Terrorral a terrorizmus ellen

HÚSZ ÉVVEL EZELŐTT

„A vesztes soha nem felejt, a győztes azonban hamar továbblép.”
John le Carré

Húsz évvel ezelőtt, 2003. március 20-án az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül megelőző, úgynevezett preventív háborút indítottak Irak ellen. Arra hivatkoztak, hogy Irak Amerikát és a világot megsemmisítéssel fenyegető tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, amiket használni akar. Ez volt a terrorbombázással és légitámadással kezdődő, százharmincezer fős inváziós hadsereggel indított teljeskörű támadó háború indoka és magyarázata.

Televíziós beszédében George W. Bush, az USA 43. elnöke [1] azt ígérte, hogy eltávolítja a diktátort: Szaddám Huszeint [2] és felszabadítja Irakot. Miközben hajnali 5 órától az első harminc Tomahawk rakéta becsapódásával megkezdődött Irak demokráciává bombázása, aközben az USA elnöke arról biztosította az amerikaiakat és a világot, hogy megkímélik a civileket, és tiszteletben tartják az iraki civilizációt.

Ennek érdekében romba döntötték Irakot, infrastruktúráját földig rombolták, feloszlatták a hadseregét és a rendőrségét, intézményeit felszámolták és ezzel működésképtelenné tették az országot. Vagyis politikai, biztonsági és gazdasági vákuumba taszították. Az eredmény 4 600 elesett és több mint harmincezer sebesült amerikai katona. Az iraki veszteségek pedig egyes források szerint több mint egymillió halott, nyolcmillió menekült, további hontalanná vált milliók és négymillió árva.

Irakot az amerikaiak civilizátori dühe kiszolgáltatta a vallási és törzsi ellentéteknek, amelyek megszülték a dzsihadisták új nemzedékeit. Megnövelték Irán befolyását és tekintélyét.

IRAK KITALÁLÁSA

„Mindenkinek annyi joga van, amennyi hatalma.”
Baruch Spinoza

Irak azokhoz a mesterségesen kialakított államokhoz tartozott, amelyeket az első világháború végén hoztak létre a magukat győztesnek tartó britek és franciák. [3] A Lenin és Wilson által szinte egyidőben meghirdetett nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozva a britek nemzetállamot csináltak Irakból. 1921-ben egyesítették Baszrát és Bagdadot, később hozzájuk csatolták Muszult is, és a szír hasemita I. Fejszált tették meg királynak. Irak 1932-ben de jure független lett, a tényleges hatalom azonban továbbra is a britek kezében maradt, akik egészen a huszadik század végéig újra és újra beavatkoztak az ügyeikbe. Teljes függetlenségüket csak 1947-ben nyerték el. Ezt követően, úgy az 1958-ig tartó hasemita királyság, mint a későbbi köztársaság, illetve az 1979-től tartó Szaddám Huszein fémjelezte időszak alatt megszilárdult az iraki állam és megerősödött az iraki identitás. Az irakiak egységes országként tekintettek a hazájukra, magukat iraki állampolgárként tételezték, vallási, törzsi hovatartozásukat hátrább sorolták. 1961-ben a britek megakadályozták, hogy Irak bekebelezze a tőlük éppen akkor függetlenné váló Kuvaitot. 1990-ben, amikor Irak újra megkísérelte Kuvait elfoglalását, az USA vezette szövetség az első öbölháborúban – ami gyors amerikai győzelemmel végződött – visszavonulásra kényszerítette Szaddám Huszeint. Az USA akkor még nem akart rendszerváltást Irakban, nem akarta Szaddámot eltávolítani, később is csak gazdasági szankciókkal büntette az országot. Ezek a büntető intézkedések lerombolták az irakiak életszínvonalát, hatalmasra duzzasztották a korrupciót, és a folyamatos gyógyszerhiány következtében többezer ellátatlan beteg halálát okozták.

POSZTHIDEGHÁBORÚS ELITEK

„The USA is the best democracy money can buy.”

A Nyugat soha nem ünnepelte meg hidegháborús győzelmét. Legitimációját továbbra is világháborús diadalaiból eredeztette. Első és második világháborús hőstetteit máig hivatkozási alapnak tekinti, a bipoláris világ és a Szovjetunió felett aratott sikerén azonban nagyvonalúan átsiklik. A britek azért, mert többszörös kudarcként élték meg, hogy az amerikaiak és az oroszok lehetővé tették az új német egységet, ami újraélesztette a félelmeiket, sőt világháborús győzelmeiket is megkérdőjelezte. Európa addigra már szinte teljesen amerikanizált nyugati fele is vegyes érzelmekkel fogadta Németország és ezzel Európa újraegyesülését. Örült is, meg nem is a szovjet fenyegetés kimúlásának, a Keleten megnyíló befolyási övezeteknek és az új piacoknak, ugyanakkor rettegett attól, hogy mindez véget vet kényelmes önállótlanságának és felelősségvállalásra kényszeríti őket. Az USA egyértelmű, világraszóló győzelmet aratott azzal, hogy ideológiai- és rendszervetélytársát egy olyan küzdelemben gyűrte le, ami 1917-től egy teljes évszázadon keresztül tartott. Ennek tudatában az első perctől kezdve hegemónként viselkedett. Élvezte és ki is használta, hogy többé senkire és semmire nem kell tekintettel lennie.

Hogy a világ ura lett.

Az USA neokonok és a progresszív demokraták alkotta hidegháborús elitje eleinte elbizonytalanodott amiatt, hogy az egypólusú világgal beköszönő béke korszaka befolyás, feladat és megrendelés nélkül hagyja őket és a velük szimbiózisban élő katonai-ipari komplexumot. Nem volt még világos a számukra, hogy az ősellenség: a szovjet birodalom kiiktatása után kiket és hol kell majd legyőzniük, ellehetetleníteniük ahhoz, hogy annak ellenére, hogy minden megváltozott, mégis minden a régiben maradjon. Aggodalmaik nagy részét már az első pillanatokban szertefoszlatta George H. W. Bush, az USA 41. elnöke, [4] aki az általa meghirdetett „új világrendet” azzal indította útjára, hogy haladéktalanul hozzálátott a Közel-Kelet még nem amerikanizált területeinek és erőforrásainak megszerzéséhez. A fent említett 1991-es első öbölháborúval [5] kiparancsolta Irakot Kuvaitból és visszaállította Kuvait függetlenségét. Nem számított, hogy előtte, az 1980 szeptembere és 1988 augusztusa között nyolc éven át tartó Irán elleni háborúban Szaddám az USA legfontosabb szövetségese volt. [6] Bush háborút akart, hogy erejét és az új világrend iránti elkötelezettségét fitogtassa. És hogy az USA elbizonytalanodott héja-elitjét megnyugtassa. Széles háborús koalíciót szervezett, amelyhez mindenki, még a legfontosabb arab és muszlim országok is lelkesen csatlakoztak. Az ENSZ Biztonsági Tanácsánaktámogatásával 1991. január 17-én indult meg a támadás Irak ellen. „Ez a válsággóc ritka lehetőséget biztosít ahhoz, hogy az együttműködés kora felé mozduljunk el.” – nyilatkozta elégedetten. [7] A legyőzött oroszok és a volt szocialista országok meg voltak tisztelve, hogy együttműködhetnek. Moszkva abban bízott, hogy az USA, illetve a Nyugat partnerként kezeli majd őket.

Nem kezelte.

1990 után Jelcin orosz elnök [8] segítséget kért az amerikaiaktól Oroszország demokratizálásához és a tervutasításos rendszerről a piacgazdaságra való átállításához. Az amerikai szakértők és persze Soros, jöttek, nekiláttak és katasztrófát csináltak.

Ahogy mindenhol.

Gyarmatosítóként, korrupt tolvajokként viselkedtek. A hatalmas orosz piacra hajtottak és Oroszország természeti kincseit akarták lenyúlni gyorsan és főleg sz.rért, h.gyért.

Ugyanaz a forradalmi hév fűtötte őket, mint egykor a bolsevikokat, csak ők nem a kommunizmusban, hanem a privatizációban, a neoliberális gazdaságpolitikában hittek. De szép ígéreteik ellenére ők is csak rombolni, tönkre tenni és kifosztani tudtak.

Az öbölháború száz órán át tartott. Irak megadta magát, Kuvait újra szabad lett. A poszthidegháborús héjákat mindez nem elégítette ki, mert Irak megtarthatta szuverenitását és Szaddám Huszein is hivatalában maradhatott. Azzal, hogy Bush nem vonult be Bagdadba és nem törölte el Irakot a föld színéről, sőt még csak nem is demokratizálta, vagyis nem csinált rendszerváltást és nem hozott létre egy Amerika-kompatibilis kliensállamot, a neokonok nem tudtak megbékélni. Busht nem is választották újra. A hidegháborús elit nem adta fel és szervezkedett, nyomást gyakorolt annak érdekében, hogy a Közel-Kelet egykor szovjet befolyás alatt álló részét mihamarabb birtokba vegyék és az olajkincs feletti ellenőrzést megszerezzék.

2003-ig kellett várniuk.

A hatalmukat átmentők helyzete hamar megszilárdult. A demokrata párti Bill Clinton alatt [9] újra nyeregben érezhették magukat. Clinton a NATO keleti bővítési politikájával, majd a balkáni konfliktus háborús beavatkozásig történő eszkalálásával, ami 1999-ben Szerbia terrorbombázásáig fajult, visszahozta az oroszellenességet és ezzel végképp megszilárdította a progresszív demokraták és a neokon héják közötti frigyet. Ez a poszthidegháborús, továbbszolgáló elit a mai napig meghatározza az amerikai külpolitikát. Dönt a fegyverkezés mértékéről, a beavatkozási pontok kijelöléséről. Trump elnöksége [10] hatalmuk elvesztésével fenyegette őket. Mert nem akart újabb háborút indítani, sőt kinyilvánította, hogy felhagy a demokráciaexport száz éve tartó programjával, mert nem akar más országokat amerikanizálni. Az USA-ra akart fókuszálni.

Nem maradhatott elnök.

Mi, 1990-ben, a vasfüggöny mögül frissen kiszabadulva, azt hittük, hogy a hidegháború végével és az „új világrend” berendezésével egyszer és mindenkorra magunk mögött hagyjuk a bipoláris világ barát-ellenség felosztását. Csak most kezdjük megérteni, hogy az USA poszthidegháborús élcsapata számára nem a kommunista Szovjetunió legyőzése volt az igazi cél. Ők mindig is Oroszország megsemmisítését és természeti kincseinek megkaparintását akarták. Sokáig azt sem értettük, hogy az USA poszthidegháborús elitje ugyanolyan elkeseredetten harcol a túléléséért, mint a vasfüggöny innenső oldalán a hivatását vesztett posztkommunista élcsapat. Itt is, ott is ugyanazokra a kérdésekre kellett választ találniuk.

Ki lesz az új ellenség? Mi lesz a feladatuk? Nélkülözhetetlen marad a szakértelmük?

Több mint harminc év elteltével megállapíthatjuk, hogy úgy a posztkommunista országokban, mint a győztes Nyugaton, a hidegháborús továbbszolgálók szinte érintetlenül megőrizték elitpozícióikat. [11] Mi, magyarok azonban 2010 után sikeresen kiszorítottuk a hatalmi kulcspozícióikból és megmondó helyeikből a posztkommunistákat. Az USA-t azonban változatlanul ők irányítják.

A gerontokraták.

RÁNK ROBBANT A 21. SZÁZAD

„A tiszta, becsületes harc bolondoknak való. Először túl kell élni. Aztán ráérsz kitalálni, hogyan volt.”
Claire North

2001. szeptember 11-én terrortámadás érte a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyait és a Pentagont. Ez fordulópontnak bizonyult, de az is lehet, hogy csak felerősítette és felgyorsította azokat a folyamatokat, amiken a poszthidegháborús héják már évtizede dolgoztak.

9/11 után az USA újra kettéoszthatta a világot. Ezúttal nem kommunistákra és kommunistaellenesekre, hanem azokra, akik az USA-val vannak, és azokra, akik a terror, a terroristák mellett állnak. George W. Bush elnök meghirdette a terror elleni háborút és kijelölte a gonosz tengelyét, amit Irán, Észak-Korea és Irak alkottak. Irakot külön is megvádolta azzal, hogy „már egy évtizede lépfenét, ideggázt és atomfegyvereket fejleszt”, valamint azzal, hogy „Amerika-ellenességével, és a terror támogatásával büszkélkedik”.

De az ikertornyok elleni terrortámadásokat az Al-Kaida hajtotta végre. Ennek a szervezetnek a működési területe Szaúd-Arábia, Pakisztán és Afganisztán, a Távol-Kelet és Délkelet-Ázsia volt. Az Al-Kaida bővelkedett pénzügyi és humán erőforrásban. A terrorakció, amit a televíziók képernyőin keresztül az egész világ élőben látott, és ami háromezer amerikai polgárt gyilkolt meg, kőprofin volt kivitelezve. A látványos és sikeres terrortámadás azt bizonyította, hogy a terroristák képesek voltak kijátszani az amerikai terrorelhárítást és a hírszerzést. Az Al-Kaidának arra is gondja volt, hogy a nyomokat összekuszálja és eltüntesse, és ezzel megnehezítse az akcióban résztvevők felgöngyölítését és felszámolását. Külön ijesztő volt az Al-Kaida harcosainak elszántsága és kiképzésük profizmusa. Egyértelművé lett, hogy további támadásokra is számítani kell. A szimbolikus célpontok kiválasztásával az Al-Kaida az USA világhatalmi állását kérdőjelezte meg, és ezzel válaszadásra kényszerítette. Miután az Al-Kaida túl nagy területen volt szétszóródva és az USA szolgálatai sem politikai, sem operációs központjainak székhelyét nem tudták beazonosítani, célzott légitámadással nem tudták kifüstölni és megsemmisíteni őket.

A casus belli-re az USA-nak válaszolnia kellett. Háborút hirdetett tehát a terror ellen, vagyis egy arctalan és körülhatárolhatatlan ellenség ellen.

Ez a terrorellenes háború a mai napig tart.

Afganisztán volt az Al-Kaida egyik fő kiképző és működési területe. Az Afganisztán elleni támadás ezért egyenesen következett 9/11-ből. Hogy ez miért nem maradt büntetőháború, hogy az USA miért akart rendszerváltoztatással kliensállamot csinálni belőle, és miért maradt ott további húsz évig, annak okát a TAPI-ban, vagyis a tervezett kőolaj vezeték-projekt környékén is érdemes keresni. Valamint abban a stratégiai célban, hogy az USA megvethesse a lábát Kína, India és Pakisztán közelében. [12]

Nem sikerült.

George W. Bush elnök a terrortámadás másnapján arról faggatta hírszerzése vezetőjét, hogy van-e bizonyítéka arra, hogy Irak áll a terroristák mögött? A nemleges válaszra, hogy az elkövetők az Al-Kaidához tartoztak, az elnök az Al-Kaida és Irak közötti kapcsolatok felfedésére utasította.

De nem volt ilyen kapcsolat.

G. W. Bush tehát az első perctől kezdve Irakra összpontosított. Vagy azért, mert úgy vélte, hogy az apja hibázott, amikor félbehagyta az öbölháborút, nem döntötte meg Szaddám uralmát és nem foglalta el Bagdadot. Lehet, hogy ezt a csorbát akarta kiköszörülni, de az sincs kizárva, hogy bosszút forralt azért, mert tudomása szerint Szaddám parancsot adott az apja, G. H. W. Bush elnök meggyilkolására („This is the guy who tried to kill my father!”).

Mindegy is.

BUSH ÉS BLAIR

„Veled vagyok, akármi is lesz.” [13]
Blair Bushnak

A most folyó orosz-ukrán háborúig azt feltételeztem, hogy az USA csak kifutófiúnak használja a briteket. De ez utóbbiak hiperaktivitása, szűntelen és mértéktelen háborús uszítása túlságosan is egybecseng azzal, amit a huszadik század világháborúinak kapcsán mindig is műveltek. Ahogy azzal is, ahogy a 2003-as újabb Irak elleni háborúban viselkedtek, aminek a kirobbantásában és eszkalálásában szintén elől jártak. Tony Blair brit miniszterelnök a hatalmas népi tiltakozások ellenére nemcsak háborúba vitte hazáját, de a háború indokaként feltálalt hamisítások előállításában is kezdeményező szerepet vállalt. [14] Tudatosan hazudott nemzetének és a világnak.

Történelmi felelősséget visel!

Colin Powell, az USA külügyminisztere is [15] arcát adta azokhoz az ordas hazugságokhoz, amiket, ha pironkodva is, de az ENSZ közgyűlése elé tárt, hogy meggyőzze a világ közvéleményét arról a rendkívüli fenyegetésről, amit az iraki tömegpusztító fegyverek jelentenek. Tette ezt annak ellenére, hogy Hans Blix, az ENSZ fegyverellenőrző bizottságának a tagja, aki 2000-től kereste a tömegpusztító fegyvereket Irakban, biztosította őt és megbízóit arról, hogy Irak nem rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel. Powellt saját hírszerző és titkosszolgálati bizalmasai, sőt a CIA is arról tájékoztatta, hogy hamisítások azok az úgynevezett bizonyítékok, amikre Powell hivatkozik. Greg Thielmann, az amerikai külügyminisztérium hírszerzésének az iraki válság után visszavonult elemzője egyértelműen rámutatott arra, hogy az a jelentés, ami szerint az irakiak jelentős mennyiségű uránt szereztek be Afrikából, Niger tíz éve visszavonult külügyminiszterétől származik és minden részlete koholmány. [16] Arról az alumínium csőről, amiről Bush elnök az Irak elleni háború szükségességét indokló beszédében azt állította, hogy egy atomfegyver része, úgy a CIA és Thielmann, mint az általuk felkért szakértők egyértelműen megállapították, hogy uránium szállítására alkalmatlan, atomfegyverhez nem használható. Az elemzői vonakodások miatt a héják héjája: Dick Cheney alelnök vette kézbe az ügyet. [17] Saját hírszerző csapatot állított fel, és megbízta John Rendon főlobbistát, hogy hozza létre az Iraki Nemzeti Kongresszust, és állítsa az élére a hírhedten megbízhatatlan Ahmed Chalabit. [18] Ők és a britek gondoskodtak arról, hogy a háborús előkészületek zökkenésmentesen haladjanak. Az irakiak által rendelkezésre bocsájtott nevetséges „bizonyítékokat” a britek szakértői véleményekkel támasztották alá, majd postafordultával leszállították Bushnak. Mert a poszthidegháborús brit elit ugyanolyan elvakultan háborúpárti, mint az amerikai. A különbség csak az, hogy ők már a második világháború óta proxynak használják az amerikaiakat. A britek adják az észt és a gyarmatosítással szerzett terepismeretet, az USA meg a pénzt, a fegyvert, ja és az ágyútöltelékeket.

A VILÁG URA

„Egy ember valós értékét nem az mutatja meg, hogy mit mond, miben hisz, hanem hogy mit tesz a meggyőződése érdekében, annak védelmében.”
Edward Snowden

Ki hiszi el, hogy a hegemóniájának minden áron való megtartására törő USA olyan silány titkosszolgálatokkal rendelkezik, hogy még egy működőképes casus belli-t sem tudott a politikai vezetés asztalára letenni? Egy hihetőt. Nem akartak, vagy nem tudtak? Ennyire pofátlanok, vagy ennyire alkalmatlanok?

Szerintem az, hogy az üzenet maga az volt, hogy nem a meggyőzésre fókuszáltak.

Colin Powell, mint írtuk, szénné égette magát, amikor 2003. február 5-én az ENSZ-ben az állítólagos iraki tömegpusztító fegyverek „bizonyítékait” ismertette. Hírhedtté vált beszédét azzal kezdte, hogy hallgatói biztosította arról, hogy „minden mai állításom szikár tényeken és forrásokon alapul. Tényeket ismertetek, és az azokból levont következtetéseket, amik megbízható hírszerzési forrásokon alapulnak.” [19] De Irakban sem tömegpusztító fegyverek, sem biológiai, sem vegyi fegyvergyárak nem voltak. A teherautó, amire Powell az ENSZ előtt hivatkozott, nem vegyfegyvergyárak tisztítására szolgáló különleges jármű volt, hanem közönséges tűzoltóautó. Az általa bemutatott és hivatkozott hírszerzési jelentés valójában egy oxfordi diák évekkel korábbi dolgozata volt, és az azt kiegészítő Chalabi által összeollózott anyagoknak sem volt semmi komolyan vehető alapjuk. A beszéd egy részében huszonegyszer hivatkozott Abu Musab az-Zarkávi jordániai születésű dzsihádistára, mert ezzel akarta bizonyítani az Al-Kaida és Szaddám közötti kapcsolatot. Powell tehát Bush elnök utasításnak megfelelően hosszú karrierjét, esküjét és tisztességét odadobva, ország-világ előtt valóságként mutatta be azokat a dezinformációs anyagokat, amikről pontosan tudta, hogy hazugságok. [20] Ezeket aztán szokás szerint a The New York Times is a címlapján hozta. Powell halála előtt az alábbiakat nyilatkozta: „Megbántam. Mindig bánni fogom. Szörnyű hiba volt a részünkről és a hírszerzés részéről is. De nem mentegetem magam. Én mutattam be azokat a [hamisítványokat].” [21] Ahogy a mondás tartja: „To little, to late.” Több millióan haltak meg, Irakot visszabombázták a középkorba, polgárháborúba, törzsi háborúba taszították.

A 2003. március 20-tól 2011. december 15-ig tartó Irak elleni háború megindítása előtt az USA célzott légicsapásokkal, illetve bombázással próbálta meg kioltani Szaddám Huszein életét. Miután ezek kudarcot vallottak, megindult az amerikai hadigépezet. Az iraki hadsereg három hétig védekezett, majd összeomlott. Április 9-én elesett Bagdad. Az USA és szövetségesei megdöntötték Szaddám hatalmát és elfoglalták az országot. Az utóvédharcok során Szaddám két fia és fiúunokája életét vesztette. Szaddámot magát december 13-án fogták el egy Ad-Dawr (Al-Daur) melletti tanyán, ahonnan egy Tikrit melletti amerikai bázisra, majd Bagdadba szállították. 2006 novemberében az iraki bíróság halálra ítélte, elsősorban az 1982-es, 148 halálos áldozatot követelő dudzsaili mészárlás miatt. December 30-án felakasztották.

A 2003-as USA agresszió után a megszálló amerikaiak, akik persze semmit nem tudtak Irakról, de nem is voltak hajlandóak bármit is megtanulni róla, úgy döntöttek, hogy Irak gyors és hatékony demokratizálása érdekében felszámolják az iraki nemzetállamot, és társadalmát vallási és törzsi alapon osztják meg. Ez a döntés az angolszász gyarmatosítók civilizátori beidegződéséből fakadt. Magától értetődő természetességgel hirdetnek nemzeti önrendelkezést, és kényszerítik a fennhatóságuk alá vont területeket nemzeti fejlődésre, ha érdekeiket az szolgálja. Aztán amikor mást gondolnak, az egészet visszacsinálják. Változatlanul meg vannak ugyanis győződve arról, hogy joguk, sőt kötelességük a világ civilizálása, ma úgy mondják: demokratizálása. Úgy hiszik, hogy felhatalmazottságuk van arra, hogy elképzeléseiket, rendszerüket, kultúrájukat, értékrendjüket másokra rákényszerítsék.

Inváziójukkal nem, hogy nem teremtettek demokráciát Irakban, de egy élhető országot évtizedekre élhetetlenné sorvasztottak, lakóit szektáns, törzsi és vallási megosztottságba taszították, és ezzel szabaddá tették az utat a muszlim szélsőségesek, sőt az ISIS előtt. [22]

A megszálló angolszászok eltörölték az iraki nemzetet. Szétverték az ország rendjét, ellehetetlenítették normális életét, szétzilálták a mindennapok rendjét. Ahogy említettük, a 30 ezres iraki milíciát felszámolták, egy vesztegetés miatt elcsapott New York-i rendőrre bízták, hogy ujjászervezze. Borítékolva volt, hogy kudarcot vall. Egymás hegyén-hátán nyüzsögtek Irakban az angolszász szakértők, akik amint megtömték a zsebeiket, tovább álltak. Az amerikaiak „indián földnek” hívták maguk között Irakot, ami a jenkik számára szabad vadászterületet jelent. A megszállók az ISIS-en kívül semmit nem hoztak létre, miközben az iraki szuverenitás felszámolásával, mint utaltunk rá, jelentősen megnövelték Irán térségbeli befolyását.

Az angolszászok rendszerváltást akartak Irakban. Meg akarták és meg is döntötték Szaddám Huszein rendszerét, de amit létrehoztak, az nagyságrendekkel rosszabb lett annál, mint amit elpusztítottak. Még az 1999-2003 között megszenvedett szankciós politika, a gyógyszer- és élelmiszerhiány ellenére is. Ezért sok iraki visszasírja a diktatúrát. Ahogy a líbiaiak is Kadhafit. [23]

Mert uralmuk alatt szuverének voltak, biztonság volt és rend.

A győztesek tönkretették és kirabolták Irakot. Ex lex állapotot, vákuumot és káoszt hoztak létre. Megosztották az embereket. Szembefordították a kisebbséget a többséggel. Bosszút hirdettek nemcsak Szaddám és családja, de támogatói ellen is. Paul Bremer a megszállt Irak első ideiglenes vezetője lenézte, lekezelte az irakiakat, gondjaik iránt érzéketlen maradt. [24]

Az irakiak országépítő feladatokra vágytak, helyette megalázták és megtiporták őket.