Városunk kellős közepén ott a védett fal, minap írtam róla: az immár évtizedek óta rajta virító Ez szent! feliratot kár volna lefesteni, ebben a két szóban ugyanis benne van a székely ember lényege, ami alapvetően adott szavának megmásíthatatlanságából fakad, abból terebélyesedik tovább többi erénye. Bevallom, többször elsétáltam ez előtt a falrész előtt, figyeltem a nap és felhők játékát, hogy megfelelő fényviszonyokat, a járókelők kaotikus mozgását, hogy embermentes hátteret tudjak találni a fényképezéshez. És addig álldogáltam ott, addig vártam az egyetlen, talán soha vissza nem térő és ezért elszalaszthatatlan pillanatot, hogy dolgom végeztével sarkon fordultam, hazamentem. Pedig csak be kellett volna pillantanom a sarok mögé.
Mert ott az igazi látvány: ember és természet akaratlan összjátékának csodálatos végeredménye.
Az egyre okosabb maroktelefonokon felnövekvő generációk számára a távbeszélés kultúrájának számtalan eleme ismeretlen. Idejét múlta a vezetékes telefonos beszélgetés egész ceremóniája, a hallózás, a köszönés, az udvarias érdeklődés, hogy a tárcsázott szám valóban abban a lakásban csengett-e, a bemutatkozás, a rákérdezés, hogy a keresett személy vonalvégre kérhető-e. A többi nagyjából változatlan, hiszen a csevegés tartalmát mindig is az adott helyzet és a társalgó felek közti viszony határozta meg. És persze a hely is, elvégre az ember nem úgy beszélt aktuális szerelmével otthona védett(nek képzelt) biztonságában, mint az utcasarki nyilvános telefonról, ahol minden jövő-menő akaratlan is fültanúja lehetett mézesmázos szavakkal vívott esetlen küzdelmének. Pláne azután, hogy a viszonylagos biztonságot nyújtó telefonfülkék is eltünedeztek.
És most már kezdünk közeledni a jelen írásunk témájául kiszemelt látványhoz: a védett fal sarkon túli részén árválkodó narancssárga készülékhez. Okos volt ez is, a maga idejében. Utolsó generációs nyilvános telefon, amelyikbe már nem kellett marokszám dobálni az aprópénzt, az ember csak elővette a bankkártya méretű telefonkártyát, nyomogatta a gombokat, a digitális kijelző visszaigazolta a számok helyességét, beszélgetés közben pedig mutatta, mennyi pénz maradt még a kártyán. De a kutya ugat, a technológia halad, ma már telefonkártyát a kereskedelemben nem, csak a gyűjtőknél találni, hát persze, hogy használhatatlanná vált a fali telefon – és persze, hogy ott is maradt régi helyén, elvégre mifelénk az lenne a csoda, ha gazdája, az időközben nevet és tulajdonost váltott egykori állami cég el is takarítaná azt, ami az idők során fölöslegessé vált. Tessék csak felnézni a villanyoszlopokra, mennyi elvágott vezetéket lenget rajtuk a szél.
Innen tovább ember és természet akarata alakította a látványt. Az emberből a rongálásra való hajlam mutatkozik meg, a természetből a tőle elrabolt tér visszahódításának kényszere. Az ember összetörte saját alkotását, a természet az élet folytonosságának biztosításával válaszolt rá. Van egy kis különbség a két beavatkozás között, akit nem fáraszt a gondolkodás, elmélázhat rajta még kis ideig. A többieknek marad a virtusból kettéroppintott telefonkagyló és a dróttekercsre gerletudománnyal telepített fészek látványa, ami immár oly megszokottá vált, akárha mindig is ott és ilyen lett volna. Szép, igaz?
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
