A Sztálingrádnál körülvett német katonák sorsa nagyon szomorú volt. November 25-én, amikor a gyűrűt csak létrehozták, a körülzárt 6. hadsereg létszáma 284 ezer katona és tiszt volt.
27 ezer főt közülük repülőgépekkel evakuáltak. A hadseregből a főbb erők elszállítása után, a szovjet temetkezési csoportok a sztyeppén felszedtek és 147 000 holttestet temettek el, és mintegy 91 ezer embert fogságba ejtettek.
Ezek közül csak hat ezer maradt életben a háború végéig.
Vagyis 15 német katona közül 14 meghalt.
Ez valóban szokatlan helyzet. Általánosságban a háború miatt a német hadseregnek csak mintegy 15% -a nem élte túl a fogvatartást – annak ellenére, hogy a német rabságban különböző források szerint a foglyul ejtett szovjet katonák közel kétharmada meghalt.
Ahhoz, hogy megértsük, mi történt, vissza kell mennünk az időben. Bár némileg váratlanul, a német csapatok Sztálingrádban 1942 októberében komoly ellátási problémákkal szembesültek, amikor az utcai harcok teljes erővel megerősödtek.
A Paulus mögött lévő egyutas ellátási vonal nem tudott megbirkózni a a harcolók szükségleteivel.
Ennek eredményeképpen a németek már érezhették a közeledő éhínség lassú lélegzetét.
Még a bekerítés előtt a németek egyes területeken már levágták a lovakat. A ló hagyományos szállítási eszköz volt a Wehrmacht számára, de most már nem más, mint egy sajátos, rendelkezésre álló ételnyersanyag.
A hús, a burgonya, a konzervek elfogytak, a tartalékos vonatok az állomáson megoldhatatlan forgalmi dugókban álltak. Még a sztálingrádi összeomlás előtt a német hadsereg csak kevéssel több mint a fele a levegőből nehéz fizikai munkához szükséges kalóriákat kapott.
Miután november végén Paulus 6. hadseregét körülvették, a helyzet katasztrofális lett a németek számára.
A német csapatok sorsáról személyesen Hitler döntött.
November 22-én, amikor a gyűrű bezárult, a Führer meghívta Hans Eshonekot, a Luftwaffe személyzeti vezetőjét egy találkozóra.
Elmondta, hogy teljesen megvalósítható a légitámogatás, ha ehhez további erőket kapnak. Mindenesetre az volt a célja, hogy az utánpótlást a gyűrűn belülre szállítsák.
Nem sokkal ezután Goering is megismételte Hitler javaslatát és a sürgetés miatt Eshonekunak egyszerűen nem volt ideje, hogy elvégezze a szükséges számításokat.
A valóság az volt, hogy nem lehetett lehetett az éhínség és hideg gyötörte embereket ellátni.
A Paulus-féle hadsereg legalább ezer tonna rakományt igényelt naponta. Valójában még a Luftwaffe erőfeszítéseinek csúcsán is naponta csak 130-140 tonna rakomány került a területre, és gyakrabban – kevesebb mint száz tonna.
A Vörös Hadsereg gondoskodott arról, hogy a német pilóták körül forró legyen a levegő.
A légijárműveket folyamatosan lőtték, a harcosok minden fronton támadtak, és a muníció ki és berakodásakor a repülőtereket állandó tűz alatt tartották.
Ennek eredményeképpen 488 repülőgépet lőttek le a levegőbe, vagy megsemmisítették a földön, legalább ezer főt öltek meg a személyzetből, és a megmaradtak nem tudták kiszolgálni a Luftwaffe gépeit.
Ezeknek az erőfeszítéseknek a csúcsa volt a tacsinskaja-i légi bázis megsemmisülése, ahonnan ki is űzték a támadókat.
A Luftwaffe erőfeszítéseinek általános eredményét Hube tábornok foglalta össze, amikor repülőgépeket a gyűrűből evakuálták. Amikor találkozott Hitlerrel, megkérdezte tőle: “Führerem, miért nem lősz le néhány légierős tábornokot?”
Mindez tömeges éhezést és az orvosi szolgálat összeomlását jelentette a körülzárás alatt. Már december 8-án a napi, fejenkénti élelmiszerek adagok mennyisége alig több mint 300 grammra esett, és 1943. január 9-től a Paulus katonái csak 75 gramm kenyeret és 200 gramm lótejet kaptak.
Természetesen az ilyen táplálkozási normák csak az éhség fokozódásához és halálhoz vezethettek. Ezért a csapatok parancsnoka, Friedrich Paulus nem csak a szervezett fegyverletétel kérdését vette figyelembe.
A korábbi kapituláció természetesen óriási pszichológiai csapást jelentett volna Németország számára, de százezreket mentett volna meg.
1943. január 8., K.K. Rokoszovszkij ultimátumot küldött a körülzártaknak.
Konstantin Konstantinovics minden illúzió nélkül, és meglehetősen objektíven körvonalazta Paulus álláspontját. A helyzet reménytelen, a külső gyűrű áttörésének próbálkozásai kudarcot vallanak, a katonák éheznek.
A megadási feltételek egészen ésszerűnek és humánusnak tűntek: az életet és biztonságot, az orvosi ellátást, a foglyokkal emberséges bánásmódot biztosították a szovjetek a fegyvereknek és felszereléseknek átadása esetén.
Az ultimátumot megkapva Paulus rádión felvette a kapcsolatot az ellenséggel és a szovjet javaslatot visszautasította. Hitler és a von Manstein, a hadseregcsoport parancsnoka arra törekedtek, hogy feláldozzák katonáikat annak érdekében, hogy az oroszokat a lehető leghosszabb ideig tartsák, és ezzel nem engedték, hogy nagy erőket dobjanak át a többi frontszakaszra.
Ekkor már az elsődleges halálozási tényező az éhség volt. Az alultápláltságból származó halálesetek száma elképesztő arányban növekedett. Először havonta több tucat ember halála következett be, míg januárban a németek naponta több tucat embert vesztettek el éhhalál miatt, és hamarosan ez a szám napi száz fölé emelkedett.
A később már fogságba kerültek sokan azt kívánták, hogy Goering “éljen a Sztálingrád diétán”.
Sőt, az élelmiszer hiánya miatt a legyengült emberek hamarabb megbetegedtek. Ebben a helyzetben az avartűz sebességével először elterjedt a tularémia, később a májgyulladás és a hasmenés, majd a tífusz.
A terjedést gyorsította a katonák eltetvesedése.
Kezdetben rovarokon derültek, kis partizánoknak hívták őket, de nagyon hamar nem nevettek.
“Minden tetű, olyanok, mint az oroszok, megölsz egy teremtményt, és helyette tíz új bukkan fel” – írt egy tiszt a körülzárt zónából.
Végül a sok vakarózás miatt sebek alakultak ki, mely kitűnő kapu volt a fertőzéseknek, melyeken keresztül számos, a helyzetben kialakult betegség halállal végződött.
Sorsuk nem volt könnyű: az éhség és az elhúzódó hipotermia hátterében az apró sebek is gyorsan okoztak szövődményeket, gangrenát, szepszist és halált.
Azonban volt egy embercsoport a “gyűrűben”, amely sokkal rosszabb volt, mint bármelyik náció.
Ezek az elfogott szovjet katonák voltak.
A körülzárt területen a bezárás pillanatában voltak fogolytáborok, amelyekben több ezer elfogott katona volt. Egyáltalán nem kaptak semmit, kivéve a német utánpótlásból elhullott gabonát.
A táborokat gyorsan eléri a kannibalizmus.
A felszabadulást szinte senki sem élte meg. Ráadásul egy bizonyos számú lakos még Sztálingrádban is maradt, bár szó szerint csak több tucat emberről volt szó.
Végül teljesen bezárult a gyűrű. Az tény, hogy a voltak voltak élelmiszer-tartalékok, de a szállítás teljesen összeomlott. Ennek oka az üzemanyaghiány, a lovak elfogyasztása, mint élelmiszer.
Ezért, ami különösen megdöbbentette a Vörös Hadsereg katonáit, a gyűrűben az éhségtől félig halott németek szó szerint néhány tucat kilométerre voltak a teli élelmiszer raktáraktól.
1942 novembere óta a Vörös Hadsereg rengeteg foglyot ejtett. A Sztálingrád közelében lévő offenzívát megelőzően csak mintegy húszezer német katona került át az NKVD-be, ezért nem jelentett problémát az elhelyezkedésük, az étkezésük és a kezelésük.
Azonban a harc elején már több mint 60.000 német és román katonát fogtak el. Ugyanakkor Don közelében, Paulus halála előtt még 86 ezer német, magyar és olasz katona került fogságba.
Már novemberben az NKVD tisztjei és egészségügyi személyzete a haját tépte: a fogvatartottak folyamatosan betegek voltak, kimerültek, a paraziták hordáit hordozták.
Az állapotokra jellemző volt, hogy egy foglyon több száz gramm tetű élősködött. Mindez komoly gondot okozott: a fogvatartottaknál a tetvek által okozott betegségek jelentek meg.
A szovjetek a tömeges foglyul ejtettek befogadását nem igazán szervezték meg a legjobb módon. Meleg ruhákat a németeknek és a románoknak nem tudtak biztosítani. A foglyok szállítására szolgáló kocsikban nem volt fűtés, a hely szűkös volt.
A 43. év januárjában konkrét utasításokat követtek – a foglyoknak (külön egészségesek, sebesültek, betegek) részére gyógyszereket és felszereléseket rendeltek. Azonban az összes intézkedés ellenére a Vörös Hadsereg egyszerűen nem volt kész arra, hogy az elkövetkező napokban megbízhatóan rendezze a sorsukat.
1943 januárjában a 6. német hadsereg katonái önként mentek a fogságba, majd Paulus kapitulált, és február 2-án átadta a kimerült német katonák utolsó csoportjait is. Az állapotuk katasztrofális volt.
A fogvatartottak abszolút többsége súlyos, bonyolult fagyásoktól szenvedett, és szinte minden betegség mellet jelen volt a dystrophia (izomsorvadás). Tény, hogy minden fogoly egyszerre több halálos kór miatt veszett oda.
Még Paulusnak is véres hasmenése volt. Ez a 90 ezer fagysérült, fizikailag lepusztult sereg áramlása a Vörös Hadsereg orvosi egységeit szó szerint néhány héten belül elérte.
Sokan fontos dolgokat vettek el tőlük a Vörös Hadseregnek, mint minőségi meleg ruhák, lábbelik, de ugyanakkor a megdöbbentett szovjet katonák gyakran megosztották ételüket a foglyokkal.
Wiegand Wooster, egy tüzérségi tiszt emlékeztetett arra, hogy egy szovjet harckocsizó elvette tőle a kesztyűjét, de adott helyette egy pár olajos, ujjatlan kesztyűt és egy zsák kekszet. Wooster maga is értékelte a cserét: a keksz fontosabb, mint az elvett kesztyű. Együtt ebédeltek a fogvatartók, a foglyokkal, anélkül, hogy szemrehányást tettek volna nekik. A legrosszabb helyzetben azok a foglyok voltak, akik nem tudtak járni. Először a szovjetek megpróbálták felemelni, vinni őket, végül is lelőtték őket.
Wooster a háború után elmondta: Természetesen felháborító volt, hogy az őrök lőttek a tehetetlenül fekvő, elesett katonákra. De most visszagondolva, mi mást tehettek volna? Az, aki elveszítette az eszméletét és elesett, hamarosan halálra fagyott. Nem volt közlekedés. Az oroszoknak is problémát okozott a közlekedés.
Az üzemanyag és az édesvíz súlyosan hiányzott. Ráadásul a foglyoknak nem volt hely az elhelyezésre. A sztálingrádi külvárosban lévő legközelebbi épületekbe kellett szállítani őket.
A menetelés már a jeges utakon véres aratást végzett. Beketovkában, egy sztálingrádi településen volt egy elosztó tábor. A túlélőket még a padlásokra és pincékbe is bezsúfolták, ahol nem voltak ablakok, WC-k és víz.
Azonban itt jött a dráma végső fejezete. A szovjet orvosok, akik maguk is kevések voltak és nem rendelkeztek gyógyszerekkel, már nem tudtak megbirkózni a járványok által kialakult helyzettel.
Még akkor sem, amikor tetvetleníteni próbálták a foglyokat, mert a rovarok hordái átmentek az orvosokra és a vizsgálandókra.
A halálesetek 90% -át két tényező okozta – dystrophia és a tífusz. Az általános átadást követő két-három héttel a foglyok egyharmada halt meg.
Az egészségeseket megfertőzték a betegek, a rovarok pedig tovább éltek a holttesteken. Moszkvából zúgolódtak és követelték, hogy biztosítsák a helyiségeket és a fogvatartottak tisztességes egészségügyi feltételeit, de ez csak evakuálással érhető el, és a Sztálingrádban elfogottak többsége nem élte meg ezt a pillanatot.
Ezzel szemben az elfogott tábornokok élete egyszerűen elképesztő volt. Ők nem tagadták magukat sokat – Heitz tábornok fogságba került, még néhány bőröndöt is csomagolt. Ezt megelőzően pathetikusan megígérte, hogy az utolsó golyót magának szánja. Amikor szerencsétlen társai megkérdezték, mi akadályozta meg az esküje beteljesítését, Heitz elmagyarázta, hogy a vezérkar vezetője nem adott engedélyt rá.
Paulus segédje, Adam ezredes megpróbálta zaklatni az őrség parancsnokát, Bogomolov hadnagyot, a folyamatos “Heil, Hitler!” kiáltással. Egy másik tábornok vadállatként küzdött román kollégájával. A brit újságíró szerint minden egy nagy állatkertnek tűnt.
A fogolytáborban egy teljesen váratlan probléma merült fel. Először is, a románok elkezdtek zsarnokokoskodni a németek felett. Az ott létrejött “román maffiának” sikerült bejutni a konyhába, és most könyörtelenül vágta le a németek élelmezését honfitársaik javára. Ami különösen megdöbbent sok németet, az osztrákok “emlékeztek” a származásukra, remélve, hogy így könnyebb lesz.
Azonban a foglyok többsége, még azok is, akik Sztálingrádból jöttek, nagyon gyorsan meghaltak. Áprilisban már a Paulus hadsereg katonáinak több mint fele volt a másvilágon.
Meg kell jegyezni, hogy a Vörös Hadsereg számára ez a szörnyű tapasztalat rendkívül értékesnek bizonyult. Az ilyen történetek még az 1944-1945-es győzelmek során sem történtek meg, amikor az oroszok sokkal több ellenséget fogtak el.
A hatodik hadsereg állapotából októberben sem vontak le semmilyen következtetést, amikor már régen vesztésre álltak, ugyanis Paulus nem kapott parancsot az áttörésre, és végül a körülvett hadsereget nem lehetett szervezett módon átadni az oroszoknak, ami a legjobb megoldás lett volna Paulus hadseregének maradványaira.
Hitler és Paulus közvetlen vezetője, von Manstein katonai szempontból előnyösnek tartotta, hogy a 6. hadsereg elpusztuljon, és ezzel ameddig csak lehetséges volt, lekötötte a szovjet erőket.
Jevgenyij Norin
magyartudat.com
Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »
