A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Jaczenkó Edittel ma annak járhatunk utána, szeretnek-e az állatok.
A szeretet egyes értelmezések szerint érzelem, mások szerint ösztön, megint mások szerint – és a kereszténység is ezt az oldalát hangsúlyozza – tudatos döntés. Legyen bár érzelem, ösztön vagy döntés, esetleg ezek elegye, akkor válik láthatóvá, a létét az bizonyítja, ha tettekben is megnyilvánul.
Azt gondolom, abban az emberek nagy többsége egyetért, hogy akit szeretünk, ahhoz mélyen kötődünk, érdeklődünk iránta, törődünk vele, féltjük, a javát keressük; készségesen, áldozatok árán is gondoskodunk róla, és előfordul, hogy még az életünket is kockáztatjuk érte.
Felmerül tehát a kérdés: szeretnek-e vajon az állatok?
A dél-afrikai Tula-Tula rezervátumban született egyik kiselefánt esetében a távolról figyelő vadőr szokatlan dolgot észlelt. Normálisan minden újszülött patás állat szinte azonnal talpra áll, és még a hatalmas testű elefánt is igyekszik elhagyni az ellés helyszínét, hiszen a méhlepény szaga odacsalja a ragadozókat. Az említett kiselefántot körülvevő csorda viszont nem mozdult, mert a kicsi – bárhogy próbálkozott – nem tudott lábra állni. A többiek együttes erővel, az ormányukkal alányúlva több mint 24 órán keresztül próbálták talpra állítani. Néha percekig sikerült álló helyzetben tartaniuk, de a kicsi újra és újra összecsuklott. Mint később kiderült, a mellső lábai deformitása miatt. Az elefántok nem adták fel a déli pokoli forróságban sem, nem mentek el egy nagyot kortyolni a közeli folyó vizéből, hanem igyekeztek árnyékolni is az egyre kimerültebb bébit. Hosszú órákkal később, amikor a matriarcha végül döntött, és ejtett vállal, földig lógó ormánnyal elindult, otthagyva a menthetetlen, már önkívületbe esett borjút, a csorda az anya kivételével követte. Ő továbbra is maradt, hogy a végsőkig védelmezze kicsinyét. Mi motiválta vajon ezeket az elefántokat? Pusztán ösztön?
És vajon mi motiválta azokat az állatkerti elefántokat, akik rendszeresen félretettek némi magot egy egér etetéséhez? Biztosan nem egy önző gén.
Korábban írtam Kokóról, az emberek között élő, jelbeszédre tanított gorilláról. Kokó kedvenc könyve egy macskáról szólt, ezért egy élő kiscicával lepték meg. A várakozásnak megfelelően gyengéden bánt a cicával, óvatosan ölbe vette, ringatta, etette, játszott vele. Egyszóval szeretgette.
Kuif, egy korábban már szintén említett nőstény csimpánz több bébijét is elveszítette, mert nem volt elég teje. Ezért a kutatók megtanították a cumisüveg használatára, majd gondjaira bíztak egy elárvult kölyköt. Kuif odaadó, féltő anyja lett az idegen kölyöknek, ami nem magyarázható a szokásos módon, pusztán önös érdekkel, a gének továbbadásának gépies parancsával. Nagyon ügyessé vált az etetésben is, időnként el is vette az üveget, ha a picinek büfiznie kellett, holott erre nem is tanították. Figyelemreméltó az is, hogy
Vannak hálára utaló beszámolók olyan delfinekkel és bálnákkal kapcsolatban is, akiket emberek szabadítottak ki a rájuk tekeredett hálóból, vagy húztak vissza a tengerbe. Jellemzően visszatértek megmentőjükhöz, és megbökték, illetve az orrukkal kiemelték a vízből, mielőtt elúsztak volna.
Brandenburgban egy menhelyen élő francia buldog azzal került az újságok címlapjára, hogy adoptált hat vadmalacot. Egy másik kutya, Yeti, miután a saját kölykeit elválasztották, 14 vadmalacot vett magához, és táplálta, szoptatta őket. Amikor egy barátunk kiscicái elárvultak, őket is a ház kutyája vette gondjaiba. Ha nem a saját szememmel látom, igencsak kétkedve fogadtam volna, hogy a pótmamának még a tejelválasztása is megindult.
Állatkertek, rezervátumok árván maradt csöppségeinek gondozásában is gyakran maguk a kert lakói segítenek. Anjana például, egy dél-karolinai rezervátumban élő csimpánz boldogan és készségesen segédkezett két tigris, egy puma és négy oroszlánkölyök felnevelésében.
Megfigyeltek más olyan gyámságot is, ahol egy potenciális ellenségét vette oltalmába egy állat. A Mózes nevű varjú egy elárvult kiscica felnevelésére adta a fejét, földigilisztákkal és bogarakkal etette. Emberek is besegítettek a táplálásba, így a kiscica felnőtt, a két állat barátsága pedig még öt évig, Mózes haláláig megmaradt.
Apropó barátság! Amennyiben barátságon önkéntes, kölcsönös, elfogadáson és bizalmon alapuló támogató kapcsolatot értünk, ahol a felek élvezik egymás társaságát, nem kérdés, hogy az állatoknak is vannak barátaik.
Összességében akár vadon, akár fogságban élő állatokat vizsgálunk, számos faj esetében lényegében ugyanazt a szeretetteljes gondoskodást és gyengéd törődést látjuk az állatoknál is, mint az embernél. Nemcsak saját utódaik, nem is csak rokonaik vagy párjuk felé, de más fajtársaik, és sokszor idegen fajok egyedeinek irányába is. Miért ne társulhatnának az emberéhez hasonló viselkedéshez az emberéhez hasonló érzelmek is?
„Isten tükröződik vissza mindenben, ami létezik.” (Laudato si’ 87.)
Szerző: Jaczenkó Edit
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
