A hétvége nem csak a jó időről és a majálisról szólt idehaza, hanem a szomszédban dúló háborúról is. Kissé szürreális, de Budapesten egyszerre, egy időben tartottak oroszbarát és ukránbarát tüntetést. Normál esetben az ember felkapná a fejét hasonló hírekre, de 2022-ben ez már bőven a „semmin sem lepődünk meg” kategória középszintje körül kullog.
Az Oroszország melletti szimpátiatüntetés szimbolikus helyen, a Szabadság téren zajlott (erről majd később), a Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesület és az Egység Ukrán Egyesület pedig a Deák térre szervezte a maga tüntetését (itt érthető módon ukránok is bőven akadtak a résztvevők között). Utóbbiak egyébként jócskán többen voltak, ami számunkra valójában csak a közhangulat felmérésének szempontjából érdekes.
Igazából az egyetlen kérdés, ami magyar szemszögből releváns a szombati tüntetések kapcsán, hogy mégis mennyiben megengedhető vagy tolerálható, hogy idegen országok idegen érdekek mentén dúló háborúja szimpátiatüntetések révén begyűrűzzön az országunkba. Van-e ennek helye Magyarországon, vagy, ami legalább olyan fontos, van-e bármi értelme?
Utóbbi esetében – végignézve a létszámokat – egy elég erőteljes „nem” lehet a válaszunk, a magyar emberek döntő többsége ugyanis még mindig úgy gondolja, hogy nem kell jobban beleártanunk magunkat ebbe a viszályba annál jobban, mint ami feltétlenül szükséges. A mi szemszögünkből sokkal fontosabb, hogy képesek legyünk kiszűrni az álhíreket (ez sokszor teljesíthetetlen feladatnak tűnik), illetőleg tudjuk több aspektusból szemlélni az eseményeket. Putyin nagyhatalmi céljai ugyanis legalább annyira veszélyesek európai nézőpontból, mint amennyire Zelenszkij és bandája kártékony az ukrán népre nézve.
Hogy mennyire megengedhetőek az efféle tüntetések egy nem hadviselő országban, már érdekesebb kérdés. Látszatra csupán, de hivatalosan „szólásszabadságban” élünk ugyebár, hülyének lenni pedig mindenkinek jogában áll (amíg nem veszélyeztet másokat), s mivel a két eseménynek nagyobb volt a füstje, mint a lángja, betiltani vagy korlátozni (egyelőre) nincs értelme. (Azt pedig mindmáig nem értem, hogy a Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesület mégis milyen jogon kérte az oroszbarát tüntetés betiltását, miközben ők nyugodtan vonulgathatnak.) Természetesen senki sem láthatja előre, Magyarország hová sodródik akár a következő hónapok során, de ha már szimpátiatüntetés, országunk egyik hadviselő féllel sem áll szövetségben, s ha még hozzátesszük, hogy a tüntetők milyen jelszavak és táblák alatt vonultak „harcba”, akár tragikomikusnak is nevezhetnénk az eseményeket.
S itt meg is érkeztünk oda, ami nekem igazán fáj ebben az egészben: az egy dolog, hogy ma már mindenki „náci”, aki nem velünk ért egyet (és ezen a ponton a kifejezés el is vesztette igazi értelmét), de, hogy két háborús fél is ugyanezeket a kifejezéseket dobálja egymásra a nagypolitika berkein belül, az már egészen röhejes. Oroszországnak a szovjet örökségből fakadóan a természetes szókincsét alkotja a „náci” vagy a „nácítlanítás”, de amikor Zelenszkij ugyanezzel vág vissza (miközben kis túlzással az ukrán szélsőjobboldalnak köszönheti, hogy van még állama), az már egy egészen szürreális jelenkort tár elénk. Valószínűleg nem az utóbbiak szervezték a budapesti tüntetést sem (ők inkább a hazájukért harcolnak, más kérdés, hogy ezért a fél-izraelita vezetésért érdemes-e), hiszen – szintén egészen szürreális módon – Putyint Hitler-hasonmásként ábrázolták több transzparensen, de az egyik képen, hátrébb kiszúrtam egy horogkeresztet is. Rejtély, hogy miért és milyen okból kerültek oda ezek a szimbólumok (persze az ő magyarázatukat ismerem, de azt hadd ne nevezzem már elfogadhatónak).
Másik oldalról legalább ugyanúgy megdöbbentett az is, hogy magyarként valaki miért érez késztetést arra, hogy oroszbarát tüntetésen töltse a drága szabadidejét, vagy, hogy a „Z” jelet propagálja. Főleg úgy, hogy több „nemzeti radikális” arcot is felismertem a tüntetők között, amely ugye – elméletileg – antikommunista töltetű gyűjtőfogalom (s még csak véletlenül sem ideológia). Tették mindezt a Szabadság téren található ikonikus szovjet emlékmű előtt, amelynek már évekkel ezelőtt törmelékként és hulladékként kellett volna végeznie. Most már nem fontos a ledöntése? – tehetnénk fel a költői kérdést.
Már megszokhatták az olvasók, hogy egy-egy írásom végén igyekszem valami végkövetkeztetést levonni, jobb esetben pár optimista, rosszabb esetben pár negatív megjegyzést ejteni. Azonban számomra ezt az a pont, amikor totál feleslegesnek érzem akármelyiket is. Akik van olyan őrültek, hogy Putyin és Hitler között bármilyen párhuzamot vonjanak, másik oldalról meg, hogy ugyanezt az embert a fehér Európa megmentőjének tartsák, ám legyen, de sokan nem bánnánk, ha ezt inkább a négy fal között tennék. Van bajunk bőven ezek nélkül is.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
