Az internacionalista agresszió salakja visszahullhat a hadviselők hazai kiszolgálóira.
Minél ramatyabbul szerepelnek a balliberális alakulatok a választásokon, annál hisztérikusabban támadják az országot és annak rosszul döntő népét. Belegondolni is rettenetes, milyen eszközökhöz nyúlnának a jövőben a szocialisták, ha annyira kijátszanák magukat a választók kegyeiből, hogy kiesnének az Országgyűlésből. Nagyon úgy tűnik, hogy a tébolyodásig emlegetett fékek és ellensúlyok rendszere az ő szemükben azt jelenti: ha a balliberálisok megroggyannak, akkor jönnek a külföldi segédcsapatok, és megsorozzák a rút, antidemokratikus módon a megbízhatatlan polgárok szavazatainak többségével kétharmadra került konzervatív kabinetet.
A baloldali csatlósmédia valami lélegzetállító szervilitással vágja haptákba magát és kontrázik alá minden létező bírálatnak, ami kívülről jön. Egyetlen kritérium van, aminek meg kell felelnie egy nyugati megszólalónak: rosszat kell mondania az országról vagy fenyegetnie a kormányt és a lakosságot. Ha tehát nem fogadjuk el feltett kézzel az EU balos féltekéjének dühödt kritikáját, és nem ismerjük el már látatlanban, hogy az Egyesült Államoknak igaza van érvek, tények nélkül a vádaskodásban, akkor azt harsogják: a magyar kormány háborúzik Washingtonnal, Brüsszellel. Feltehetően már Dobó István esetében is azt kifogásolták volna, hogy katonái gazul megtámadták a török hadakat, amikor nem engedték be őket az egri várba. Hiába, ilyen az, amikor nem működnek a fékek és ellensúlyok. Akárcsak a tatárjárás idején, midőn rasszista kilengéssel meggátolták eleink nevezett etnikumot demokratikus alapjogai gyakorlásában, amikor az országban való szabad mozgásukat átmenetileg akadályozták, és szegényeknek várakozniuk kellett a Dunántúlra való átjutáshoz. Pedig ők is bizonyára civil szervezeteknek minősültek volna. Ha lett volna akkoriban már Európai Unió, kötelezettségszegési eljárást indítottak volna ellenünk, nem kétséges. Ki tudja, egy túlzott demokráciadeficit-eljárást kiérdemeltünk volna, amikor 1849-ben nem tettük le rögtön, csak késlekedve a fegyvert Világosnál az oroszoknak, diszkriminálva így a legyőzésünkből kirekesztett osztrákokat.
Mindez persze egyfajta akasztófa-irónia, ám a támadások az ország ellen az Egyesült Államok és az Európai Unió ballib oldala részéről annyira abszurdak, hogy az már komolytalan. Túlmentek a groteszk nemzetközi attakok azon a határon, hogy hatékonyak lehessenek. A permanens támadások egy ponton túl inkább erősítik azt, aki elviseli őket, és rontják a renoméját annak, aki mániákusan forszírozza a lehetetlenebbnél lehetetlenebb lejárató akciókat.
Az internacionalista agresszió salakja óhatatlanul visszahull a lélektani hadviselők hazai kiszolgálóira, az MSZP-re és társaira. Az állandó külföldi zárótűz miatt mintha abban váltak volna a műbaloldaliak érdekeltté, hogy az eddigieknél is pocsékabbul szerepeljenek, hogy mindenki mást hibáztathassanak. És aztán annál több hátszelet kapjanak kívülről. Az uniós és tengeren túli háttértámogatás viszont túlzottan magabízóvá teszi őket a folyamatos vereségek ellenére. Így minduntalan olyan aránytévesztésbe esnek, mint a mindig haragos Harangozó Tamás, aki bőszen azt követelte a T. Házban a kormányfőtől, derítse ki, kiket tiltott ki az Obama-adminisztráció az Egyesült Államokból. De ha Washington sem a személyeket, sem pedig a konkrét okokat nem hajlandó közölni, akkor a magyar kabinet ezt honnan tudhatná? És honnan veszi az MSZP, hogy az ab ovo atlanti-szervilis behódoló pozitúra nem visszataszítóan ellenszenves a magyar lakosság szemében? Amikor már akkor egyetértenek egy külső államtól indult verbális agresszióval, annak szempontjaival, mielőtt elárulta volna. Tényleg nem veszik észre, hogy ez a durva kitiltásos cirkusz ellenünk az Egyesült Államokban belpolitikai érdekeket is szolgál? Hogy Obamáék, a demokrata pártiak valószínűleg reménykednek abban, hogy pártpolitikai hozadéka lesz számukra a külügyi keménykedésnek, a renitens kis országok megregulázásának? Az már más kérdés, hogy ez kontraproduktív lehet, és feltehetően nem ússzák meg a leégést, de legalábbis megpörkölődést a november elejei kongresszusi, törvényhozási választásokon. A hazai szocialisták felől persze nyugodtan be lehet áldozni Magyarországot a haladó erők oltárán. Energiáikat inkább arra fókuszálják, hogy elhitessék magukkal és megmaradt szimpatizánsaikkal: valójában győzedelmeskedtek mindhárom idei megméretésen. Talán egyetlen józan ítélőképességű politikusuk, Botka László hiába ordítja le elégedetten mosolygó párttársai fejét és Kunhalmi Ágnes budapesti elnök óegyiptomi Kleopátra-frizuráját, amiért győzelemről beszélnek lépten-nyomon, a szocialista embertípus felsőbbrendűségébe vetett hurráoptimista hitet nemigen tudja megingatni bennük. Pedig – hogy parafrazáljuk Pürrhosz épeiroszi uralkodó mondását – még egy ilyen győzelem, és nem marad az MSZP-nek szavazója.
Sok jel mutat arra, hogy az álbaloldalon elpattant egy húr valahol a fejekben. Áthágják azokat a határokat, amiket magára valamit adó, lelkileg nem instabil ember nem lép át. Legújabban Ujhelyi István próbált rekordokat dönteni az egységnyi idő alatt abszolvált haza elleni gyűlölködés, böszme balítélet kategóriában az Európai Parlamentben a rólunk rendezett, vitanapnak hívott balliberális üvöltőderbin. Megfejelte produkcióját azzal, hogy még jól fel is jelentette az uniós csalásellenes hivatalnál (OLAF) szülőhazáját, amiért szerinte a miniszterelnök megmondta, hogy azok a települések eleshetnek az EU-támogatásoktól, amelyek nem fideszes jelöltet választanak. Persze senki sem mondott ilyesmit, ám mégsem emlékszik mindenre rosszul a szoci pitbull. Mert párttársa, Veres János tényleg azzal fenyegetőzött pár éve miniszterként, hogy úgy kapnak majd EU-pénzeket a települések, ahogy szavaznak. Szikrázó szemekkel arról is szólt az újdonsült magyar balos delegációvezető Strasbourgban, hogy 2018-ban véget vetnek a rezsimnek. Láthatóan nem érzékelte, hogy mégsem illik elvben civilizált embernek pártérdekből hazai belpolitikai ügyekkel traktálnia az uniós törvényhozást. Már csak amiatt sem, mert ezzel nyíltan elárulta, hogy kizárólag a bosszúvágy, reváns motiválta őket a vitanap kierőszakolásával. A toporzékolópartit azonban kínos érdektelenség kísérte. Navracsics Tibor uniós biztosi megválasztásának megakadályozására semmi esélyük nem volt. Füstbe ment a szocialista terv.
A néppárt részéről felszólaló Gyürk Andrásnak igaza volt: többet ártottak a baloldaliak maguknak a támadásokkal, mivel ezek miatt is szerepelnek oly rosszul a választásokon. Mégis, az álbaloldalon a helyzet változatlan. Élvezetőik viselkedéséből nyilvánvaló, hogy nem véletlenül nem mondják meg, mit értenek más politizálás alatt. Mert még radikálisabb hangütés irányába tolódnak el. Nincsen semmi cicó, nem lepleznek ők szemérmeskedve semmilyen agresszív szándékot, csak durr bele a rágalmakkal, ami a csövön kifér. Nincs is igényük rá, hogy bármilyen, mégoly vérszegény bizonyítékféleséget prezentáljanak. Akárcsak az európai liberóbaloldali őrültek házának, Ulrike Lunacektől Sophie in ‘t Veldig: pusztán az egzaltáltság fokában vetélkednek egymással. Nem csak nem lesz itt nyugalom tehát (Copyright Heller Ágnes), ha rajtuk múlik, de változás sem a portájukon. A forradalom gyermekei felfalják saját magukat s a jövőjüket. S még szerencséjük van, ha nem járnak úgy, mint a balos aktivisták a Lánchídon, akik eltorlaszolták a csúcsforgalom kellős közepén a forgalmat, ám tíz perc alatt elsöpörte, félretolta őket kormányszidalmazó molinóstól együtt a népfelháborodás.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
