejövetelén így fogalmazott: „Még a hidegháború csúcspontján, a két rendszer, ideológia összecsapásának és katonai vetélkedésének csúcspontján sem jutott eszébe senkinek, hogy tagadja más népek, ellenfeleik kultúrájának, művészetének és tudományának puszta létezését.”
Függetlenül a geopolitikai aspektusoktól, szögezzük le: ebben a háborúban két fehér, keresztény, ugyanahhoz a kultúrkörhöz tartozó népcsoport harcol egymással.
A körvonalozódó gazdasági-pénzügyi helyzet alapján a konfliktus legnagyobb vesztese várhatóan Ukrajna, Oroszország és az Európai Unió lesz. A háború nyertese a feszültséget évtizedek óta élező Egyesült Államok. A nemzetközi, gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok teljes átrendeződése világszerte új és kiszámíthatatlan relációkat hoz létre. Európa valószínűleg elveszti az olcsó orosz energiához való hozzájutásból adódó gazdasági előnyét, ugyanakkor az Egyesült Államok óriási haszonnal értékesíti a nélkülözhetetlen, de jóval drágább cseppfolyós (LNG) gázát. Ezt a célt szolgálta az Oroszországot Németországgal összekötő Északi Áramlat I.-II. csővezeték elleni robbantásos terrorakció. A többpólusú világrendben a nyers hatalmi érdekek egyre nehezebben érvényesíthetők. Az amerikai diplomácia fókuszában jelenleg Kína, Oroszország, Irán és Törökország áll, de nem mondtak le a demokrácia exportjának lehetőségéről sem.
A harcok befejezésének esélyét jelentősen rontja, hogy Volodimir Zelenszkij, Ukrajna jelenlegi elnöke a katonai realitásokat figyelmen kívül hagyva politizál, folyamatosan provokálja az oroszokat, megvetően és lekezelően beszél nyugati szövetségeseiről, szinte naponta tudomásukra hozza, hogy erkölcsi kötelességük megmenteni az ő hatalmát, mivel más megoldás nem létezik. Elszabadult hajóágyúként viselkedik, beteges küldetéstudata miatt egyre kiszámíthatatlanabb.
A 2021-es évzáró tájékoztatón Vlagyimir Putyin orosz elnök a következő kérdéseket vetette fel: ”Mi vagyunk azok, akik rakétákat telepítünk az amerikai határok mellé? Nem! Az Egyesült Államok jött a rakétáival a házunk küszöbére. Hogyan reagálnának az amerikaiak, ha mi telepítettünk volna rakétákat a Kanadával vagy Mexikóval közös határukra?”
Nehezen megválaszolható, súlyos kérdések.
(Forrás: Tóth Gy. László honlapja)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
