A halsaláta, közismertebb szlovákiai nevén a „treszka” egy olyan étekfajta, amit leginkább szegény értelmiségiek, diákok, katonák és a társadalom egyéb éhenkórászai fogyasztottak nagy előszeretettel. Nemzedékek mártogatták kiflijeiket a kerekded dobozba, élvezve azt a rendkívüli előnyt, hogy az ilyenfajta ebédhez nem kell semmiféle szerszám. Most őszintén: van ideje egy diáknak mosogatni? Na ugye.
Falusi suttyóként városi iskolába felkerülve sokan találták magukat szembe azzal a kétségbevonhatatlan ténnyel, hogy a halsaláta, hát, meglehetősen átható illattal rendelkezik, mint olyan. Akadtak, akik nem átallottak erősebb kifejezést használni: büdös. A későbbiek folyamán ez módosult, hogy tulajdonképpen nem is büdös, csak egy pirinyót halszagú. De mivelhogy amúgy meg igen olcsó, ez rendben is lenne. Vékonypénzű ifjak kis halszagnál nagyobb kellemetlenségeket is kénytelenek elviselni gyomruk megtöltésének magasztos célja által vezéreltetve. A halsaláta tehát – s ezt minden túlzás nélkül mondhatjuk – mindennapi fegyverünkké vált a létért folytatott kemény küzdelemben.
Most már gyűlölöm. Hogy miért? Mert elvette az ifjúságom. Eleddig, valahányszor megláttam kerek, barátságos dobozát, valami melegség öntötte el a szívemet. Régi menzák kockás, műanyag abrosszal borított, csámpás asztalai merülnek fel az emlékezet ködéből. S a magányos vasárnap esti hideg vacsorák… (A többiek hazamentek, mert nem ötszáz kilométerre laktak.) Akkor találkoztunk először… Bevallom…megszerettem… s talán ő is engem. Egymáshoz kapcsolódtunk ezer szállal. Ő volt a hajnali diákmulatságok megszokott kísérője, a rettenetes, ösztöndíj előtti utolsó napok permanens vigasztalója. Sokszor föltettem azóta a kérdést: vajon adtam-e önmagamból ugyanannyit, mint ő, a halsaláta, a drága. S a keserű válasz: nem! Mily sokat kaptam, s mily keveset adtam őnéki cserébe!
Mindegy. Vége! Köztünk mindennek, mindörökre. Mert a hűtlen céda – más szó nincs rá – megváltozott. Nem külsőleg! S a csekély külső változásokat hogyan is róhatnám föl neki, én, akinek például már a haja se…, de ezt most hagyjuk. Belül lett más, értik?
Előbb csak pletyka volt, mit nem volt nehéz elhessegetni. De aztán nem bírtam tovább…Tudnom kellett, mindenáron, hogy szabaduljak a féltékenység mardosó kínjaitól…
És bementem az önkiszolgálóba és elolvastam a mostanáig oly kedves kerekded dobozka oldalán az apróbetűs feliratot. Nem volt könnyű, mert olyan apró betűkkel nyomtatták, hogy a legerősebb szemüvegem sem volt elég, a legnagyobb nagyító sem, a kettő kombinációja valamennyire segített. Mégse rakhatok a fejemre két csillagászati távcsövet, hogy nézne az ki. Ott állt, feketén, fehéren. Sebzett vadként hanyatlottam hátra, de kételkednem többé már nem lehetett.
E-betűs aromatizátorok sora, akikkel azelőtt szóba sem állt! S a végén: xantángumi. Meg guárgumi. Gumi! Hát gumit nem eszem, történjék bármi. Már az E-betűket is nehezen bocsátottam volna meg – noha E-betű már szinte mindenben van. De az nem lehet mentség, hogy mások is…!
Tehát agyő, nagy ő. Ég veled, halsaláta, te drága! (De még milyen drága.) Emlékedet megőrzöm, búbánatos szívem csücskében. Légy csak te boldog az E-betűiddel meg a gumiizéiddel. Köztünk mindennek vége, mindörökre, te csalfa. „Te nem érzed ezt a kínt, nem voltál féltékeny soha…”, dúdolhatom kesernyésen a közismert slágert, avagy a másik idevágót: „Indulj egy úton, én is egy másikon, ha egymást meglátjuk, idegenek vagyunk…”
De feledni – azt nem tudlak, soha. Mert te voltál az igazi.
Pontosabban szólva, akkor még igazi voltál.
Tóth Ferenc
A nyitókép a szerző felvétele.
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
