Az éjszaka ünnepélyesen csendes volt. Aludt az erdő, szunnyadtak a fák, a bokrok. Nesztelenül s illatozva lélegzett a sűrűség, virágfakadásról álmodott. Bambi, a kis őzgyerek az úttól alig pár méterre állt, de senki nem vehette észre. Fülét hegyezve hallgatózott. Tudta, hogy nemsokára jön a Nagy Zajos Fehér Vakító Fény és ezúttal lesz bátorsága szembe szállni vele. Tudta. Érezte.
Nyakunkon az ősz, s meghozta az egyre rövidülő nappalokat, az egyre hosszabbodó éjszakákat. Hűvösebb lett, párás az alkony, a pirkadat, rosszabbodtak a látási viszonyok, pont reggel, mikor félig-meddig az autóban próbálunk legalább valamennyire magunkhoz térni. Meg pont délután, mikor fáradtan hazafelé megyünk, és gondolataink mindenütt kalandoznak, csak éppen nem az útviszonyok körül.
Sajnos az állatok számára is ez a napnak az a szakasza, mikor a legtöbbet mozognak, szokás szerint, táplálék, víz után, éjszakai nyugvóhelyet keresve. (A párzási időszakról ne is beszéljünk, mert akkor teljesen elvesztik az eszüket. Pont, mint az emberek.) Erre vonulnak ma, erre vonultak tegnap, meg lehet, hogy tíz– ötven-száz éve is. Csak hát az ember minden köntörfalazás nélkül keresztülvágta ezeket az ősi vonulási utakat, aztán csodálkozik, hogy nahát, mennyi állat, ők is mind erre akarnak menni.
Lassíts, mondják a szakemberek, de ez nem fog menni. Pörög a világ, mindannyiunk számára életbevágóan fontos, hogy a lehető leghamarabb jussunk el „A” helyről „B” helyre, de legalábbis másfél perccel hamarabb. (Hogy aztán fél órát várakozzunk a fodrásznál vagy a rendelőben.) Ez per pillanat egy egyre gyorsuló társadalom, amely természetesen egy maximum után lassulni fog, de ennek egyelőre nyoma sem látszik. A méltán világhírű brit tudósok még azt is kimutatták, hogy a városi lakosok is egyre gyorsabban járnak, hát még ha autót kapnak a fenekük alá.
Érdekes, de nem meglepő módon a legtöbb „állatos” baleset a huszonnégy éven aluli sofőrökkel esik meg. „A fiatalság mindig gyorsan él, gyorsan hajt és gyors zenét hallgat hangosan”, ahogyan azt a híres író és filozófus mondotta. Azonkívül sem fiatal, sem öreg sofőr nem tudja elképzelni, mit csinál egy szarvas, vagy egy vaddisznó kicsi kocsink elejével. Nagy tömeggel való ütközésnél hétköznapi ember számára hihetetlen energiák szabadulnak fel a másodperc tört része alatt, márpedig egy jól fejlett agyaras vagy agancsos mázsákat nyomhat. Minden beépített ütközésvédelem ellenére nem ritka a javíthatatlan karosszériasérülés.
A kilencven kilométeres sebességkorlátozás mellesleg nem a véletlen műve. Ez az a sebesség, amelynél az idegingerület – az idegpálya hosszát és az ingerület sebességét figyelembe véve – eljut az agyba. Aztán egyből vissza a kézhez, tehát úgy-ahogy még képesek vagyunk reagálni. Fékezni, kitérni, eldönteni, hogy az éppen szembejövő kamionba rohanjunk-e bele frontálisan, örök optimistán bízva abban, hogy hátha átcsúszunk azon a két méternyi résen.
Vagy jobbra rántjuk a kormányt, fülsértő fékcsikorgás közepette, és belerohanunk a setét erdőbe, ahol nemsokára jóakaratúlag megállít egy szépen fejlett tölgyfa, de nem biztos, hogy ezt megköszönjük neki. Egy bizonyos sebességen túl sem az ember, sem az állat nem képes reagálni, amely esetleg még el is ugrana a kocsi útjából. Noha mindannyian tudjuk, hogy ilyen sebességnél – mondjuk legyen százötven kilométer per óra – gyermekeink még vidáman szelfizgetik magukat háttérben a sebességmérővel.
Ha mégis megtörténik a baj, a sérült, vagy elpusztult állatot le kellene húznunk az útról. Természetesen, miután bekapcsoltuk a vészjelzőt, és fényvisszaverő mellényt öltöttünk magunkra. És nem azért, mert így jobban nézünk ki, hanem azért, mert így kisebb a valószínűsége, hogy minket is elcsap a következő autós. Logikusan ki kell rakni az elakadást jelző háromszöget is a megfelő távolságra, de az állat eltávolítását így se erőltessük, különösen, ha nagytestű, és még él, azaz rúg, harap, karmol, visít. A szerencsétlen sosem hiszi el, hogy mi lényegében segíteni akarunk neki. Kesztyű használata ajánlott.
Semmi más nem marad hátra, mint saját biztonságunk érdekében elhagyni az úttestet és értesíteni a rendőrséget. És nem otthagyni a nyulat vagy a fácánt, hátra sem nézve, hogy a következő autó is áthajtson rajta, meg a következő, és így tovább, míg az élő állatból egy fél nap múlva már csak egy, a szokásosnál valamivel vastagabb, véres-szőrös matrica marad.
Még véletlenül se jusson eszünkbe, tévedésből se, hogy az elütött őzet vagy egyéb állatot bedobjuk a csomagtartóba és hazavigyük, friss vadgulyásról vagy pecsenyéről ábrándozva. Egyrészt, mert ez orvvadászatnak minősül és két év jár érte, másrészt, mert sose tudhatod, hol van egy kamera. Harmadrészt, mert rendőrségi jegyzőkönyv nélkül nem fizet a biztosító, negyedrészt meg civilizált emberek vagyunk, és nem csinálunk ilyet. Vadhúst tessék a nagyáruházban venni vagy vadászismerőstől kérni, nézze meg az ember.
Szigorú törvényeink dacára naponta átlag nyolc esetet jelentenek a rendőrségen. Tavaly összesen több, mint háromezer ilyen baleset fordult elő, az anyagi kár majd öt és fél millió euró volt. A biztosító mellesleg akkor sem fizet, ha valaki túllépte a sebességkorlátozást. Szegény biztosító – na jó, ezt ne vegyük túl komolyan – a törvény gyönyörű szép megfogalmazása szerint nem csak a szegény autósnak fizet – ha fizet -, de a vadásztársulatnak is. Hiszen a vadállat a társulat tulajdona, és a sofőr kárt okozott azzal, hogy elütötte a szegény állatot! (Ez nem egy vicc.)
Biztosan segítene, ha lassabban járnánk. De nem fogunk. Ajánlott még az útmenti bokrok figyelése, és ha már kiugrott egy szarvas, valószínűleg jön utána még három, mert ők se szeretik a magányt. Nincsenek olyan útszakaszok, se elméletileg, se gyakorlatilag, ahol sose fordulnak elő állatok. Személyes tapasztalat alapján: a királyhelmeci Erős nevű emelkedőn hosszú évekig egy fia állattal sem találkoztam. Egy hajnali autózás során aztán pár perc alatt hárommal is, őz, nyúl, meg még valami, talán görény. Fogalmunk sincs, mi jár egy őz fejében, és hogy mit fog a következő pillanatban csinálni.
Bambit, a kis őzgyereket sokat csúfolták a többiek. – Még a másik oldalra se mersz átmenni? Tán csak nem félsz? „Elég” – döntött magában Bambi. „Ez így nem mehet tovább. Ma legyőzöm a Nagy Fehér Zajos Vakító Fényt. És a félelmemet”. A fülét hegyezte. Igen, közeledik. „Most!” Azzal kilépett az úttestre.
A sofőr elnyomott egy káromkodást a foga között. Hogy ennek is pont most kellett erre jönnie! Megvizsgálta az autót, de csak pár karcolás keletkezett. Tiszta szerencse, dünnyögte magában. Körülnézett, sehol senki. Gyorsan, lábbal befordította az őzet az árokba, a nagy gazban egyáltalán nem is látszott. Aztán elporzott. Bambi még egy darabig elszántan vonaglott, aztán elcsendesedett.
Tóth Ferenc
Nyitókép forrása: Körkép.sk (illusztrációs felvétel)
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
