A kétezres évek elején az egyik nagy délvidéki lapnál töltöttem néhány hónapot államközi ösztöndíjjal. Első nap az egyik barátságos kolléga körbevezetett az épületben, elmagyarázta, mit merre találok. Amikor végeztünk, félrehívott, és halkan megjegyezte: most megmutatom, hol szabad és hol nem szabad kényes dolgokról beszélni. Megint körbesétáltunk, ő pedig néhány helyen rámutatott a lambériára. Ott, ahol a mikrofonok voltak. Ezek állítása szerint évtizedek óta rejtőzködtek a burkolat mögött, még Tito emberei szerelték fel őket. A Milosevic-érában még biztosan működtek. Az újságírók azonban megtanultak együtt élni velük. Nem hallottam róla, hogy valakinek bántódása esett volna a szerkesztőségben elhangzottak miatt, és nem úgy tűnt, mintha az újságírók visszafogták volna a kritikai észrevételeiket. Ezt is meg lehet szokni.
A polgárok lehallgatása nem megy ritkaságszámba. Biztosan előfordul a nyugati demokráciákban is, de leginkább azokra az illiberális rendszerekre jellemző, amelyekre a magyar miniszterelnök követendő példaként tekint. Az orosz vagy a török berendezkedést méltató kijelentései hallatán – és persze más, a demokratikus elkötelezettséggel nehezen összeegyeztethető lépések miatt – sokan leszámoltak már azzal az illúziójukkal, hogy Orbán Viktor komolyan veszi az értékeket, amelyekért a rendszerváltás idején a Fidesszel harcba szállt. Épp ezért nem túl szerencsés, hogy a jelek szerint csak tessék-lássék oldotta meg a kormány azt a házi feladatot, amelyet Strasbourgból, az Emberi Jogok Európai Bíróságától kapott. Strasbourghoz az Eötvös Károly Intézet két munkatársa fordult, mert kifogásolták, hogy a Terrorelhárítási Központ bírósági engedély nélkül is végezhet titkos megfigyelést. A bíróság pedig kimondta, hogy a jelenleg az igazságügyi miniszter engedélyezési jogkörébe tartozó titkos információgyűjtést független szervnek kell kontrollálnia. A Belügyminisztérium el is készítette a módosítást, amelyet lapunk tegnapi számában ismertettünk. Ez úgy változtatná meg a nemzetbiztonsági törvényt, hogy a jövőben a kiemelt esetekben újságírót, parlamenti képviselőt és egyházi személyt csak akkor lehet lehallgatni, ha előzetesen a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (NAIH) is engedélyezte.
http://mno.hu/
Csakhogy a Strasbourghoz fordulók szerint a plénum a bíróságokra gondolt, amikor független szervezetet javasolt. Majtényi László nem lát észszerű indokot arra, hogy a kormány miért a NAIH-ot választotta, hiszen a hatóság nem tekinthető függetlennek. Az azt vezető Péterfalvi Attila viszont azzal érvel, hogy a nemzetbiztonsági ügyek mindig is kormányzati felelősségi körbe tartoztak.
Nem könnyű igazságot tenni. Akik azt gondolják, a kormány nem fog beleszólni a NAIH munkájába, úgy érezhetik, hogy a kritikusok a kákán is csomót keresnek. Akik viszont nem bíznak a kormányban, mert arra számítanak, hogy rátenyerel a hatóságra, azok joggal érezhetik úgy, hogy demokráciánk ismét belefutott egy tockosba. A magyar lakosság híresen bizalmatlan az állami szervekkel szemben, ezért nem csodálkoznék, ha jóval többen lennének azok, akiket aggasztanak a lehallgatások. Ők vélhetően akkor sem nyugodnának meg, ha a kabinetnek bíróságokhoz kellene folyamodnia engedélyért. Persze a kormány sem nagyon törte magát, hogy elnyerje a polgárok bizalmát. Az asztalról lesöpört ügyek ilyenkor ütnek vissza.
http://mno.hu/
De nem szeretnék igazságtalan lenni. A szocialista kormányok alatt sem volt jobb a helyzet egy fikarcnyival sem. Nemegyszer fordult elő, hogy forrásunk addig nem mert beszélni, amíg be nem sétáltunk a susnyás közepébe. Az pedig a kényes információk átadásánál megszokott gyakorlat volt, hogy a telefonok akkumulátorait a beszélgetés előtt mindkét fél kivette a készülékéből. Akkor sem lehetett elég óvatos az ember. Mi változik?
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.23.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
