Kifejezetten jó volt pozsonyi magyarnak lenni a múlt héten, legalábbis a művészlelkek dőzsölhettek a fővárosban.
Nem érzek lelkifurdalást a magyar állami pénzen dőzsölésért, bár tudom, hogy a nyolcadik alkalommal megrendezett Több mint szomszéd programsorozat elsősorban a helyi szlovákokat hivatott megszólítani. Viszont tény, hogy pozsonyi magyarként nem jutok hozzá magyarországi lapokhoz, könyvekhez, lemezekhez, nem találkozhatok magyar írókkal, képzőművészekkel, színészekkel, zenészekkel – illetve csak hellyel-közzel. Vagyis nem elégíthetem ki kulturális igényeimet, ami nyilván hatással van személyiségfejlődésemre, ízlésemre.
A pozsonyi magyar kulturális hetet idén végre a megszokott időpontban szervezhette meg a Liszt Intézet, így hívják újabban a Pozsonyi Magyar Intézetet. Nekem hiányzik a névből a kultúra szó, de ilyesmiért már Shakespeare Júliája is hazaküldött volna egy intővel. („Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos”)
Szóval a működés számít, nem a név. És az intézet kitett magáért: színes, nívós programot kínált június 6–12. között. Következzenek az én kedvenceim.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a V4-eknek kulturális viszonylatban igenis, van értelme. A négy ország művészei pályázhatnak támogatásért közös projektekre. Egy ilyen kooperáció gyümölcse a Visegrádi Szólamok koncertprogram, amelynek négy résztvevője mára összeszokott csapatot alkot. Körbeturnézták Európát, olyan szerzők műveivel, mint Vivaldi, Bartók, de Falla, vagy Astor Piazzolla. A Klarisszák temploma dugig megtelt, és mindenki elégedetten távozott.
Már évek óta a Vígszínházat hívják meg a pozsonyi dzsemborira, kevés szereplős előadásokkal, monodrámákkal. Ez egyértelműen a helyi magyaroknak szól, nehezen feliratozható, de ha szlovák közönségre vágynának, nyilván egy mozgásszínházat hívnának. Fesztbaum Béla remeklése, a Szülőfalum, Pest egy ismeretlen világba kalauzolt minket, Molnár Ferenc Budapestjére, amelyet az író szenvedélyesen szeret, kritizál, átkoz és áld. Fontos mérce, hogy mosolyognak-e a zenészek a színpadon az előadó poénjain. Nos, Fesztbaum Béla többször is megnevettette őket, pedig ki tudja, hányadszor hallották tőle ugyanazt.
A Nagycétényben gyerekeskedő, Komáromban érettségiző Borbély Alexandra egy tünemény. A vele szervezett, Szabó G. László által vezetett beszélgetés felölelte a színésznő eddigi pályafutását, és apró titkokra is fény derült. Ezeket nem árulom el, hadd sajnálkozzanak, akik nem voltak ott a Hviezdoslav téren. Számomra különösen érdekes volt, hogyan vesznek fel egy rendkívül nehéz filmes jelenetet, illetve milyen gondok gyötörték hősnőnket azon a a díjkiosztón, amelyen megkapra az Európa legjobb színésznőjének járó díjat. Szó esett a családi háttérről, szerencsés véletlenekről, meghatározó művésztanárokról, kollégákról, sőt arról is, hogyan kell csettintésre sírni vagy nevetni a kamera előtt.
De vajon van-e létjogosultsága egy magyar kulturális hétnek Pozsonyban? A 450 ezres városban 15 ezer magyar él. Legalább ugyanennyien ingáznak naponta 60-70 kilométeres körzetből, vagy gürizik végig a hétköznapokat, hogy hétvégenként hazautazzanak, mondjuk Gömörbe. Nehéz megsaccolni, hányan járnak közülük kulturálódni hétköznaponként.
A pozsonyi színművészeti egyetemen évek óta azt tanítják, hogy a fővárosban 2000 főre tehető azon polgárok száma, akik rendszeresen járnak színházba. Ne legyenek illúzióink: a „rendszeresen” mindössze évi két-három alkalmat jelent. Ugyanez lehet a helyzet a kiállítások látogatóival, vagy a koncertjárókkal. Mégis úgy tűnik, érdemes ilyen jellegű, özönvízszerű művészeti kínálat-dömpinget prezentálni, mert sokan véletlenszerűen döntenek, akár a rendezvény napján is, főleg ebben a poszt-Covid-időszakban,
Ráadásul úgy tűnik, idén kora nyáron minden egyszerre zúdult a nyakukba. A lelkes szervezők jobbnál jobb programokat izzítanak a maroknyi pozsonyi közönségnek, akikhez persze mások is csatlakoznak alkalmanként, de ők nem szerepelnek a statisztikában, azaz részvételük esetleges. Vagyis felesleges itt és most azon keseregni, hogy egy-egy programon a várnál kevesebben voltak. A cél a csendes többség megfertőzése, a véletlenül arra járók becserkészése. Mert belőlük lehetnek a magyar kultúra értékeinek új felfedezői, azok a bizonyos nyitott, érdeklődő szomszédok.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
