Több mint három évtized elteltével ugyanazzal a mumussal szembesül a kelet-közép-európai országok légvédelme: a szárazföldről, hordozó repülőgépekről, hajókról vagy tengeralattjárókról indított, néhányszor tíz méter magasságban, hétszáz-nyolcszáz kilométer per órás sebességgel repülő, kisméretű csapásmérő robotrepülőgépek jelentette fenyegetéssel.
Míg azonban a múlt század nyolcvanas éveiben nyugatról érkeztek volna hozzánk ezek a félelmetes fegyverek, addig most keletről. Mint akkor, most is csak a legrosszabb forgatókönyvek megvalósulásának lehetőségéről van szó, és ezúttal is a nagyhatalmak közötti felfokozott hidegháborús szembenállás az oka, hogy az aktuális szövetség szakembereinek el kell gondolkozniuk azon, hogy mit tehetnek a potenciális légi célok legproblematikusabbjai ellen, melyeket nehéz időben észlelni, hát még lelőni, mielőtt elérnék kijelölt célpontjaikat. A kritikus civil és katonai infrastruktúra elemeit, így vezetési pontokat, repülőtereket, erőműveket, az energiahálózat csomópontjait, üzemanyag-tárolókat, mindazt, amivel szemben egy ilyen drága, darabonként immár több millió dollárba kerülő fegyvert érdemes felhasználni. Arról nem is beszélve, hogy ezek a cirkáló vagy szárnyas rakétaként is emlegetett eszközök nukleáris robbanótöltetet is hordozhatnak, persze megint csak olyan célpontok esetében, melyek értéke arányos ezzel: csak hogy néhány közelebbit említsünk, ilyen a romániai Deveseluban már elkészült, a lengyelországi Redzikowóban pedig még épülőfélben lévő többfunkciós amerikai AEGIS Ashore rakétabázis, vagy az észak-olaszországi Aviano légibázisának hidrogénbomba-raktárai.
Míg anno a Varsói Szerződés csatlósainak az amerikai bombázókról indított AGM-86-osok, valamint a tengerről és szárazföldről indított Tomahawkok okoztak fejtörést, addig manapság ugyanezen országoknak, immár a NATO-kötelékében az orosz 3M14 Kalibr robotrepülőgépekkel kell foglalkozniuk. Nem véletlenül volt gyászos nap a szövetség brüsszeli központjában, amikor tavaly október 7-én a kaszpi flotta hajóiról először vetették be élesben ezeket a fegyvereket, mintegy 1500 kilométeres távolságból csapást mérve szíriai kormányellenes célpontokra, köztük az Iszlám Államra. Az újabb, ha lehet, még kellemetlenebb erődemonstrációra decemberig kellett várni, amikor az orosz haditengerészet egyik legújabb tengeralattjárója, a Rosztov na Donu immár a Földközi-tenger felől lőtte a szír lázadók állásait a Kalibr víz alól indítható változataival. Ez az egység, valamint a Fekete-tengeri Flottának (CsF) leszállított öt másik, Projekt 636.3 osztályú testvérhajója (legutoljára, néhány hete a Kolpinót adták át a pétervári hajógyárban) e fegyverek legveszélyesebb hordozójának számít. Amint kihajóznak novorosszijszki vagy szevasztopoli bázisaikról könnyen nyomuk veszhet, és persze ugyanez igaz, hogyha a török szorosokon még békeidőben áthajózva a Földközi-tengerről, a szíriai Tartúsz kikötőjét bázisnak használva hajtanak végre műveleteket. A képletet tovább bonyolítja, hogy a 3M14-eseknek megvan a szárazföldről indítható változata is, a szakmai körökben Iszkander-K-nak emlegetett rendszer, mellyel a maga részéről Oroszország is megsértette az ilyen kategóriájú fegyverek leszereléséről Reagan és Gorbacsov által 1987-ben aláírt INF-szerződést.
Bár más megfontolások is vannak a kelet-közép-európai országok „új hidegháborús újrafegyverzése” mögött, tény, hogy az Egyesült Államok hadseregének légvédelmi szakemberei az elmúlt időszakban ezekre a fejleményekre is tekintettel világították át a helyi légvédelmi erőket, illetve azok együttműködési képességét. Míg a tengerentúliak nagy teljesítményű Patriot és THAAD rendszereikkel vállalják a ballisztikus rakéták elleni védelem feladatát, a térségi NATO-szövetségeseknek a légtér alsó részéért kell felelniük. Az alacsony, kicsi és lassú (LSS) légi célok, azaz a pilóta nélküli felderítő gépek és a tüzérségi lövedékek mellett az új fenyegetések listáján találjuk a csapásmérő robotrepülőgépeket is.
A térség légierőinek és légvédelmének kutatói persze tudják, hogy a feladvány nem, csak a várható irány az új.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 12. 14.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
