Töretlen nála az isteni égbolt – Beszélgetés Jánosi Zoltánnal a 75 éve született Nagy Gáspárról

Töretlen nála az isteni égbolt – Beszélgetés Jánosi Zoltánnal a 75 éve született Nagy Gáspárról

Idén megemlékezünk a 20. század egyik legjelentősebb költője, a katolikus líra kimagasló poétája, Nagy Gáspár születésének hetvenötödik évfordulójáról. Munkásságának beható ismerőjével, Jánosi Zoltán József Attila-díjas irodalomtörténésszel beszélgettünk.

– Mikor találkozott először Nagy Gáspár költészetével?

– A hetvenes években létezett a Látóhatár című gyűjteményes folyóirat, amely válogatott a korabeli lapokban megjelent legértékesebb versekből, novellákból. Úgy emlékszem, ott olvastam először Nagy Gáspár-verseket, és nagyon erősen megragadtak bennem. Az első talán az Anyámmal hófehérülök volt, ez a legelső kötetében jelent meg; majd szinte a szemembe robbant a Petőfi elsiet a segesvári piacról című alkotása. Már a címe is rendkívül találó, egyszerre láttató és lényegre törő. Hiszen félig áltörténeti mű ez, valójában arról szól, vajon mit találna Petőfi a Nagy Gáspár korabeli Magyarországon. Meg lenne-e elégedve azokkal az állapotokkal, amelyeket a „hazájában” tapasztal? A csalódottság és a hazahiány érzete ihleti ezt az 1971-ben írott verset: „Hazámra rátalálok / ha népe már nem is keres!” – olvashatjuk a költeményben. Mindössze tízsoros az ifjú Nagy Gáspár verse, de mintha minden egyes sora újabb és újabb, lázadásra biztató döfés volna az apátiába süllyedt nemzetnek: „a bot ütése mint az óra ver”, „életem óriás késekkel perel”, „zászlón a vér: a szertekent”. Éreztem, hogy ez a hangütés eltér a szokványos, a politikai-társadalmi tartalmaiban üres, illetve a nagyon óvatosan beszélő, de még inkább a pártállam által támogatott poétai gondolkodásmódtól, ez a mű merész tiltakozás a kor diktatúrájával szemben.

– Bár az említett vers végkicsengése a nép magatartásának megítélésében látszólag negatív, mégis figyelemre méltó a minden egyes szakaszban visszatérő sor: „Hazámra rátalálok”, ami elszántságot fejez ki. Bármilyen kilátástalannak látszottak is a körülmények, ő soha nem adta fel a valódi haza kiküzdésének reményét.

– Valóban így volt. A hatvanas évek végén kezd el írni, ekkor születnek az első, kívül és belül jól megformált versei. Mindössze tizenkét-tizenhárom évvel vagyunk 1956 után. 1968-ban a Varsói Szerződés – és annak tagjaként Magyarország – csapatai megszállják a demokratizálódni akaró Csehszlovákiát. Nagy Gáspár ekkoriban végzi el Pannonhalmán a bencés gimnáziumot, és kezdi meg tanulmányait a szombathelyi főiskolán. Milyen világ volt ez? Egy francia történész, Stéphane Courtois, A kommunizmus fekete könyve (1997) egyik szerzője és összeállítója szögezte le: a kommunizmusnak kezdettől fogva a bűncselekmény volt az egyik alapvető jellemzője. A totalitarizmus számára a hatalom megszerzése és megtartása érdekében elfogadható eljárás volt a gyilkosság, a kegyetlenség, a lélekrablás, a lélekölés. Ennek a rendszernek egy változata működött Magyarországon is akkor, amikor Nagy Gáspár fiatalemberré érett. Albert Camus írta: „Az undort (…) fordítsuk makacssággá.”

Ne felejtsük el: a forradalmat és szabadságharcot megtorlók 1956. december 15-étől kezdődően, és még a hatvanas évek elején, pontosan 1961. augusztus 26-án is akasztottak (ekkor Nickelsburg Lászlót, Kovács Lajost és Hámori Istvánt végezték ki). A hatalom radikálisan megfélemlíti a lakosságot, hogy még egyszer ne lehessen itt forradalom. Egy egész nemzedék, majd több is, ebben a megfélemlített állapotban nő fel. A Kádár-időszak jelentős részében úgy tűnik, semmit sem lehet már tenni az ellen, hogy a diktatúra rátelepedjen, ránehezedjen a nemzetre. Ám a fiatal Nagy Gáspár azt mondja: igenis lehet cselekedni, van olyan emberi terep, ahol a diktatúra kikezdhető, roncsolható!

– Honnan veszi az erőt ehhez?

– Először is: van személyes bátorsága hozzá, és vannak kapaszkodói is a magyar irodalomtörténetben. Petőfi Sándor, József Attila, Nagy László vagy az ország keleti végén élő, tőle egy jó évtizeddel idősebb kortárs, Ratkó József, aki verseiben szintén nagyon kemény ellenállást tanúsított a rendszerrel szemben. Chanson a hatalomról című versében, ami nyomtatásban sokáig nem jelenhetett meg, de Dinnyés József dala révén mégis országosan terjedt, azt írta: „a hatalomnak arca van / amin a bőr cserélhető”. És azt is: „A hatalomnak fegyvere van, / mi mást tehetne, lő vele. / A hatalomnak hatalma van, / és él, ha visszaél vele.” S ott van Nagy Gáspár közvetlen elődjeként a morális és igazságkereső társadalomelemző lírát művelő Illyés Gyula, valamint olyan, játékosnak vagy elvont-filozofikusnak tűnő szerzők is, mint az ember és a transzcendencia költői vizsgálatát és a világanalízist igen magas szinten művelő Weöres Sándor vagy Pilinszky János, különösen pedig Kormos István, aki felfedezte és a szárnyára vette őt.

Nagyon fontos, sőt meghatározó műveltségi-morális és hitbeli háttér Nagy Gáspárnál a rendíthetetlen római katolikus hite. Egy óriási szellemi vállalásban – és egy azt megvalósítani akaró programban – együtt van tehát nála mindaz, amit az akkori hatalom sehogyan sem akart sem elismerni, sem támogatni, hiszen a legélesebben állt szemben a rendszer ideológiájával és művészeti elképzeléseivel. Ahogyan Nagy Gáspár írta, éppen „Az bérelt föl pörlekedésre, / aki befogta a számat!” (Ki?)

Már induló költészetében versek egész sora fejezi ki ezt az elszántságot (A néptribunus, Tenyérnyi kockán, Biztatgatók stb.). Vagyis indulását összegezve: ő közéleti költő akar lenni akkor, amikor az Aczél György vezette kulturális irányítás – épp a rendszerre meredő  kritikák miatt – ki akarja iktatni ezt a (kizárólag a maga propagálása miatt korábban annyira favorizált) „közéletiséget” tartalmazó fogalmat: ne legyen a költő társadalomelemző, használja inkább az avantgárd, az új szövegkísérletek, a dekonstrukció elemeit, csak ne beszéljen a hazáról, a nemzetről, különösen pedig ellenzéki alapállásból ne próbálkozzon ezzel. Még esztétikailag is kezdik megbélyegezni azokat, akik – ellenzéki pozícióból – a társadalmat, a nemzetsorsot, a magyar történelmet mélyebben feltáró költők akarnak lenni. Kortársai közül Utassy József, a már említett Ratkó József, azután Kovács István, Oláh János, Petri György, az elbeszélő Hajnóczy Péter és mások is mind a perifériára kerültek.

– Nagy Gáspár számára az sem jelenthetett előnyt, hogy nyíltan vállalta keresztény hitét…

– Természetesen nem, hiszen a kommunista hatalom legfőbb ellenségeinek tekintette az egyházakat, és minden lehetséges eszközzel igyekezett visszaszorítani a vallást, korai szovjet mintára a nép ópiumának tartva azt. Ha a hetvenes években már tettek is – beépített embereiken keresztül sokszorosan felügyelt, sőt kisajátítani próbált – engedményeket, nem felejthetjük Mindszenty sorsát és a legkülönbözőbb felekezetekhez tartozó, lelkiismeretes papok meggyilkolását, kínzását, üldözését.

– Még a puha diktatúra idején is sok író, költő érezte úgy, hogy semmit nem lehet tenni a fennálló rendszer ellen…

– Pomogáts Béla idézte egy helyen Béres Attila Bonfini című versét: „Én tulajdonképpen harcosnak születtem / de mire elvégeztem / a kötelező tanfolyamokat / már nem volt / felvétel a fekete seregbe.” Ez a közismert és találó vers a fiatalság állapotát a tipikus Kádár-kori közérzet szempontjából rögzíti. A Kilencek (bölcsészhallgatókból álló költőcsoport, 1969-ben jelent meg Elérhetetlen föld című antológiájuk – B. D.) kiváló tagjának, a sajnos korán elhunyt Rózsa Endrének is van egy rokon tartalmú verse, az Elsüllyedt csatatér, amely így indul: „sosem halunk meg ezen a csatatéren / mert nem csatatér ez s mi nem harcolunk / csak kínjában megrepedt föld ez itt dehogyis lövészárkok…” Vagyis igazából itt nincs lehetőség a gyakorlati fegyverfogásra, a harcos ellenállásra. Ám hogyan folytatódik Nagy Gáspár említett verse, a Petőfi elsiet a segesvári piacról?: „Hazámra rátalálok / életem óriás késekkel perel.” És ugyan hová siet a versbeni Petőfi és alteregója? A csatatérre.

Később Nagy Gáspár Utóvázlat az „Elsüllyedt csatatérhez” címmel ír egy válaszverset Rózsa Endrének, és azt mutatja be, hogy azon az elsüllyedtnek látszó, avagy hitetni akart csatatéren a látszólag győztesek, a hatalom korabeli birtokosai már mind hitüket vesztve, céltalanul botorkálnak összevissza, nincs jövőképük, és nincs meg már a magukba és eszméjükbe vetett régi bizalmuk sem.

Hírdetés

A Kádár vezette, de gyakorlatilag Rákosi örökségén és ’56 vértócsáin regnáló hatalmat folyamatosan támadni kell, nyugtalanítani a versekkel vagy a szellem más nyilaival, mert a tudat, a kultúra síkján visszahozhatók ’56 értékei. Sőt, ezt a hitét Nagy Gáspár kiterjeszti azután egész Közép-Európára, amikor „egymásra fektetetett hazák” gyötrelmeiből, „Európa deres kisagynyúlványaiból”, „a Visztula, Duna, Olt szökővér vizéből” építi fel ellenzéki gondolatrendszerét (Eljöhet értem, Egyetlen életünk).   

– Hála Istennek, Nagy Gáspárral kétszer is interjúzhattam. Második alkalommal 1999-ben. Abban az évben jelent meg összegyűjtött verseinek kötete a Kossuth Egyetemi Kiadónál Szabadrabok címmel. Feltűnt, hogy egyetlen, a szocialista rendszert akár csak finoman dicsérő vers sem szerepelt benne.

– Ebben a következetességében természetesen erősen közrejátszott az ő mély keresztény hite is. Neveltetéséből fakadóan, és olvasmányélményeiből, példáiból adódóan is, egészen fiatal korától pontosan látja, hogy a rendszer, amiben él, a haza jövőjét veszélyeztető, a nemzetet eláruló korszakot jegyez. Azért írja a már említett versében: „Hazámra rátalálok”, mert nincs igazi hazája itt, nem érzi, érezheti valóban annak a pártállam idején. Persze a haza eszméje benne él a nyelvben, a hagyományban, a történelmi örökségben, de azok, akik akkor hatalmon vannak, sokat tesznek azért, hogy a bitorolt országot ne tudja a hazájának a benne lakó. Nagy Gáspár szemében ez a kor bűntény, ezért hát jottányit sem enged az elveiből. Nem hajlandó engedményeket tenni, nincsenek a verseiben olyan kitételek, hogy ezt vagy azt jól csináljátok, elvtársak, de azért itt és itt még dolgozni kellene rajta, hogy még jobb legyen. Nincs meg nála az elvárt úgynevezett építő szándék, amit a hatalom megkívánt volna. Szemernyi lojalitás sincs benne azok iránt, akik abban a történelmi időszakban uralmon vannak, mert azt vallja, azzal is őket segítené.

– Ez azért is különösen érdekes, mert ő egyébként ritka szelíd, jóságos lélek volt, durva szavak szinte soha nem hagyták el a száját. A türelmüket könnyen elvesztő, vehemens vérmérsékletű pályatársait így figyelmeztette: „Ne ordíts! Az utókor nem süket…” Ám az igazságot illetően kérlelhetetlen volt. Törvényszerűen jutott el odáig, hogy megírja két emblematikus versét, 1983-ban az Öröknyár: elmúltam 9 éves, 1986-ban pedig A Fiú naplójából címűt. Ezzel a két költeményével átlépte azt a határt, ami a kommunista hatalom számára még tolerálható lett volna. Nagy Imre miniszterelnök mártírhaláláról, annak valós körülményeiről legfeljebb szűk körben és csak titokban lehetett beszélni. Nagy Gáspár megszegte ezt a tabut.

– Ez a két vers már nyílt lázadás volt a hatalom ellen. Nem véletlen, hogy lavinát indított el: lapbetiltás, -bezúzás, szerkesztőségek leváltása a két verset közlő folyóirat, az Új Forrás és a Tiszatáj körzetében. Rengeteget írtak erről.

Visszatérnék inkább Nagy Gáspár költői indulására. Már első kötetében, az 1975-ben megjelent Koronatűzben azt rója papírra:

Kik voltak az akkori időkben azok a művész-lázadók, akiknek a sorsa a legkeményebb ellenállást tükrözte a korral szemben? Domokos Mátyás irodalomtörténész fogalmazta meg: egyes művészek a körön belül voltak kívül, bizonyos lehetőséget megkaptak. Mások viszont a körön kívül voltak kívül, a hatalom hallani sem akart róluk. Ők szamizdatban jelentek meg, vagy át kellett élniük mindazt, amit Nagy Gáspár két említett versének megjelentetése is maga után vont. Említhetem ismét Hajnóczy Pétert, a kiváló prózaírót: amiket leírt a korszakról a novelláiban, kisregényeiben (Ösztönző elem, A halál kilovagolt Perzsiából, Jézus menyasszonya), óriási leleplezések. Folyamatosan azt állítja, hogy ez lakhatatlan, élhetetlen világ, nem véletlen, hogy ki is pusztította magát belőle. Sokan tettek így, alkohollal vagy más módon. S ott van Petri György, akinek rendszeresen dolga akadt a rendőrséggel, nyilvánosan sokáig nem is publikálhatott. Olyan verseket írt 1956-ról, a magyar meg a szovjet pártvezetésről, amelyektől a rendszert kiverte a hideg verejték. Gondoljunk csak A kis októberi forradalom 24. évfordulójára, az Andrzej és Wanda vagy a Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére című verseire. Idesorolható az előbb említett Kilencek költőcsoport tagja, Oláh János is, aki mind drámában, mind nagyprózában hatalmas újító erővel lépett fel, de minden művében ott volt a rendkívül éles korszakkritika, ezért a rendszerváltozásig cselgáncsedzésekből tartotta fenn a családját, és gyakran asztalfiókban maradtak a művei. Nagy Gáspárra visszatérve: a visszahozott csatateret ő komolyan gondolta, és benépesítette hasonlóan látó nemzettársaival. Ahhoz, hogy a szellem e színterén véghez vitt lázadása megvalósulhasson, szövetségesekre volt szüksége. Nagyon sok versét ajánlotta kortárs költőknek, íróknak, de olyan, kevésbé ismert embereknek is, akiknek bízott a hitében, bátorságában. Vagyis

Kezdettől fogva érezte magában, hogy eredendően más költészetet akar művelni, mint amit a kor kényszerítene rá. Noha később a posztmodern kezdte hangzatosan hangsúlyozni a másság, a másként látás jogát, Nagy Gáspárnak már az első kötetében olvasható a Kézen állani című verse (1971). Ez egy tótágasban ítélkező fiatalembert mutat, aki ajakbiggyesztve löki el magától a kor szerint élők, a hatalommal függőségi viszonyban állók véleményeit. A Patthelyzet anno 1972 című versében pedig ezt írja: „Ami már megfogalmazható / akad arra százegyvalahány / vers-fogalmazó… / S ami még rejtezik? / Azt nem lehet! / Nem verselik…” 

– Az előbb szóba került Nagy Gáspár kereszténysége, krisztusi hite. Erről így nyilatkozott egyszer: „Mi az, amibe én fogódzom? Azt hiszem, nekem van egy olyan erkölcsi mércém, amely a vallásból, az istenhitből táplálkozik. Ez az, amiben én nem csalatkoztam. Sok mindenben csalatkoztam, emberekben, rendszerekben, sok árulást láttam, de e »területen«, úgy érzem, szilárd vagyok.”

– Személyesen elég későn, már a rendszerváltozás után találkoztam Nagy Gáspárral, Nyíregyházán. Előtte már írtam róla két tanulmányt, s a közvetlen találkozás csak növelte iránta a becsülésemet. Végtelenül szerény, csöndes szavú ember volt, nem közelharcot vívott az igazárért és nemzete igazságaiért, hanem hatalmas távlatokból tekintett a porszemekre, az emberre és a történelemre. Sokkal mélyebb lélek volt a küzdelmeiben, mint az idő elvakult eszméket propagáló történelmi pribékjei, szerencselovagjai vagy irodalmi sikerekért törtetői.

A verseiben megmutatkozó istenképét egyszer megkíséreltem összehasonlítani Pilinszky Jánoséval. Pilinszky költészete, ami köztudottan szintén a katolikus keresztény boltozat alatt születik meg, tele van az ember magára hagyottságának érzetével, szenvedésével, bűnösségünk tudatával. Etikai, vallási, teológiai és poétikai tekintetben is kivételes erővel ábrázolja a világháború utáni és a kommunista diktatúrák alatti európai ember állapotát, aki folyamatosan szenved, vergődik az e világi traumákban, az Istenbe vetett bizalom ellenére is. Pilinszkynél természetesen szintén ott van kora kritikája; amikor a francia fogolyról vagy a lágerek borzalmairól ír, azokban a műveiben benne van a Rákosi-rendszer és az azutáni kor atmoszférája is. Pontosan tudjuk azt is, hogyan kényszerítette sírásra Pilinszky Jánost az akkori rendszer lelki terrorja, Ágh István megrázóan emlékezett erre a Miért sírt Pilinszky János? című versében. Nagy Gáspár vallásos verseiben – köztük a Patmoszi trombiták, a Jegyezvén szalmaszállal címűekben – viszont töretlen az isteni égbolt, magát a reményt és az általa jelöltek biztos erejét jelképezi: „remegnem kellene és félnem nagyon, / de ellenkezőleg: megnyugtatnak a trombitaszók” – rögzítik például a Patmoszi trombiták sorai.

A Jegyezvén szalmaszállal című versében pedig azt írja: „a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”

– Igen, ezekben a versekben a keresztény égbolt sértetlen, ép és ragyogó. Nagy Gáspár hite jóval hiánytalanabb, sebek nélküli, talán még azt is meg lehet kockáztatni, hogy tökéletesebb, mint Pilinszky Jánosé. Ő végtelen bizalommal van Isten iránt, és ez az, ami kivételesen megerősíti őt e világi harcaiban. Míg Pilinszky – amiképpen maga mondta – „mozdulatlan elkötelezettséggel” áll szemben a kor vad és hamis erőivel, addig Nagy Gáspár kimozduló, aktív, harcos elkötelezettséggel szembesül vele.

Egy fiatal nyíregyházi kortársam, Nagy Balázs kiváló tanulmányban elemezte Nagy Gáspár vallásos költészetét. S ha már Nyíregyházát említettem: Nagy Gáspár 2007 januárjában bekövetkezett halála után az immár teljes életművéről szóló első átfogó konferenciát a Nyíregyházi Főiskolán rendeztük meg 2007. május 3-án, a Miskolci Egyetem bölcsészkarával közösen. A megemlékező tanácskozásra eljött a Magyar Írószövetség akkori elnöke, Kalász Márton is, díszvendégként pedig a költő feleségét, Szabó Mártát köszönthettük. Jelen volt és beszédet mondott Nagy Gáspár jó barátja és első monográfusa, Görömbei András akadémikus is. Sajnos már ő sincs közöttünk. Az akkor elhangzott tizenhárom előadás szerkesztett szövege 2008-ban kötetben is megjelent.

– Nagy Gáspár Szent Pál apostollal együtt vallotta: hirdesd az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő…

– Nem csupán vallotta, hanem meg is valósította ezt. Szabadon gondolkodó ember volt, és ebből nem engedett. Ám soha nem ítélte meg személyükben azokat, akik nem hittek, elvetették a kereszténységet, vagy másféle gondolati, történelemértelmező utakon mozogtak.

Teljes életművével tudatosította azt is, hogy a vallásos irodalom, az egyházi műfajok, az istenkereső, a transzcendensbe néző alkotások ugyanúgy és egyenrangúan részei irodalmunknak, ahogyan a világiak. Mennyi kincset adott például a magyar nyelvnek, költészetnek a gyönyörű zsoltárköltészet, amelytől ő is tanult! Ezeket nem szabad félresöpörni, nem venni róluk tudomást. Amiképpen Nagy Gáspár teljes életművének további értelmezését, jelenlétének tudatosítását is folytatni kell és folyamatosan a fényben tartani irodalmi kultúránkban.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »