Első meghatározó élményem a munkautálatról 1983-as decemberi. Mexikói élmény.
Karácsonyi 5-napos kiránduláson voltam szüleimmel Mexikóban, csak a fővárosban és az attól nem messze lévő Teotihuacánban.
Akkoriban kezdték feltárni a a főváros központjában a Nagytemplomot, csak csoportok mehettek be a területre. Így befizettünk egy 2-órás csoportos nézésre. Az idegenvezető 50-55 év körüli színfehér férfi volt, aki mindent elismételt spanyolul és angolul. Unott faarccal mindig. Egyedül akkor mutatott valami mást is magából, amikor elmondta, ő egyébként a Mexikói Egyetemen (UNAM) történelemtanár. Na most, az UNAM Mexikóban kb. olyan presztízsű, mint Magyarországon az ELTE, szóval az ország egyik csúcsegyeteme. Mit is akart az emberke érzékeltetni: azt, hogy olyan szar a bérezés az ország egyik csúcsegyetemén, hogy ő kénytelen másodállásban idegenvezetői munkát is vállalni.
Egyrészt volt benne egy értelmiségi gőg, hogy “hiába is magyarázok nektek, idióta turisták, úgyse értitek a negyedét se“. Ez még szimpatikus is volt valamennyire. Másrészt azonban undort sugárzott: “szar az életszínvonalam, ti vagytok a hibásak!“, nyilván itt nem ránk utalva, hanem a csoport 90 %-át kitevő amerikai turistákra.
Akkor 16 éves voltam, az első pillanatban még megsajnáltam, de aztán ez elmúlt: rájöttem, ez az ember egyrészt nem azokat bünteti, akik hibásak, másrészt saját helyzetét rontja ezzel a folyamatos rosszkedvvel.
Belegondolva, most éppen vele egyidős vagyok, majdnem 40 évvel később. Az én helyzetem az övénél is rosszabb: még presztízsértékű munkahelyem sincs, csak “másodállásom”. Bár valószínűleg több a pénzem, mint neki, arányosan számolva.
Nem azt akarom mondani, hogy az amerikai keep smiling a megoldás, mert az meg a másik abszurd véglet. De önsorsromboló, ha az ember nemcsak utálja a munkáját, de még folyamatosan emlékezteti is magát erre. Az meg, hogy ezt megpróbáljuk megbosszúlni ártatlanokon az egyenes gyerekes.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
