A híres magyar sportriporter egy közvetítés alkalmával – állítólag – így kiáltott fel: „És ott hozzák a magyar zászlót. Felül piros! Középen fehér! Az alját nem látom!” Személy szerint sajnos nem voltam fül- és szemtanúja a rendkívüli esetnek, és nem ismerek olyat, aki mérget venne a sztori hitelességére, ezzel együtt roppant viccesen hangzik az egész. Ahányszor eszembe jut, vagy előkerül valahol, mindig nevetek. Noha voltaképpen nem fejez ki semmit. Elvégre aligha hordoz oly gonosz embert a hátán a nyelvterületünk, aki feltételezné, hogy az egyszeri sportriporter elfelejtette: a magyar zászló alul zöld.
Piros-fehér-zöld – ez a magyar föld! Ezt az összes óvodás tudja már óvodáskorában. Igaz, azt is tudják ők mind egy szálig, hogy piros-fehér-kék – ez a magyar ég, ennek azonban nem szabad összezavarnia bennünket. A további színverziókba és -alverziókba viszont ne bonyolódjunk bele, még ha az óvodások gyorsan fejlődnek is a XXI. században.
Most, hogy kiderült, új nemzeti politikára van szükség – a miniszterelnök mesélte ezt nekünk minapi évértékelője során –, és ismét ádáz harcok dúlnak a liberális unionisták és a vérző szívű hazafiak között, némiképp kétesnek tűnhet minden fakszni nélkül okoskodni nemzeti jelképeink esztétikai értékeiről, de nem rettenhetünk meg mindig mindentől.
Tökéletes dolgok eddigA Dera-szurdok télenA Parlament esteHova lett… – Nagy Feró és a Bikini első lemeze
Ha arról szeretnék írni, hogy a magyar zászló szép, akkor arról írok, és kész.
Globalizmus, föderalizmus, unionizmus ide, lázadás éve amoda, a nemzetizmus akkor is lehet klasszság, ha apokaliptikus víziók vázolódnak fel a nevében. Vagy a jegyében, vagy hogyan. Az pedig extra vagányság, hogy ez a nemzetizmus menő színösszeállítással fejezhető ki a megfelelő alkalmakkor. Hogy milyen alkalmakra gondolok?
Mindenkinek megvannak a maga szempontjai és esetei. Én kettőt említek. Ilyenek nálam a magyar jégkorong-válogatott meccsei. Vihargyorsan, odaadóan száguldozó játékosokkal a jégen, lelkes, őszinte közönséggel a lelátókon, lobogóval a magasban, és a Himnusszal, amikor nyerünk. Ha veszítünk, nemkülönben. Ezeknél esztétikusabb, érzelmesebb, felemelőbb helyzeteket nem is igazán bírok elképzelni. De szegről-végről hasonlók voltak – érzelmileg legalábbis – a gyermek- és ifjúkoromban Kárpátalján szervezett kulturális, majd politikai események is, amelyeken sok mindenen túlmutató erejük-hatásuk volt a színeknek.
A menő színösszeállítás szókapcsolatot használtam az imént. A piros-fehér-zöld nagyon is az. Jólesik a szemnek, kifejező – és még vidám is szerintem. Vessünk egy pillantást arra a bizonyos jégkorongos közönségre – de jó, hogy az a kellemetlen és ostoba fekete pólós divat nem terjedt el a szubkultúrában –, és hátha máris világos lesz, mire gondolok.
A nemzeti színek és a zászlók persze a legtöbbször eleve csinosak. Mondjuk a sarló-kalapácsos veres, amelynek az árnyékában felnőttem, nemigen volt az – így jártam –, és a horogkeresztesekre se sokan emlékeznek szeretettel. Vidámság és könnyedség azonban ritkábban jellemzi őket. Kitérő: az afrikaiak kivételek. Ez sem véletlen. Az afrikaiak nyűgeik-bajaik-tragédiáik ellenére jókedvű emberek. Lehet, hogy úgy belül mosolygósak volnánk mi is? Vagy a zászlóval próbáljuk ellenpontozni Himnuszunk szomorkás mélységeit?
A piros az erőt, a fehér a hűséget, a zöld a reményt fejezi ki. Ez hivatalos, benne van az alaptörvényben is. Mi több, a trikolór trikolórsága a francia forradalomra utal. A három szín együtt már a XVI. században is fel-felbukkant itt-ott, ám általánosan majd csak a reformkor környékétől kezdték használni. Pompás döntés volt. Az meg pláne szerencsés és megsüvegelendő, hogy miközben rendszerek, revolúciók, jelképek, címerek jöttek és mentek – a legnagyobb hatást egy címer kimetszése gyakorolta a történelemre és a néplélekre –, az állami-nemzeti lobogó végül is maradt, amilyennek megálmodták.
Azt is szeretem, hogy csomó minden hiányzik belőle. Nem a Kossuth- vagy a koronás címerre gondolok – utóbbival ellátva Magyarország nem hivatalos zászlaja a zászló, amelyet szabályozott keretek közt használhatnak potentátok és szervezetek, államfőtől Országgyűlésen és önkormányzatokon át rendvédelmisekig, közigazgatásosokig –, hanem olyasmikre, mint: agresszivitás, nagyképűség, kimódoltság, előkelősködés.
Ez a piros-fehér-zöld így – vízszintes elrendezésben, akár 1:2, akár 2:3 arányban, de sálakon, sapkákon, mezeken, pólókon, bárhol – egyszerűen egyszerű és szép. Esztétikus és meggyőző. Elegáns – de inkább hétköznapi, mint ünnepélyes. Ezt úgy értem, hogy: ünnepélyes alkalmakkor sem nyomaszt magasztossága, nem kell megrogyni a súlya alatt. Ellenkezőleg, könnyedén és egészségesen húzhatjuk ki magunkat olyankor is.
Ezek után csupán egyet nem értek. Ha ilyen menő a zászlajuk, ha ilyen tökéletes, akkor miért perlekedik-búslakodik-áskálódik annyit ez a sok szanaszét kóválygó magyar? Ez az ország meg ez a nemzet? Nem méltó ez a színeinkhez, édes barátaim! Ahhoz képest pláne nem helyénvaló, hogy mindannyian tudjuk: alul zöld. Mondom: zöld. Hehe.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 18.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
