Szeretnék kérni valamit a nőktől.
Nem számonkérni. Nem megmondani, hogyan kellene nőnek lenni. Inkább azoknak a férfiaknak a nevében szólni, akik még hisznek abban, hogy férfi és nő nem egymás ellenfelei, hanem egymás társai lehetnek.
Ti is kelletek hozzá.
Ahhoz, hogy jobban tudjunk együtt élni. Ahhoz, hogy kapcsolataink ne a sérelmek könyveléséről szóljanak. Ahhoz, hogy családokat, közösségeket, végső soron valamivel emberibb világot építsünk.
Mi, férfiak sem úszhatjuk meg az önvizsgálatot. Fel kell tennünk magunknak a kellemetlen kérdéseket. Értem-e a mellettem élő nőt? Meghallgatom-e? Tisztelem-e a szabadságát? Vállalom-e a felelősséget? Tudok-e bocsánatot kérni, változni, felnőni ahhoz, amit egy kapcsolat kíván tőlem?
De szeretném kérni: ti is tegyétek fel ezeket a kérdéseket.
Értem eléggé a mellettem élő férfit? Ismerem a félelmeit, a vágyait, a terheit? Meghallgatom akkor is, amikor olyasmit mond, ami kényelmetlen számomra? Képes vagyok belátni, amikor én bántottam, én voltam igazságtalan, vagy nekem kell változnom?
Mert az önkritika nem férfi- vagy női kötelesség. Emberi kötelesség.
És talán érdemes óvatosnak lenni minden olyan szirénhanggal, amely csak azt mondja nekünk, milyen nagyszerűek vagyunk. Amely csak a jogainkról, lehetőségeinkről és értékeinkről beszél, de arról már kevésbé, hogy tartozunk is valamivel egymásnak.
Ez ugyanúgy veszélyes üzenet a férfiaknak, mint a nőknek.
Egy nő nem pusztán attól értékesebb ember, hogy nő – ahogyan egy férfi sem attól, hogy férfi. Emberi méltóságunk önmagában megillet bennünket, de hogy mit építünk ebből az életből, abban már számítanak a döntéseink, a tetteink és a mögöttük lévő szándékaink.
Keresztény emberként hiszem, hogy minden ember Isten teremtménye, ezért méltósága nem teljesítmény kérdése. De éppen ez a méltóság hív felelősségre is.
Jogaink vannak. Lehetőségeink vannak. Tehetségünk van. És vannak kötelességeink is.
A társunkkal szemben. A gyermekeinkkel és családunkkal szemben. A munkánkban. A közösségeinkben. Férfiként és nőként egyaránt.
Nem könnyű. Nekünk sem, nektek sem.
És nem minden férfi nevében beszélek. Csak azokéban, akik még bíznak bennetek. Akik magukon is dolgozni akarnak. Akik nem uralkodni szeretnének rajtatok, és nem is harcolni veletek, hanem mellétek állni.
Talán mi sem leszünk mindig könnyű társak. Néha ügyetlenek leszünk. Néha nem értünk benneteket. Néha nekünk kell majd kimondanunk: igazad volt, változtatnom kell.
Csak azt kérjük, ti se adjátok fel ezt a munkát.
Mert szükségünk van egymásra.
És ha mindkét oldal hajlandó önmagán is dolgozni, nemcsak egymástól követelni, akkor talán sokkal többre vagyunk képesek annál, mint amit külön-külön elérhetnénk.
Csodákat építhetünk együtt.
Kapcsolatot. Családot. Közösséget. Világot. Jövőt.
Ti és mi.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
