– Megyek az obchodba zositot venni.
– Nekem is kell egy hudobná vychovára. Holnap písomka, ha megint kapok egy gulát, anyám kinyír.
– Akkor menjünk együtt, aztán beülünk egy zmrzlinára az új cukrárenybe.
Ilyen és ehhez hasonló párbeszédeket az etnikailag vegyes lakosságú területeken akárhányat hallani. Szereplői olyan magyar gyerekek, akiket szüleik előrelátóan szlovák iskolába írattak be. A vélt vagy valós okok különbözőek: a „miért szenvedjen ő is, mint én”-től az „itt élünk, ismernünk kell a többségi nyelvet is” át a „ha nem tanul meg szlovákul, nem fog tudni érvényesülni”-ig terjednek. Nyilvánvalóan tévedés „szenvedésnek” beállítani egy olyan folyamatot, amit hétköznapiasan csak „tanulásnak” szokás nevezni.
Tanulásnak, beilleszkedésnek egy új, idegen környezetbe, tehát kihívásnak, amely az ún. „élet” természetes velejárója. Nyugodtan nevezhetjük harcnak, küzdelemnek is, amelynek során a szerencsétlen kisebbségi emberfia helyet vív ki magának egy közösségben. Szerez tekintélyt vagy akár szimpátiát is, avagy nem szerez, ki – ki képességei szerint, barátokat és természetesen ellenségeket is. Az „én nem bántok senkit, engem se bántson senki” filozófia egyszerű önáltatás. (Ezeket bántják a legtöbben.) Mindez nem megy kisebb – nagyobb lelki horzsolások nélkül, amelyeket – hiszik, vagy nem hiszik – a többségi nemzet tagjai éppúgy beszereznek felnőtté válásuk folyamán.
Az önfeláldozás mázát kenni egy döntésre, csak azért, mert az a kisebb ellenállás irányába mutat, hát, hogy is mondjam, legalábbis megkérdőjelezhető. Másrészt, ami sokkal fontosabb, hogy gyakorlatilag tökéletesen eredménytelen.
Kicsit úgy van ez, mint a tömegközlekedéssel: sokan kevésbé frekventált útvonalat választanak, úgy okoskodva, hogy arrafelé biztosan kevesebben járnak, talán még némi időt is lehetne nyerni. Az eredmény egy újabb közlekedési dugó, csak ezúttal a mellékutakon, amit senki sem ért. Így történhetik meg, hogy egy nagymúltú szakmunkásképzőből egész végzős osztályok kerülnek ki úgy, hogy idegen nyelvismeretük nagyjából két szóra korlátozódik: az egyik az „áno”, a másik a „nie”. Csak éppen nem tudják biztosan, mikor melyiket kell használni.
Történik ez egy olyan oktatási intézményben, melynek diákjait boldogult suhanckoromban mindannyian csendesen irigyeltük. Mert ugye tudtak beszélni a szlovák lányokkal, amire nekünk, falusi magyar iskolából érkezett gyerekeknek abszolúte semmilyen esélyünk nem volt. Namármost, négy évig járni szlovák oktatási nyelvű osztályba gyakorlatilag nulla nyelvismeretet produkálva, az kisé feltűnő, ám a magyarázat roppant egyszerű: minden gyerek magyar iskolából érkezett és mindegyikük szülei úgy vélték: „Majd a többiektől megtanul!” Csak éppen nem volt kitől.
Egy idő után a gyerekek a gyarmati pidgin – angolhoz hasonló „szlovmagy” halandzsanyelvet fejlesztettek ki, amellyel egymás között egész jól elboldogulnak, sőt, valamennyire mindkét nyelven beszélőkkel is. Ami az érvényesülést illeti: senki sem ingathat meg meggyőződésemben, bármely kisebbségi magyar gyerekből ebben az országban éppúgy lehet beszédhibás tévébemondónő, mint korrupt karrierista politikus.
Ne reménykedj, kisebbségi sorstársam! Ha így – úgy, akár közösségben, akár iskolában nagy keservesen megtanultad a többségi nyelvet, az messze nem azt jelenti, hogy téged ezután már problémamentesen elfogadnak. Számos, egyébként igen kedves ismerősöm esett már ugyanabba a hibába. Szlovák iskolát elvégezve, szlovákul folyékonyan beszélve mind a mai napig szentül hiszik: őróluk aztán senki meg nem mondja, hogy egykor egy tiszta magyar faluból indultak útnak. Anyanyelv, az csak egy van. Elég egy hangsúly, elég egy szófordulat és a helyi bennszülöttek, akik tudvalévőleg a cro-magnoni ősember óta birtokolják e földet, magukban felsóhajtanak: – Na, megint egy magyar, aki soha nem tanul meg rendesen államnyelvül.
Kivétel nincs. Ne reménykedj. Kiút sincs. Így születtél, így fogsz meghalni, ez a sorsod. Folyamatosan nekifeszülve, állandóan bizonyításra készen. Folyamatosan tudva, hogy háromszor annyit kell teljesítened. Hogy legalább negyedrészt észre vegyenek. Folyamatosan tudva: így élni pont olyan, mint egyfolytában szél ellen… szabadulni meg a szervezet vízfölöslegétől, ahogy azt valaki mondta. (Csak nem egészen így.) Senkit sem érdekel, hogy te ezt nem akartad. Hogyan oldod meg naponta, az a dolgod. Nem tudsz kibújni. Nincs menekvés. Nincs feloldozás. Teljesen mindegy, milyen iskolába jársz, hidd el. Ez a kisebbségi lét.
Tóth Ferenc
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
