Tisztázzuk: Nem vasárnap van halottak napja

2004 nyarán temették el Nagyapámat.

A család meg sem kérdezte, hogy elmegyek-e a szertartásra, tudták, hogy nemet mondanék, hiszen egész egyszerűen nem tudnám végig csinálni, összekuporodva befeküdnék mellé a sírba és ott döglenék meg Farkasréten, ezért beöltöztek szépen feketébe, ahogy illik, vettek virágot, koszorút és eltemették azt az embert, akit a világon a legjobban szerettem, én pedig magzatpózban vonyítottam padlástéri szobámban.

Utoljára gyerekkoromban voltam temetőben.

Apu és anyu kézenfogtak, fel kellett vennem a legcsinosabb szoknyámat és a viszketős harisnyát, csöndben ülni a villamoson és kilométereket sétálni öregasszonyok között, míg elértük a kívánt parcellát.

Már gyerek fejjel is furcsának tartottam ezt az egészet, nem értettem, miért állunk keresztek, márvány lapok és cirádás betűkkel vésett urnák előtt, hiszen Pista bácsinak és Marika néninek már olyan mindegy, különben is csak távoli rokonok voltak és nem számít, hogy hoztunk-e virágot, és ha igen, mennyiért, mekkorát és milyen színűt, mert ha meg vannak halva, akkor a virág a legutolsó dolog, amire most nekik szükségük van.

Félreértés ne essék, minden évben kellenek az ünnepek, hiszen azok állítanak meg és azok késztetnek egy kicsit gondolkodásra minket, kiemelnek a szürke hétköznapokból, de az én halottaim nem kívül vannak és nem csak egyszer gondolok rájuk kötelességszerűen, hanem bennem élnek és velem vannak a saját halálom napjáig.

Nem kell nekik csinos ruha, buszon zötykölődés és koszorú meg mécses, ők már jó helyen vannak, és ha találkozni akarok velük, egész egyszerűen csak becsukom a szemem, elcsendesítem az elmém és rájuk gondolok.

Hírdetés

Soha nem voltam kint Nagyapámnál a temetőben és azt hiszem, soha nem is fogok kimenni, mert ő nem ott van, hanem itt, ahogy ezeket a sorokat írom, ahogy rá gondolva letörlöm a sós könnycseppeket arcomról, ott van álmaimban, a vérkeringésemben, a genetikámban, a mozdulataimban. Bennem él, ahogy benned is ott élnek azok, akiket szerettél és már nem lehetnek veled.

Nem az az ünnep, amit piros betűvel jelöl a naptár, amikor kötelezően tenni kell valamit, hanem az, amikor befelé tudunk tekinteni, elönt minket a szeretet, és át tudjuk adni magunkat a mi, saját, belső ünnepünknek.

H  I  R  D  E  T  É  S

>>> Székely zászló + SIC autósmatrica INGYEN <<<>>> Székelyföld és Erdély az autókon <<<

Ha az anya csak anyák napján fontos, ha a gyerekről csak a gyereknap szól, ha csak karácsonykor szeretjük egymást és ha csak halottak napján gondolunk az eltávozottakra, akkor megette a fene az egészet.

Ha szerettél valakit és kimész hozzá halottak napján a temetőbe, az egy nagyon szép gesztus. Gyújts érte gyertyát és álldogálj kicsit a sírjánál, zokogj bátran, add át magad a fájdalomnak, hiszen ez teljesen emberi. De az ünnep mindig a lelkedből jöjjön, ne képmutatásból és ne kötelességből, ne azért, mert a társadalom ezt várja el tőled, hanem mert te, magadban, éppen akkor úgy érzed, hogy eljött az ünnep ideje.

Köszönöm a figyelmet:
Egy élő ember, akinek minden nap ünnep, amit a szeretteivel tölthet.

Bihari Viktória – Facebook bejegyzés


Forrás:erdelyimagyar.wordpress.com
Tovább a cikkre »